Békés Megyei Népújság, 1969. augusztus (24. évfolyam, 176-201. szám)

1969-08-17 / 190. szám

1969. augusztus 17.

8

Vasárnap

A fáma — és tegyük hozzá, a tudományos igényű történetírás — szerint is Sarkadot hajdan, különösen a Körösök szabályozása előtt hatalmas vadvizek vették körül, beláthatatlan mocsarak terültek el dél-nyugati határa mentén, egészen Gyuláig. Ezeket a területeket főképpen a Fehér, és a Fekete-Körös vize táplálta.

Egy 1797-es keltezésű beszámolóban a Haruckem család udvari papja, Hueber Antal így írja le ezt a vidéket: „ .. .az ingoványos táj, mely a gyulai kastély mögött a mostani remetei puszta felé nyúlik, tömérdek vadlibának, vadkacsának, bíbicnek, szárcsának volt tanyája, mégpedig a tömérdek hínár, hanság folytán eléggé háborítatlan tanyája.”

Ezek az okok kényszerítették a hajdan: telepeseket arra, hogy Sarkad első viskóit a Fekete-Körös átlagos víztükre fölé, a mintegy 20 méter magas dombra építsék. Ennek ellenére a Morgó, a Gyepes gyakran elöntötte a falu külső utcáit. Olyannyira, hogy az Alföld Velencéjében szekér helyett gyakran csónakkal közlekedtek. Találtunk aztán egy leírást, amely bennünket legjobban érdekelt, s amelyet Márki Sándor, Sarkad történetírója így rögzített: „A mai község keleti fele, mely a többinél későbbi település, nem volt kitéve az árvízveszélynek, mert a legmagasabb része ennek a vidéknek. Talán ezen a részen épültek Sarkad első kunyhói is. A Gyepes bal parti oldalán bukkantak rá az első lakók temetőjére.”

Nos hát, egy XVIII. századbeli térkép tanúsága szerint is e vízmentes területek egyike a térkép készítésekor — sőt az 1552-es összeírás idején is — már puszta ősi. Sziget. Körülötte még javában élte rejtelmes életét a hatalmas lápvilág.

Kövessük el a történész-szemnek hátborzongató megoldást: időgépünkön ugorjunk néhány évszázadot, mi több, tekintsünk el a közbe eső évek török dúlta, külön fejezeteket kívánó eseményei, tői, csöppenjünk a XX. századba. A századforduló évedben Ősipusz- ta külön kolónia, amely ha közigazgatásilag Sarkadhoz is tartozik, saját sziget-életét éli. Har- mincegynéhány házat foglal magában.

Mi történt az utóbbi évtizedekben?

Röviden és nagyon vázlatosan ennyit ösipuszta történetéhez. Ami a riport előzményeit illeti?

Bent, Sarkadon, a községi tanácsnál érdeklődünk Ösipuszta után. Nehezen ment, többen értetlenül néznek ránk, míg végül kerítenek valakit, aki biztos tudja. Kiss Sándor járlatkezelő készségesen elmond mindent, amit tud erről a kis település-szigetről, amelyről később kidéiül: alig néhány kilométerre van a községtől. Szélső házától kitűnően látni a kéményeivel pipáló cukorgyárat, és idelátszik a református templom tornya is.

Kiss Sándor figyelmeztet min-1 két, hogy „a TÜZÉP után, a szé-' les földúton menjenek mindenütt, aztán jobbra lesz egy ér, balra meg az első ház, ráismernek, behorpadt tetejű, nádfedeles. Senki se lakja”.

Megtaláljuk. A szomszédos portán kopogunk, az asszony, aki kinéz a zajra, Diószegi Sándorné. Mondja, hogy a férje éjjeliőr a téesz- ben, most is oda van, valahol a százas istállónál segít. Nem tud ő semmit Ösipusztáról, igaz, hogy itt él régóta, de hát mit tudja ő. Persze, nem érti hirtelen, mit is

ÓSIPU&ZTA

akarunk, jobb ilyenkor, ha kifut a beszéd. Aztán, ha már szóban megnyugszik az ismeretlenség és az idegenkedés, fordítható a beszéd másfelé is.

Mintha tudta volna, hogy vendégek járnak a portán, benyit az utcai kapun a gazda, Diószegi Sándor. Jókedvű, idős ember, hatvanon felül. Készséges, sokszavú. „Ez a puszta érdekli magukat? Nem volt ez mindig ilyen puszta.”

Mert most igazán az. öt, vagy hat, esetleg tíz ház van itt, olyan is akad, amelyik üres. Senki se lakja. Lakói beköltöztek a városba (Sarkad itt: város) és még nem adták el. Ha eladják, lebontják, és az anyagból ház vagy mellék- épület lesz a községben. Az iskolát is lebontották már ősin, de ennek sora van, majd később.

Diószegi bátyánk körülnéz a kis portán. Olyan az egész, mint valami meseoperett díszlete, kis fehér ház, (Tóth Mihály nagy. apámé volt, testvérek közt is 150 éves) szénaboglya, sertésól, mérges kutya, csirkék ezerfelé, az oszlopok alatt vastűzhely, rajta lábas, benne csirkepaprikás fő. Az udvaron alig járnak, a fű a ház küszöbéig szalad. Akácfák, rőzse- füst, és „tudja, mennyi pocok van itt? Meg róka? Viszik a csirkét. Reggel is futott át az udvaron egy nagy rusnya féreg, a szájában sikított a csirke. Meglépett, hiába szaladtam utána a másik portára.” Az a másik porta már csak porta. Üres. Ház nincs rajta, csak egy korhadó kútkáva, meg rengeteg zöld dudva.

„Mióta élnek itt?” — kérdem, de legszívesebben azt kérdezném: „hogy tudnak itt élni?”

Mert halálra ítélt település-sziget ez az Ősipuszta. Gyorsabban pusztul az ilyen, mint a magányos tanya, ott kinn tovább megmaradnak az emberek. De ilyen kis közösségek nem kellenek már senkinek. Csak az van itt még, akit ideköt a szükség.

„Megyünk mi is befelé, a községbe, vettünk bent egy kis házat, oda. Már a bűtor fele ott van. Itt hagyjuk a Mihály nagyapa tanyáját ... Pedig amikor ideköltöztünk, ifjú házasán, 31-ben, tataroztuk, csinosítottuk. Este mégis fel kellett kelni, hogy arrébb tegyük az ágyat, mert vízben állt.”

Emlékezik. Az asszony jön- megy, rakja a tűzre a rőzsét. A kémény istentelenül füstöl. De a szag, az már a paprikáscsirkéé.

„Sár volt itt, meg újra sár. Mégis tartottuk a rendet. A tanyavilágban is minden ügy szép, ha rend van. Aki dolgozott, megélt valahogy. Ha meg ügyeskedett, még jobban élt”

Régi filozófia, nem minden igazság nélkül.

„Kocsma is volt amott, látja azt a csipkebokrot? Annak a helyén. Meg kuglizó. Néha cigány is jött a községből, aztán táncvigalmat csaptunk. Negyvennégy előtt boltunk is volt. Azt is lebontották már.”

A Mihály nagyapa tanyája felett antenna-drót feszül. Lám, a világ azért kiér idáig. „Van egy telepes rádiónk, nem is tudom md lenne, ha nem volna. Legalább tudunk valamit, hogy máshol mi történik.”

Később a kútra ballagunk. Gé- meskűt volt, de egy hete letört a gémje. Most kötélen eresztik le a kannát a szomjazó ősiek. Üres porták mellett megyünk. Van, ahol a kerítés még áll, és a kapu is. Csak éppen nincs mögötte ház. Diószegi bátyánk sorolja a neveket. Mások talán már nem is emlékeznek rájuk. A betonból készült járda felszedve, csomóba rakva a kűt mellett. „Felszedték, a szentségit, pedig itt vagyunk még!” — háborog, és nem érti, minek kell annyira siettetni ősipuszta halálát. „Az iskolát is lebontották, vagy nyolc éve. Szép harangtomyos iskola volt. Ha már nem is tanítanak benne, meghagyhatták volna kultűrháznak.” Ahogy elhallgatom, nem esküdnék meg rá, hogy nincs igaza.

o

Párás, esőt jóslón fülledt a levegő. Átlábalunk egy poros udvaron a sivalkodó kölyökkutyák között, végig, a felhők közül elősej- lő opálnap alatt. Körben eper, valamivel távolabb, ahol véget ér a porta, szűkre mért kukoricás, mozdulatlan nyárfák.

„Ó hát nem vagyok én olyan öreg, azért maradtam itthon, mert ez a rusnya betegség... most ez, azelőtt meg lecsúsztam a kazalról és megrepedt egy csont a bokámban, na, szóval összejön az ilyesmi. Csak menjen előre, most jobbra, itt hűvös van, magam is itt heverészgetek.”

Meglocsolhatták a szoba keményre döngölt földjét, friss, eső utáni földszag ül a levegőben. Apró szoba. Egyik sarkában bű- boskemence, a gazda, Borbély Gábor szerint ritka jószág, már az alakja miatt is. Jártak már itt a városból, hogy megcsodálják, ami azt illeti, ilyen csinos, köcsög alakú kemencéket manapság már nem csinálnak. Ülünk egy darabig egymással szemben, csak úgy szó nélkül. A falon képek, öreg fényképek, gyerekek sárga papíron. Anyjuk ölében, apjuk mellett. Apák, nagyapák, lányok, unokák. Odakint vakkant a kutya. Csörög a lánccal, de nem

jön idegen, kutyagyerekeivel játszik.

„A lányaimat nézi? Messzire vitte a szél őket. Az egyik Ka- mutkerten, ő van közelebb, a másik a szegedi Sándorfalván gyógyszerész. Nem, nem nagyon járnak haza... mesze is van, meg minek hazajönni a világ végére, de azért nem panaszkodom, jó lányaim nékem, még ha elfoglalja is a gondjuk, aztán ritkán látogatnak meg. Iskolába még idejártak, három—négy évig persze, aztán a városban tovább. Azt mondtam a feleségemnek, miért ne lássanak világot, hadd ismerjék meg azt is, ami már túl van a Gyepesen... Annak idején? Akkoriban ez volt a központ. Ez az iskola, itt ősiben. A néném 1898- ban itt fejezte be a tanulást, erre még emlékszem, a többit az apám meg a nagyapám mondta. Régi hely ez, talán Sarkadnál is régibb... Hol is kezdtem? Volt a kötegyáni határban egy uradalom, a Beliczay nagyságos űré. Amikor télen kötésig állt a hó, akkor innen se ki, se be, szóval a Beliczay nagyságos űr felpa- koltatta az uradalom gyerekeit szekérre, áthozták őket a mi iskolánkba. Nagyapám mesélte, hogy telenként mindig akadt egy- egy gyerek nálunk az uradalomból, itt is lakott, evett, meg aztán tett a ház körül, akár otthon. Az utolsó tanítóra, Víg Sámuel tanító űrra emlékszem, már hogyne, hiszen engem is tanított, a felesége még tán most is él valahol Sarkadon.”

Ül az ágyon, vállát a falnak vetve, öreg óra tikk-takkol a fehérre meszelt vályogon. Összekulcsolja kemény kezét felhúzott lábán, gondol valamire. Messze jár. Kék cigarettafüst gomolyog, sok farkű kígyóként tekergőzik a parányi ablakig, ráfeszül a homályos üvegre.

Csilingelő fémhang. Tizenegyszer csendül valami a szigorú, masszív óradobozban.

„Egyik háborúban sem jártam, a 14-esben azért nem, mert akkor még fiatal voltam, a másodikban meg már tűi koros... Az egyik barátomat ugyan behívták 1917. március 10-én sorozásra, de akkora hó volt, hogy a kereszt- űttól, amerről maguk is jöttek, szépen visszafordult. Nem ment sorozásra. Nem lett belőle baj, hát miért is, ha akkora hó volt..”

Körülnézünk a házban. Az udvaron újra. Aztán átgázolunk a kukoricásban vágott ösvényen.

„Nohát, ez Ősi — mondja Borbély Gábor és egy zöld levelet sodor alaktalan masszává. — Itt van Sarkadhoz közel, de mégis milyen messze, hiszen már az orvos sem jön ide. Hadd menjen a beteg, hátha beszokik a nagy faluiba... csak hát tudja, egy ilyen

öreg cselédnek nehezére esik

már a járás.”

Legyint és elhajítja a zöld gombócot.

A kűtnál találkozunk egy másik ősi lakossal. Kezében két kanna és kötél. Vízért jön Borbély Ilona. Beszélgetünk. Ide járt iskolába, itt tanult betűt vetni. „Az osztálytársaim?” Senki sincs már itt belőlük. Beköltöztek Sarkadra, Kötegyánba. Mi is megyünk majd. Dolgozni? Hát én otthon, a ház körül. Beteg az édesanyám is... Rádiónk az van, és jár a Szabad Föld. Más nem. A városban jobb lenne. Hogy mit csinálok ma délután? Ki tudja? Van mindig mit csinálni.”

Felhúzza a vizet, elindul. „Messzire?” — kérdem.

„Elég messze. Még egy üres tanya mellett is el kell mennem.” Arra is üres tanya. „Az Oláh Mihályéké, tudja, beköltöztek a városba.”

Tanyák, kertek, kukoricások, dudvás telkek köröskörül. Csend és roskadozó szilvafák. Három méter magas kukoricaszár hajladozik. Kakasok felelgetnek egymásnak, mintha hajnal lenne, pedig déli 12 lesz néhány perc múlva. A fűben bogarak szösz- mötölnek, felettük dongók röp- dösnek, fehér szárnyú káposztapillék szállongnak az akácfák levelei között. Kotkodácsol egy balga tyűk, most tojt, ebben a hőségben. Olyan békés minden, hogy megborzong belé az ember.

Sás zizeg, mellmagasságig nyűj-; tózó gazrengeteg surrog, pattogj amint átgázolunk a kerten. Víztükör. Tükrök tenyérnyi darabokra szabdalva; békalerjcse, hínár* kardéles sás, méregzöld vízi növény nő benne. Hínár-pocsolya-; illat.

„Az a Gyepes, amit most lát-i nak, valamikor, amikor az ért nagyapám is már 80 éves volt*' olyan nagyra nőtt, hogy a ló hasa aljáig járt benne, meg volt) ügy is, hogy úsznia kellett Körül-; folyta Ősipusztát, akkor aztán ügy éltünk, mint pákászok anád-i világban, magunkra utalva, elzárva, akár a szigetlakók... Hói a kezdete? Valahol Erdélyország- ban, csak azt tudom, hogy nagyokat kacskaringózik, aztán itt a közelben ömlik a Kis-Körös- be.”

Vízi madár rikolt, aztán elhall-; gat. ősipusztán nincs gyerek. Ki tudja, talán ettől mélyebb az a különös, városi fülnek szinte kiáltó csend. Csak öregek. Néhány öregember, űtrakészen.

o

A csipkebokor a kocsmát jelzi* mögötte felszántva a föld. Itt lehetett a kuglizó, amott a tánc- placc, ha kiszekereztek idáig a sarkadi cigányok.

És a föld végében, a volt kocsmától száz méterre poros levelű fák lombja alatt a temető. Néhány sírkő, faragott fejfa kibújik a lombok alól, és a napban sütkérezik. Zöld legyek telepednek a levelekre, két síron pirosán virít a friss virág. A többit alig lehet megközelíteni. Pókhálók védik a temető mélyét, lehet, hogy tíz éve nem járt erre bent senki.

Olvassuk a fejfákat. Ez is történelem. Ősipuszta régi népe itt van, néhány öllel a föld alatt. „Oláh Ferenc 1883—1938. Gyászolja neje Váradi Erzsébet és leánya Róza.”

„Odavisznek minket is, ha meghalunk” — mondja Diószegi néni, és megkavarja a paprikáscsirkét.

Az élet megy tovább. Hogy itt még meddig, azt senki sem tudja. Tíz évig? Húszig?

Bencsik Máté—Sass Ervin