Békés Megyei Népújság, 1969. szeptember (24. évfolyam, 202-226. szám)

1969-09-15 / 213. szám

I ŐRÖS TÁ J KULTURÁLIS MELLÉKLET illett kincsek bemutatója \ korareneszánsz itáliai mestereitől a francia rokokóig A budapesti nemzet­közi művészettörténész­kongresszus alkalmából mindegyik múzeumunk ki akar tenni magáért, min­denből a legszebbet igyek­szik bemutatni. A Szépmű­vészeti Múzeum kiállítása kincseket rejt. A tanulmá­nyi gyűjteményben sok nagy értékű kép vár még restaurálásra, és akad olyan mű is, amelyről nem si­került még megállapítani, ki és mikor festette. Ezek­ből válogatták össze a rej­tett kincseket bemutató ki­állítás 120 festményét. A képek a Régi Képtár anyagához kapcsolódnak: a korareneszánsz itáliai mes­tereitől a németalföldi csendéleteken és zsánerje- leteken keresztül a francia rokokóig és akadémizmusig mutatják be az európai festészet nagy állomásait és olyan mesterek művei akadnak köztük, mint Tin­toretto, Rubens vagy Lu­cas Cranach. Rubens kis olajvázlatáról például csak a legújabb kutatás állapí­totta meg, hogy saját kezű alkotás — így maradnak rejtve a kincsek, míg a pon_ tos felderítés meg nem tör­ténik. Az ifjabb Pieter Brueghel falusi búcsút áb­rázoló festménye egyes részleteiben nem marad el apja művészete mögött; a holland csendéletek és ten­geri hajókat ábrázoló fest­mények pontos visszaadás­ra törekvő szellemükkel a XX. századi nézőt is le­nyűgözik. Bizonyára nem akad olyan látogató, akit ne kcipna meg a XV. század­ban élt sienai Liberale da Verona arany hátterű Ma­donnájának bája. Érdekes, egyedülálló alkotás a fran­cia származású Monsu (ne­vét a „Monsieur”-ból torzí­tották el az olaszok) temp­lombelsőt ábrázoló képei és Stefano Ghirardini Gyógyszerészapácája, ez a rokokó festmény, amelyen sorsába csak többé-kevésbé beletörődő, meglehetősen kacér mosolyú apácát lát­hatunk — Diderot századá­nak apácáját. Az olasz, né­met és németalföldi meste­rek — Sebastiano Ricci, Guido Reni, Lucas Cranach, J. F. Schönfeld vagy David Teniers — kiállított mun­kái minden valószínűség szerint nagyon jelentősek lesznek a tudományos kongresszus részvevői szá­mára is. A nagy rejtett kincs a grafikai teremben került a közönség elé: a Szépművé­szeti Múzeum legszebb raj­zait állították ki, amelyek nemcsak helyhiány miatt nem láthatók mindig, ha­nem azért sem, mert árt nekik a fény, . 200 lap 500 év alkotásaiból, a korareneszánsz ismeretlen nevű bolognai mesterétől Picassóig. A nagy nevek mögött itt valóban nagy művek állnak; Leonardo da Vinci tanulmányrajzai, Raf_ faello, Tintoretto és Remb­randt munkái, Pieter Bru­eghel imádkozó parasztjai és Dürer vázlatai. A múzeum grafikai gyűj­teményében már nagyobb teret kapott a modem mű­vészet, legalábbis kialaku­lását nyomon követhetjük. Az impresszionizmus korai jelentkezését figyelhetjük meg az angol Bonnington tengeri táján. Manet, az el­ső nagy impresszionista munkái közül egy igen szép és fontos akvarellt őriz a múzeum, láthatjuk Renoir és Degas könnyed, kecses vonalú vázlatait és Paul Signac élénkszínű festékpontokból összeálló „pointillista” vízfestményét. A szobrász Rodin grafikus­ként is kiválót alkotott len­dületes kontúrokkal körül­fogott, takarékos színkeze­lésű női aktjaival. Tou­louse-Lautrec művészetét kedvenc témája képviseli: egy mulatóbeli asszonytár­Ismeretlen olasz festő a XVI. századból: Orsina de' saságot bemutató színes rajz. A romantikus Delac­roix egyik legromantiku- sabb képe, a villámtól megrettent, felágaskodó lo­vat ábrázoló akvarell nem­csak a festő, hanem a stí­lusirányzat egyik legjelleg­zetesebb alkotása. Picasso kék korszakából egy Anya és gyermeke van a múze­um tulajdonában, és ha va­lamit kincsnek lehet nevez­ni, akkor ez a kép valóban az. A művészettörténet egészét még évek múlva sem nyújt­hatja a Szépművészeti Grassi képmása. Múzeum —, de a rene­szánsz, a barokk és a múlt századi realizmus örökségét tökéletesen tanulmányoz­hatják majd tudósok és ér­deklődő nézők egyaránt. Sőt: a grafiakai gyűjte­ményben akár a modern művészetet is. —é — a. Aichenburger Károly a régi zsellérportán húzódott meg. Egy szoba, konyha, kamra. Így élt „azóta”. Éjjeliőrködött. Tavaly­előtt nyugdíjba ment. A portája olyan volt, mint a többi falusi házé, de a szobaajtó­ra még jutott egy koronás név­jegy. A munkában eltűrte a bá­csizást, de ha vendégei jöttek, hébe-hóba; a gyalogezredtől vagy a vármegyétől, akkor megadták egymásnak a titulust. „Altábor­nagy úr, kérlek alássan...” A télen megbetegedett. OTI-s orvoshoz nem megyek, mondogat­ta. Tisztában vagyok vele, mit jelent az! Valamit, valamiért. Mennyi a honorárium? — alapos diagnózist tessék, tetőtől talpig! Az orvos megvizsgálta: kórház­ba kell mennie. Rikácsolt, szó se lehet róla. Házi ápolást kérek, magas honoráriumért. Megvan a véleményem a tömeges dolgokról! Futószalag, szériamunka. Nincs szív, nincs keresztyéni szeretet. Egyszer, 1926-ban gróf Keresztfa- lussy kegyelmes úrral, a hétházi szanatóriumban... Inkább ott szenvedek ki, a zsellérházban. Az orvos nem vállalta a házi kezelést. Aichenburger Károly nagy ajánlom magammal elcso­szogott. Februárban mentővel vitették be a szomszédok. Teljesen levet­te a lábáról a betegség. Az Orso- lya-nővérek kórházába vigyenek, motyogta a mentősöknek. Az ágya az ablak mellett volt. Fehér hálóinget húztak rá. Az övét elvitték fertőtleníteni. — Ki adta ezt rám? — hüm- mögött. — A nővérke — mondta a szomszédja, egy lapátkezű le­gény. Lesimította a hálóinget. Kétszer akkora, mint kellene. Mit várhat az ember, OTI-kórház. Uniformi­zálás. Az Orsolya-nővérek még az ember gondolatát is lesték. — Eszik narancsot, öreg? — szólt át hozzá a lapátkezű. Hm, nem tudnak viselkedni. Ezt nem lehet megtanulni, vagy benne van a vérében, vagy nincs. A maga módján pedig biztos jő- szíwel adja. — Miféle az úr, ha szabad kér­deznem? A lapátkezű széttörte a na­rancsot. Felét az öreg szekrényé­re tette, — Én? Brigádvezető vagyok a Vörös Csillagban, Kunszálláson. Ott van, egyék, kicserepesedik az ember szája. Érezte, alig forog a nyelve, olyan száraz. Ha már adja, miért ne? Nem sérthetem meg. Pucol- gatni kezdte a gyümölcsöt, ami­kor bejött az ápolónő. — Tessék letenni, bácsika. Sem­mit. Falatot se! Visszük rögtön a vizsgálóba. Ezt vártam. Az Orsolya-nővé- rektől olyan gyümölcsöt kérhe­tett, amilyet csak kívánt. A vizsgálat fél délig tartott. Két ápolónő vezette vissza. A lapátkezű ágyára ültették. — Tessék egy pillanatig várni, bácsika, megigazítjuk az ágyát, így ni! Tessék, kényelmesen. A keze kint maradhat. Tessék a na­rancsa. Mindjárt jön a diétásnő­vér... Mindjárt, mindjárt, dohogott. Az Orsolyák nem mindjárt jöt­tek, hanem mindig ott voltak. — Aichenburger bácsi! Mit eszünk, mit kíván? — hallotta, amikor elnyámmogta a narancsot. Ez egy jobb érzésű, gondolta. Öszes. A régi világból való. De amikor behozta a tízórait, látta, hogy jó ha húszéves lehet. Csak festett haja van. Ilyen flan- cot az Orsolyák nem mertek meg­engedni maguknak! De a tízórai az pompás. Elszunyókált. Kanál­csörgésre ébredt. — Apróléklevest kap a bácsi. Meg cseresznyeszószt, főtt hús­sal. — Kérem, én nem akarok sér­tést, de sosem szerettem a cse­resznyeszószt. — Jó, akkor 'almaszószt kap! — Kérem, meg kell hogy mondjam, az almaszószt sem ked­veltem soha. — Csak valami könnyűt tetszik kapni, nem ehet mindent. Bur­gonyapüré jó lesz? — Kérem, az jó lesz. Ahelyett, hogy előre megkér­deznék, hogy mit kíván a beteg! Igen, a szív, a hivatástudat! S a jó modor. Ez hiányzik. Ahogy Geiger vezérkari ezredes úr mondta. „A kórházukról!” A délutáni vizitnél megismer­kedett az osztályos orvossal. Tal­pig úriembernek találta. Nem akármilyen szülők gyermeke le­het. Amikor az orvos elment, a la- pátkezű áthunyorgott: — Snajdig ember. Falumbéli: az öregjei most is nálam dolgoznak a brigádban. Kér cukrot, tata? Igen, ez a baj! Ezért nincs or­vosi tekintély. Brigádismeretség! Ez is paraszt. Este az orvos megint odaállt az ágyához. — Tetszett-e valamilyen alta­tót szedni, Aichenburger bácsi, vagy alszik anélkül is? Igen, ez a különbség. Régen az ilyen gyógyszerezést az Orsolya- nővérek csináltak. Most meg az orvos. Devalválódott már ez is! Éjszaka fájdalomra ébredt. — Szólok Imrének — mondta a lapátkezű. Az orvos rögtön ott volt, injek­ciót adott. Elmúlt a fájás. Ez azért nem gyorstalpalón végzett, gondolta, majd elaludt. — Kétszer is leverte a takaró­ját. Ügy rakta fel a nővérke — mondta reggel a lapátkezű. Hiszem, ha hiszem morfondí­rozott magában. Sosem hányko­lódik éjszaka, hogy lecsússzon a paplan. Kitalálták! Hogy „hálás” legyen. Odahívta az ápolónőt: — Száz forintot kivehet a ta­karékkönyvemből, kérem! Itt van, a fejem alatt... Az ápolónő kinevette. — Ne tessék már Csekonics bá­róra venni a figurát, bácsika. Az öreg nagyot nyelt. Igen, megtudták, hogy báró. Nem sok jót várhatok... Az Orsolya-nővé- reknél, ej, hiába már... — Ki kell mennem, kérem — mondta mérgesen. — Igen, oda, kérem, ahová a király is gyalog jár... — Dehogy megy, bácsi. Sehova! Ja, el ne felejtsem: érdeklődtek maga felől, ahol éjjeliőr volt. Ho­zom az ágytálat... Egy ember a 6-os kórteremben Tiszai Lajos írása

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom