Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)
1969-08-17 / 190. szám
Hol van Fülöp? Tabi László írása R oldogult anyám má. sodik unokatestvére, Fülöp bácsi felhívott telefonon és tudtomra adta, hogy vasárnap lesz Ilonka esküvője Danival, feltétlenül jelenjek meg az anyákönywezetőnél, vagy ha ott nem, hát gratulálni Elviráéknál, jó néven fogják vepni. — Béluskám — mondta Pülöp hácsi — feltétlenül ott kell lenned, amúgy is olyan ritkán jársz a család körébe, hogy abszurdum. Megígértem, hogy ott leszek, és megkérdeztem: — Ki az az Ilonka? — Szegény édesanyád unokatestvérének a mostohalánya. — Aha. És ki az a Dani? — Nagyon rendes gyerek, műszerész egyébként. — No de ki az az Elvira, Fülöp pátyám? — Ilonka mamája... — Ja úgy!? Köszönöm az értesítést — mondtam. — Hol laknak? — Mézga utca 6. A szóban forgó vasár" napon vásároltam egy csokor szegfűt és megjelentem a szóban forgó Métga utca 6-ban. Minthogy Elvira néni vezetéknevét nem tudtam, bekopogtam a házmesterhez. — Kérem..'. Melyik lakásban van itt ma lagzi? — Első emelet nyolc. Megigazítottam a nyakkendőmet, torkomot köszörültem. Idős hölgy szaladt elém, lelkendezve: — Látja, ez kedves magától, Jenő... — mondta és átölelt. Nem vagyok ugyan Jenő — gondoltam —, de húsz éve nem láttam Jlorvkáé- kat, s nem kívánhatom, hogy a nevemre is emlékezzenek. Elvira néni belém karolt és bevezetett a belső szobába. ahol vagy harmincán nyüzsögtek már. Egy bajuszos úrhoz vezetett és így szólt: — Nézze, Zsiga bácsi, Jenő is eljött«. Zsiga bácsinak csak a nevére emlékeztem. Tudom, hogy gyermekkoromban egyszer nyaraltam náluk Bodajkon vagy hol. Zsiga bácsi magas és sovány ember volt, most alacsony és kövérkés... Hogy múlik az idő... — Szervusz, Jenőkém — nyújtotta a kezét Zsiga —, po te ugyan megnőttél... Amikor legutóbb láttalak, ilyen kicsi voltál... É s mutatta a kezével, hogy milyen kicsi voltam legutóbb. Csakugyan, alaposan megnőttem. Hogy vannak Friciék? ■— kérdezte. Zavarba jöttem Friciék- ről évtizedek óta nem hallottam. Disznóság, hogy nem ismerem a családot...-p Hát csak megvannak, Zsiga bátyám... Élnek, éldegélnek, hehe... — Az a fő! Mert úgy hallottam, hogy Frici, szegény halálán van... — No, az túlzás... Meg van hűlve egy kicsit... Szikár hölgy állt mellénk. — Nézd csak, Juliska — mondta Zsiga —, hogy megnőtt ez a Jenő gyerek... A szikár hölgy lornyont tett a szeme elé. — N° nézd csak! De azért szakasztott az apja! Hogy van a kedves papa? — Köszönöm. Csak megvan. — Az a fő! Hallottam, hogy nyugdíjba ment. — Igen. Éppen most van húsz éve, hogy nyugdíjba ment... — Húsz éve? Nekem két hete mesélte Linus, mint nagy újságot. le lég lassú a családi hír- szolgálat, az bizonyos. No, mindegy. Sötét ruhás, piros arcú fiatalember közelített hozzám tárt karokkal. — Szervusz. Miska! Hát te is itt vagy? Rögtön láttam, hogy a vőlegény. Mondtam is neki: — Szervusz Danikám, hogy s mint? — Családot alapítok... — Jó az ilyenkor, hehe... Dani méltatlankodott: — Ha Aurél bácsi nem ír neked, talán felénk sem szagolsz... — Ó, mindenképpen felétek szagoltam volna... — szabadkoztam meggyőződés nélkül, s azon töprengtem, hogy ki lehet az az Aurél bácsi, akinek levelét nem kaptam meg. De nem volt időm töprengeni. Dani bemutatott ismerőseinek. — Ez az én kedves Miska unokaöcsém Mátészalkáról... Rövidesen kiderült, hogy valami Ferkó bácsi együtt szolgált apámmal az idegenlégióban. Szidónia néni pedig ismerte az anyámat Palicsról, ahol én születtem. (Anyám, anyám, miért mondtad, nekem, hogy Esztergomban jöttem a világra?) Egyszerre csak felkiáltott Dani; — Miskának remek jó hangja van! Énekelni fog! — Éljen, éljen! — tapsoltak a többiek. Nekem remek hangom? Még olyan szörnyű hangot nem hallott a világ, mint amilyen az enyém. Micsoda otromba vicc ez? — Halljuk! Halljuk! — kiáltották többen. Egyedül álltam a szoba közepén, pirosán, mint egy vérbélű narancs. Kétségbeesve tekintgettem széjjel. — De kérem... — Ne kéresd magad, Miska! — Ne szégyellje a tehetségét! — Nótázzon egyet és passz! Mit affektál? IYI jt tegyek? Nem hogy iTi hangom nincs, de még egy négysoros nótát sem tudnék végigénekelni Pedig megérdemelnék, hogy énekeljek... Legalább Fülöp bácsi itt lenne, aki idecső- dített. Elöntötte fejemet a vér, felkiáltottam: — Hol van Fülöp? Harsány nevetés rázkódtatta meg a falakat. — Nagyszerű! — zengte egy férfihang. — Ez valami kupié lesz! „Hol van Fülöp?“ Nagyon jó! Halljuk! — Semmiféle kupié! — jelentettem ki erélyesen. — Hanem én igenis Fülöp bácsit keresem! A házigazda elém állt: — Az egész családomban nincs Fülöp! — Dehogy nincs! ö hívott meg az Ilonka esküvőjére. A kövér hölgy, aki jöt- tömkor fogadott, ijedten csapta össze a kezét. — Te jó isten! Az úr a G re pák Ilonka esküvőjére jött! — Igen! Grepák! Most már emlékszem! — helyeseltem. — Hát kérem, Grepákék az első emeleten laknak. Itt Mihók Annus eljegyzését tartjuk. Kitámolyogtam és megátkoztam minden házat, ahol félemelet van. Látjátok, feleim Bemetekkel, mik vagyunk? Bizony, por és hamu vagyunk! — így mondja a régi Halotti Beszéd, és így mondom én] felemlítve néked, Zágler József. Meghaltál, elmentél Zágler József. Nyugodjál békében. A barátom voltál, Zágler József. Különös életed volt és különös halálod. Négyszer haltál meg. Es háromszor feltámadtál. Negyedszer nem akartál. Felkértek, Zágler József, hogy említsem fel életedet itt, a családod, feleséged, két nagy gyereked és az egybegyűltek előtt. Négyre emlékszem én nagyon, Zágler József, négy halálodra, Józsi, felemlítem mindegyiket. Az egyik halálod a háborúban volt. Együtt kaptunk behívót, együtt mentünk a vasúti, állomásra. Te fogtad a batyut, kísért a feleséged meg a két kicsi gyereked. Sántítottál, mert az első világháborúban a jobb lábadnak ment egy repesz. Nem kellett volna bevonulnod, mert a másik Zágler, a testvéred kapta a behívót, de annak hat gyereke volt és te jöttél helyette a repeszes lábaddal. Emlékszem, Zágler József, amikor bejött az állomásra a vonat és felültünk rá, és kinéztünk az ablakon, sírt mindenki, sírtál te is, de aztán alig indultunk el, máris visszatolattak minket, rákapcsoltak a szerelvényre egy vagont és akkor te kihajoltál az ablakon és azt mondtad, ne sírjatok, látjátok, már vissza is jöttünk. És akkor nevettél. Aztán már nem sokat láttalak nevetni. A harctéren egyszer se láttalak nevetni. Emlékszel-e, Józsi, amikor a lövészárokban a Donnál hárman haldokoltak melletted? Éhesek voltak. Nem volt már két napja egy karéjka kenyerünk se. Neked még volt három karéjod a hátizsákban, tíz méterre tőlünk, a földbe ásva, oda ástad el, nehogy megegyed. Oda ástad cl magadnak, hogy tartalékban legyen. És akkor már nem bírtad tovább és elmentél oda a helyre és kikapartad a hátizsákot és elhoztad a három szelet kenyeret a három haldoklónak. És ahogy hoztad, kimásztál a lövészárokból és akkor egy golyó eltalálta a melledet. És akkor még a három szelet kenyeret odaadtad annak a háromnak, és aztán hanyattestél, elvesztetted az eszméletedet. Nem kaptál levegőt, csak kapkodtál a száddal fölfelé. Akkor az a három megette a három szelet kenyeredet, aztán fölédhajolt, és az orrodon fújták be a levegőjüket. Felváltva fújták, egy órán át. Akkor megjöttek a szanitécek. Elvittek. Hárman mentették meg az életedet. így haltál meg először, Józsi, és így támadtál fel. Felemlítem a második halálodat. A szomszédomban laktál a falunkban, és láttam, hogy mindig, St Írben it, 'éjszaka mész munkába, éjszaka, hogy többet keressél, hogy több legyen a családnak. Egyik éjszaka után, amikor hazamentéi a kis házadba, ettél, aztán fogtad a kapát és kimentéi az udvarba szőlőt kapálni. Ott kapáltál a folyó partján, a kis szőlősödben, amikor láttad, az egyik fán a fo- lyónál játszik egy gyerek. Egyszer csak a gyerek az ágról a vízbe zuhant, és segítségért kiabált. Levágtad a kapát, és ruhástól nekirohantál a víznek. Kegyetlenül mély, tíz méter mély ott a víz, és amikor olvad és áradni kezd, olyan sodrása van, hogy rohan. Onnan kijönni nem lehet. Viszi a fákat és bömböl, négy éve itt belefúlt a község apaállatja is. Nagyon erős állat volt, mégsem bírt kijönni. Te mégis belementéi, csapkodtál, vitt az ár, a kalapod leesett, úszott a vízen, de megragadtad a gyereket. Téged is levitt a víz, levitt egyszer, kétszer, háromszor is. A víz messzire sodort, már fulladoztál, de akkor ott volt fölötted egy nagy fűzfa koronája, gyökerét a víz kiforgatta, megdöntötte, koronája belehajolt falód és lenyújtotta egyik ágát néked. Azt el is tudtad még kapni. Így támadtál fel másodszor, Zágler -József, ez a fűzfa volt, úgy mondják, a jó emberek fája. Felemlítem harmadik halálodat. Látlak téged, Zágler József az öntödében, Ott dolgoztál, ott jöttél le mindig a kupolákhoz a vaslépcsőn, a gázos öntödébe. Facipő volt rajtad, húsz évig ugyanaz, és kopogott a cipőd, ahogy jöttél. Megálltai, nézted a hosszú nyakú Schneider hogyan fütyül és hogyan rakja a szenet a kemence alá. Emlékszel biztos, a formakészítők mellett a falon húsz évig hosszú repedés volt, hányszor szóltál már a kőműveseknek, javítsák ki, de tettek rá, olyan volt nekik, ha szóltál, mint a süketnek mondott szó. Szerettelek, Józsi, de volt, aki neheztelt, nagyon neheztelt rád, mert sokuknak sokszor szóltál, mivel nem úgy cselekedtek, ahogy kellett volna. Tudom, te jót akartál, de egy kicsit nyers voltál. Emlékszel rá biztos, Zágler József, egyszer, amikor két fiatal öntő az öntőedényt vitte, faru- dak közé szorított üstben. Hintázott a vas, és a hátsó ember erőlköldött a «■ peléstől, izzadt, mintha gőzfürdőből jönne, akkor azt mondtad neki: „hájjá, kijjebb fogja a fanyelet, könnyebb úgy". Nem köszönte meg, hogy szóltál, csak rántott egyet a vállán és otthagyott mérgesen. Ilyenekért voltak mérgesek rád, Zágler József. Hatvanéves lettél, sokszor mondtad, tudtuk, tudták, hogy nem akarsz te még nyugdíjba menni. Ez jött nekik kéz alá. Szereztek az irodából egy hivatalos papírt, pecsétet is csempésztek rá, és ráírták az írógéppel, hogy elsejétől nyugdíjaztak, ne gyere. A küldöncnek adták a levelet, az kézbesítette ki neked, és amikor megkaptad, lecsaptad a martinsapkát, nem is köszöntél, nem is szóltál, elmentél. És délután én már mentem hozzád, mert üzent értem a feleséged, hogy beteg vagy. Lebetegedtél. Nem is szóltál, csak feküdtél, elmentem az orvoshoz, megkérdeztem mi bajod. Azt mondta, nincsen bajod, de ha még így megy egy hétig, meghalsz. Másnap bementem az öntödébe és akik kegyetlenek csapolókari. Folyt, szikrázott a vas, te meg álltái az edénynél, a kis lapáttal belekotortál a forróságba, hogy utat engedj a folyásnak és aztán hirtelen, Józsi, Zágler József, azt láttam, hogy megdőlsz, és nincs tovább. Nem is tudtam megmozdulni. Beleestél a forró vasba, az edénybe, és többet nem láttunk. így mentél ei Zágler József. Semmi sem maradt belőled, csak a vas. így haltál meg, Zágler József. Felemlítem Zágler József, H. Bartl» Lajos novellája Rajta futnak a vonatok voltak veled, elmentek mind hozzád az ágyadhoz és bocsánatot kértek. , És akkor te feltámadtál, Zágler József, mert másnap már bent voltál. Felemlítem a negyedik, az igazi halálodat, Hatvanöt éves voltál már, de csak nem akartál nyugodni, egy hónapban egy hetet még bejártál mellém dolgozni. Emlékszem, szép nap volt, sütött a nap, de nálunk még forróbb volt minden, mint szokott, ittuk az ásványvizet, felemeltél egy csatost, alig tudtam lehúzni a szádról, megittad a másfél litert egy szuszra. Mondtam is, hagyd már abba, az üveget azért nem kell lenyelni. Akkor letetted az üveget, jobb kezeddel megtörülted a szádat, aztán a homlokodat. Odamentünk a kemencéhez, megráztuk a kolompot, amit még te hoztál egy vezérbika nyakáról, megráztuk, hogy csapolunk. Ott álltái az edénynél, én meg felmentem a lépcsőre, felhúztam a kit hagytál hátra. Itt hagytad a feleségedet, a két gyerekedet, itt hagytál százhúsz négyszögöl szőlőt az udvarodban, magad ültetted, szépen gondoztad, szépen terem. Itt hagytál a konyhában négy kis sámlit, magad faragtad, magad szögel- ted össze, meg egy deszkaasztalt a konyha közepén. Magad csináltad még a gyúródeszkát is. És itt hagytál, Zágler József, nem is tudom megmondani, mennyi vasat, nagyon sok vasat, amit te csináltál, és tudod, Józsi, ezekből a vasakból síneket hengereltek, kivitték a síneket a nyílt pályákra, felszerelték a talpfákra és most rajta futnak a vonatok. Rajta utaznak az emberek oda, ahová akarnak, rajta utaznak, akik szeretik egymást, hogy egy állomáson találkozzanak, ilyen síneknek valót csináltunk mi mindig, Zágler József, ez volt a mi életünk. ...Hát csak por és hamu vagyunk mi, Józsi? Romvári Eteik« Üt
