Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-20 / 192. szám

1969. augusztus 20. 8 Szerda „Az út — idézzük a megyénket bemutató útikönyvet — a Kettős- Körös hídján túl a Körösök ágas- bogas folyórendszerének hajdan csaknem megközelíthetetlen vilá­gába visz. Békésbelencéres, Bél- megyer, Bőfok, Dellő. Fásmellék, délebbre a Rosszerdő... Az ország legelhanyagoltabb sziked, máshol vizek vagy erdőségek feküdtek itt a Wenckheimek hatalmas juh­tenyésztő vagy fát szolgáltató bir­tokán.” Mocsár, áthatolhatatlan, ellen­ségnek halált hordozó lápvilág. Története és sorsa — a jelentős vagy kevésbé jelentős esemé­nyekkel együtt — párhuzamos e vadregényes vidék székhelyének, Békésnek történelmével. Idézzük néhány lényegesebb fejezetének címét. Anonymus adja az első hiteles leírását a Borsa és Csőit nemzet­ség berendezkedéséről a Körösök vonalán.... aztán a Maróthyak, Mátyás király, majd Corvin Já­nos öröklik. 1563-ban a törökdú- lás alaposan megviseli, 1596-ban tatárok pusztítanak, Békés lakat­lanná válik, lakói a lápvilágöt vá­lasztják otthonul. Később Báthory erdélyi! fejedelem rendelkezik vele, majd földesúri pörök tárgya; az­tán a XVII. században újra a tö­rökök tizedelik meg ezt a sanyar­gatott jobbágyivadék népet. 1700- tói kezdődik az újratelepítés, utolsó tulajdonosai a Haruckern és Wenckheim család... Folytathatnánk a felsorolást, de hát valójában csak kevéssé a tör­ténelmi múlt felidézése célunk; ami bennünket elsősorban érde­kel, az Belencéres, ma. A kohó őrzi a tüzet Furcsa ez az augusztus. Fül­ledt, párás a levegő, a nap alig süt ki, és ha kisüt is. csak hideg fény csorog végig a földeken, ta­nyákon, és szinte fémesen ütközik bele a hidrogüóbuszba. A belen- cérési első dűlő legszélén áll az iskola téglaépülete. Igaz, hogy iskola már nincs benne, de iskola lesz az, amíg le nem, bontják, mert ahogy egyszer megszokják az emberek, úgy tartja fenn a ne­vét évtizedeken keresztül. Mesé­lik, hogy 1932-ben épült, és nem is tartozik lényegében Belencé- reshez, hanem a kövesúton túli Törökszigethez. Hogy miért nem a túloldalra építették, azt senki sem tudja, lényeg az, hogy amikor felépült, hosszú éveken át 60—70 gyerek zsúfolódott benne. Most egy se, mert körzetesítették, és — ha jól megszámolják az itt la­kók — három alsótagozatos gye­rek jár be autóbusszal Békésre, „a városba”, mert itt is város a közeli község, mint ösipusztának Sarkad, ahol egy hete jártunk. A három gyerek közül egy ha­mar előkerül. Madarasi Gábornak hívják és fényképezőgépünk rop­pant érdeklődést vált ki belőle. Nagy kék szeme és szőke haja van, azt mondja, traktoros leszek egyszer. „Ahhoz tanulni is sokat kell”, mondja az édesanyja, áld megállíthatatlan optimizmussal rakja egymás után a mondatokat, nincs olyan téma, amiről ne tud­na hosszasan beszélni, „de nem tanul rendesen, hiába nógatjuk”. Gábort csak a fényképezőgép ér­dekli, mással nem foglalkozik. Szóval itt van a sarkon az is- . kola. Az udvarán kovácsműhely, valamikor, három vagy négy éve az iskola fáskamrája volt. Most Kovács Bálint kovács (nőmén est omen!) benne a főnök, a segéd és a kisinas is. bár egy tízéves forma gyerkőc nagy kovácskö­tényben ott szorgoskodik körülöt­te. „Nem kisinas ez, hanem az unokám”, nevet a gyerekre és megsimogatja a haját. „Itt nyaral, a szülei dunántúliak. Mármint a lányom-, meg a vejem.” Bent a műhelyben az égő fa­szén szaga behatol mindenhová. A kohóban rtacst csak pislákol a tűz, de ha a mester megmozgatja a börfujtaitót, felizzik a szén és benne a vas is, világospirosra. Aztán cseng az üllő, a másfél ki­lós kovácskalapács hasznos for­mába kényszeríti a hűlő anyagot. „A bognárság után ez a legnehe­zebb mesterség, kimutatták. Nap­T ■^v s - % encéresi dűlők hosszáig emelgetni ezt a másfél kilós kalapácsot, vagy az ötkiló­sat, aki megpróbálja, elhiszi.” Sok dolga van Kovács Bálint­nak. Pedig a békési Kossuth Tsz- nek három kovácsműhelye is van, (a Kossuth Tsz itt a gazda mindenfelé, a belencéresiek an­nak a tagjai), a krisztinazugdban például két kovács működik, meg bognár, de annyi a javítani való kocsi, szekér, hogy nem győzik „Nincs szakember, senki sem jön már kovácsnak, nehéz szakma, nem érdekli a fiatalokat. Kihalás­ra van ítélve, persze, én nem hi­szem.” Nem hiszi és igaza is van. A műhelyben néprádió szól, a kohó őrzi a tüzet, a fal mentén kocsikerekek, furcsa szerszámok. Az udvaron szekerek és gondo- zatlanság. Az iskola olyan, rnfnt egy magára hagyott öregember. Pedig még csak harminhét éves. A tanterem ablakai előtt méteres gaz, az udvar felőli ajtó bezárva. Az ablakom bekukkantva nagy brikettcsomó feketéllik az előszo­bában. „Ezzel fűtünk, ha télen is­meretterjesztésre jön ki valaki. Tudja, megvette a tsz ezt az is­kolát. A tanteremben most búzát tárolnak, a tanítód lakás meg üres. Mondják, hogy iroda lesz.” „És ezek á vaságyak?” — kér­dezzük, körüljárva a folyosón le­dobált húszegynéhány fehér al­kotmányt „Nem nagyon tudom, itt vannak már egy-két éve. Sen­ki sem keresi őket.” A bejáratnál kék színű moped. Kovács Bálinté. „Príma masina, még szervizen sem voltam vele. Ezzel motorozok haza a tanyába, Törökszigetre.” Aztán kezet rázunk, meleg, bar­na tekintetét mosolyogva küldi utánunk. Nyugodt, kedves ember. Erős ember. Nomen est omen. Maradjon minden a régiben? Ködfüst kavarog a távoli aká­cok felett. Szürke felhők billen­nek mélyrepülésbe, puha nyelve­ikkel harapnak a hepe-hupás táj sáppadt növényzetébe, süppedt fedelű tanyák gerincére ülnek. Kurta rohamokkal támadásba lendül a szél. öreg házak vályog­falain salétrom-kiütések. Zétor- dübörgés. Ólom fényű, minarett- karcsú víztorony. Különös kont­raszt. „Víz, ez az átkozott víz... más vidéknek gazdagságot hoz, dús, zöld réteket, sűrű gabonatáblát, nálunk meg pusztít. Szegény itt minden, szegény a föld és hát milyenek legyenek a belőle élők?” Gergely Sándor, üzemegy­ségvezető kesernyés monológja talán nem is a krónikásnak szól. Szemle a határ, a gazba fulladt gabonatábla-torzó felett. Újra és újra, naponta látni a megváltoz- tathatatlant és sziszifuszi munká­val minden újabb nappal felven­ni a Harcot az ellenséges vízzel — kilátástalannak tűnő feladat. „Ha esős a nyár, márpedig ez a mostani a javából az, akkor aztán beadott nekünk... Nem vé­letlen, hogy itt mindig is az ál­lattenyésztés volt a legfontosabb. Pásztorkodás, halászat meg egy kevés földművelés. Annyi zöldség, ami naponta kell a háznál. De hát nem igaz, hogy ne lehetne tenni valamit...! Azért hoztuk volna létre a szövetkezetét vagy ezt az üzemegységet, hogy maradjon minden a régiben!?” Nagyot szippant párától duz­zadt. sercegő cigarettacsonkján. Az istálló mellől vontató fordul a dűlőre, sebesen pörgő kerekei­vel sárcsóvát szór maga köré. „Nagyobb összhang kellene..-, nem, dehogy, nem a tagok között, azzal nincs probléma és nem is tudom, miért összhangnak neve­zem... kötelesség ez. Szerződé­sünk van az illetékes csatorna- építő vállalattal, hogy a hosszú idő óta rendszeresen fizetett éven­kénti csaknem 100 ezer forint fe­jében olyan csatornát építsenek nekünk, amely levezeti innen a vizet. Már régen meg kellett vol­na tegyék és még mindig sehol semmi.” Cipője orrát, kezét igénybe vé­ve szemléletes magyarázatba kezd a belencéresi vízzáró talaj sajá­tosságairól, az agyagréteg vastag­ságáról, lúgos és egyéb kémiai hatásokról. Aztán megáll. Elhajít­ja a cigarettacsonkot, majd indu­latosan beletapossa a ragacsos földbe. Egy hold háztáji és az ifjúkor A hidroglóbusszal szemben, a százas istálló előtti ösvényen idős ember jön felfelé. Vállán kasza, közben megáll egy pillanatra az istálló melletti roskadt tetejű ta­nya előtt. D. Kiss Gábor tőzsgyökeres be­lencéresi. Szíves beszédű, okos szavú parasztember. Lucernát akart kaszálni, de nem sietős. Nyugdíjasnak nem sietős. Ha akarjuk, menjünk vissza a tanyá­ba. Ide látszik, 150 méter az egész. Az a piros tetejű. „És ez itt?” — mutatunk a roskadozóra, mely úgy álldogál gerendabordáit kitakarva, mintha sírna egymagában. „Ez a nagyapám tanyája volt, a nagy árvíz után épült, 1889-ben. Nem lakja már senki. Üres. Az enyém 1906-os, még a nagyapánk is élt, amikor építették. A tanya mellett egy hold a háztáji. Benne kukorica meg a kert. Ez itt az első dűlő. Szem­ben is tanyák, az út mindkét ol­dalán. Mint egy falusi utca, nagy hézagokkal. És ott fut a villany­drót a házak felett. „Mi is beve­zettük, amikor a dülővégi sertés­telepre kivitték. Nem is vágyunk el innen.’’ Hangosan csaholó tacskó szalad elénk. Csikónak hívják, és réme­sen barátságos. Az igazi házőrző hátul futkos hosszú láncon, ö már cseppet sem olyan mosolygós ké­pű, mint ez a tacskó. A szeme szúr és morog hozzá nagyokat. A ka­rika csörög a dróton, ahogy le-föl szaladgál. A konyhában mosógép surrog. D. Kiss Gábor felesége széket töröl, nem is tudja miért jöttünk, de látja, hogy az ura barátságos, hát ő inkább rálicitál. Befut a lányuk is, kerékpáron, a szomszéd tanyából. (Gyors a tanyai hírszol­gálat!) Hármasban idézgetik a múltat meg a jelent. Asszonylá nyuk sem menne be a városba, mert itt sokkal jobb a megélhe­tés. Állattartás, miegyéb. „Csak elkapok egy csirkét, aztán kész az ebéd. Rántva vagy paprikás­nak.” Pedig akad üres tanya, meg a fiatalok nem éppen így véleked­nek. De a villany az itt is nagy úr. Az első dűlőn három televí­zió van. Rádió mindenütt. D. Kiss néni mondja ki a szentenciát: „Én csak karácsonykor néztem televí­ziót, az van abban, ami a rádió­ban. Meg elalszom rajta, az a baj.” A sarki iskolát ők is felemlí­tik. „Ha már 1 megvette a tsz, miért nem lehetne ott televíziót tartani? Mert volt, csak elrom­lott. és sosemi hozták vissza. Meg vacsorákat rendeztünk, még a vá­rosból is kijöttek, de egy éve az sincs. Az emberek szívesen men­nének valahova. Nem lehetne ezt orvosolni ?”■ Az öreg az ifjúkorait idézi. „Itt voltam gyerek, legény. Jó szom­szédság volt mindenkivel. Vet­tünk 10—15 liter bort, citerást hívtunk, mulatoztunk. Az embe­rek megértették egymást. Csak a vízzel volt bajunk akkor is. Sok itt a belvíz. A kutakba is feljön. Nem bírja a kövesúti árok most se, ha olvad a hó tavasszal.” Nem élnek rosszul. Félig falu­si, félig tanyai emberek. Az autó­busz óránként megy Békésre. „Piacra is járunk. Pénzt hoz.” D. Kiss Gábor 66 éves. Mindig csinál valamit. Újra a vállára emeli a kaszát. Megy lucernát vágni. Legenda a bőgatyáről A szekér lusta zörgéssel köze­ledik, aztán vagy a harmadik „hó”-ra és a hozzá fűzött fenye-_ getésekre az elébe kötött két ló­erő végül is megtorpan. „Ja, hogy az újságba... akkor rendben van, hiszen voltam én már ott is. A tanító úr szólt egy­szer, hogy van itt egy elvtárs a városból, magával akar beszél­getni erről-arról. Na aztán az az elvtárs kifaggatott mindenféléről, nem gondoltam én, hogy bele ke­rülőik az újságba... de aztán egy­szer látom ám, hogy szóról szóra ott van minden, amit elmond­tam...” Az igazsághoz tartozik ugyan­is, hogy beszélgetésünk Vetési Sándorral és Szabó Lászlóval kis­sé döcögve indult. Néhány mon­dat-a napi eseményekről, a fránya földről, hogy miért kell ez a ménykő sok eső és azért mégis­csak szerencse, hogy a tagság rá­beszélte a vezetőséget a lucerna- termesztésre, hiszen annyi lett belőle, hogy győzzék lekaszálni. Később: „Nem ment valami fé­nyesen a sorom, apránként lett ugyan vagy hat holdam, de csak az tudja, hogy milyen kevés ez, aki ezen a vidéken cseperedett fel. Akkoriban ingyen tanyásnak hívtak bennünket, mert hogy sa­ját házra nem volt pénzünk, leg­feljebb kegyelemből, meg persze bérért beköltözhettünk valame­lyikbe, amely üres volt... A 20-as években szegényebben éltünk az igaz, de a föld, a jószág meghoz­ta ami másnapra kellett... annak is előtte, ezt már az apám mond­ta, divat volt a vadászat is. Az én gyerekkoromban nemigen akadt olyan tanya, ahol ne lett volna puska a háznál. Persze jó orra volt a csendőrnépnek is, aztán mindig tudták, hogy a tilos miatt kit környékezzenek meg. Halászás? A Körösre jártunk, fogtuk a borítót, mifelénk így hívják, fűzvesszőből van, mint a kotlós borítója, szóval fogtuk, aztán mentünk halászni. Ha ép­pen halra éheztünk. Leginkább persze a pásztorkodás... Az apám is, a nagyapám is bojtár volt. Még én is jártam bőgatyában meg gyolcsingben.” Vetési bácsi felnéz a felhőkre, hallgat egy keveset, megcsóválja a fejét. Talán a lábát nyújtogató esőnek, talán az emlékeknek szól ez. „Hogy inkább pásztornép la­kott errefelé, azt mutatja a nóta is. Mifelénk énekelték ezt, én is úgy tanultam a többi legénytől vagy az apámtól... már nem isi tudom... Szendre báró felnyergeli a lovát/ Felkeresi a juhászok ta­nyáját/ Megkérdezi a legkedve­sebb juhászát/ Nem látta-e Szend­re báró leányát/ Az igazat meg­vallom/ A juhászom is, a bojtá­rom is/ Három napja oda van/ Jaj, de szépen kifaragták azt al fát/ Amékre a szegény juhászle- gényt akasszák/ Fújja ja a szél a fehér gyolcsing gatyáját/ Nemi szereti Szendre báró leányát/” Megfordul a szél, belekap an akácok bozontos hajába, végig­süvölt a földúton, aztán megáll. Eső. Előbb lassan, nagy kövér cseppek, aztán gyorsul és siste­regve veri a földet. Zavaros, sár­ga tócsák híznak a lábunk előtt. Betűn a modern világ Különös keverékvilág ez a Be­lencéres. Békés és Mezőberény között három dűlő. Az első, a kö­zépső és a határdűlő. A glóbusz alatt kút, onnan hordják a vizet. „Elszoktunk a kútvíztől, hogy is lehetett azt inni?” A százas is­tálló és a sertéstelep között von­tatók durrognak, verik a port. A dűlő alig bírja már ezt a nagy forgalmat. Méteres huppanok tar­kítják végig. A csend ritka madár. Az idil­likus, mégis hátborzongatóan nyomasztó csend ismeretlen fo­galom. Ide már betört a modern világ, vontatókkal, százas istál­lókkal, ezüstös hidroglóbusszal, televízióval. Mégis fogy az itt lakók száma, mert csak vonzóbb a város. A televízió kék fénye hozza ezt a vágyat, befelé, a be­tonozott utak, a mozik, a kultúr- házak világába. Aztán van, aki nem menne, semmi pénzért. Itt született, itt él... itt érzi jól ma­gát. Bomló világ? Az. De a fo­lyamat bonyolult és hosszan tartó. Nehéz és fájdalmas is. Meg örö­me is van. Belencéres így hasonlít az egészre. Szóval a világra.

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom