Békés Megyei Népújság, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-28 / 172. szám
Érted szól a harang K ilép a ketchumi villa ajtaján, rázuhan a nyár és fehéren csillognak a kavicsok az ösvényen. Körben a hegyek, mind óriás, a tetejükön hósapka. Lejjebb a fenyves, ahogy sötétzöldbe mélyülve ereszkedik a völgy felé. Szél. Gyantaillatú szél. Boldogságot hoz. Jó kis szél. Lépked az úton és közben észre sem veszi, hogy letért a fák közé, ahol egészen sima és ruganyos a tüllsző- nyeg. Ilyenkor reggel, amikor a nap ferdén süt és köd ül a fák között, ilyenkor legjobb pisztrángozni. Ha a víz felé menet kiforgatja az ember a tuskókat a nyirkos avarból: alattuk dermedten lapulnak a szöcskék. A botra hurkolja a súlyzót és a horgot, a műanyag zsinórból leereszt egy métert, meglóbálja a botot és suhint. Egyszerű dolgok ezek, csak érteni kell hozzá. Megdörzsöli a karját és gyorsabban megy tovább. Hűvös van. „Ez a köd, —• gondolja — Párizsra emlékeztet. Arra a Párizsra, amelyet saját célokra elfoglaltam a háború alatt. A jó öreg Pattont ette a méreg, hogy mi a fenét keres egy haditudósító 60 kilométerrel a front előtt, de azért mégis elfoglaltam. Párizs az enyém. Emlékszem, egy szót sem tudtam szólni, furcsa csomót éreztem a torkomban és meg kellett töröljem a szemüvegemet, mert alattunk szürkén, mégis gyönyörűen ott nyújtózkodott a város, amelyet a világon legjobban szerettem.” Kiér a fák közül a lejtős patakmederhez. Nesztelenül fut a kristálytiszta hideg viz. A tenger más. A tenger az, amilyennek Santiago tudja. Az én halászom. A tenger nőnemű, amely nagy-nagy kegyeket' osztogat, vagy tagad, s ha néha el is követ ostobaságokat, vagy zabolátlanságokat, nem tehet róla, mert olyan a természete. A hold változásai úgy hatnak rá, mint az asszonyokra." Ott áll a kert végében, a patak mellett és Santia- góra gondol. Feljebb jön a nap. A hósapkás, öreg sziklacsontváz vállára dől, rákönyököl és belenéz a patakba. Ott csillog a tekintete a forgókban és az örvényekben. Még nincs hét óra. Órájára pillant és visszafordul. Derékig ér a kék köd a fák között. Nézem a fehér szakállal keretezett jóságos, bölcs, srapnell-tépte, napcserzette arcot. A szemét nézem ezen a képen, itt az asztalon, még mély és okosan szürke. Nyolc évvel ezelőtt, azon a júliusi napon, amikor sétájáról visszatért és belépett a dolgozószobába, már üres volt. Sekély és színtelen. Erről nem akarok tudni. A fegyverállványról levette azt a duplacsövűt, amely vele volt minden vadászaton. „Csak akkor rossz a halál, — mondta egyszer —, ha előtte elmulaszt valamit az ember. Ha soká tart és annyira fáj, hogy az ember elveszti a méltóságát.” De hát ő Nick 7>olt, Frederick Henry hadnagy, Santiago volt, Robert Jordan volt. A férfi, akit akárhogy is hívnak, nem adja meg magát. Mary, a felesége a dörrenésre lélekszakadva rohant a földszintre. Nem akarta látni. A lövedék szinte letépte Hemingway fejét. Bencsik Máté Fiiadéi fi Mihály: Virágének Űj, s új rejtelmeket tár föl a szerelem, ékes kavicsait hűvös hegyipatak vad fenyvesek állnak őrt felette s belőle már a világ meríthet Kedvesem tied vagyok én múlhatatlanul, mint az emlék, vagy mint a rossz lelkiismeret két tenyeredben tenyészik a lét, s az alkotás és az ösztön virágzik ujjaidon gyűrűk gyanánt. tudjuk összetorlódik egyszer minden álom és ami jó volt vagy járom egyre megy áldott a szerelem, mert osztódik végesből végtelenné és minket befed. 1969 tettei krónika Orgonaha ng verseny Békéscsabán A színház- és hangversenyévad általában június közepén-végén mindenütt befejeződik, a nyári hónapokat a szeptemberi újrakezdésig „uborkaszezonnak tartják. Pihen a közönség, pihennek, erőt gyűjtenek a művészek is, mindössze néhány szabadtéri produkció, esetleg könnyűvagy tánczenei műsor szerepel a programokban. Békéscsaba zenekedvelő közönsége ez évben — a sok évi átlagtól eltérően — nem panaszkodhat, szó sincs „holtszezon”-ról. A Megyei Művelődési Ház és az Országos Filharmónia jóvoltából alig egy hónapon belül már a második orgonahangversenyre került sor az elmúlt vasárnap este a katolikus templomban. Ezúttal Sándor Judit Liszt-díjas énekművésznő, az Állami Operaház tagja és Sebestyén János orgonaművész Bach-mfivekből és átiratokból álló műsorát hallhatta a szép számú hallgatóság. Mindez egyben azt is bizonyította, hogy a hangversenylátogatók — s örömmel írhatjuk, a fiatalság is — újból felfedezték a hangszerek királyát, az orgonát, örvendetesen szaporodnak az orgonahangversenyek országszerte, Tihanytól Szegedig, Szarvastól Sopronig. Sándor Judit művésznő Tihanyban és a műemlék köröshegyi templomban tartott hangversenyei után érkezett a számára szezonzáró első békéscsabai fellépésére. Műsorán három Bach- mű szerepelt. Mindhárom előadásával meggyőzhette a közönséget kiváló művészi képességeiről. A Bach- dalok, illetve az 53. kantáta interpretálása elsősorban a művésznő oratórium- és dalénekesi sajátosságaival, míg a H-moll mise egyik áriájának bemutatása az egész templomot betöltő hatalmas hanganyagának szépségével és erejével ismertette meg a hallgatóságot. Külön is szólnunk kell szép, tiszta szövegkiejtéséről. Sebestyén János orgonaművész a hangverseny első felében három Vivaldi— Bach concerto átiratot mutatott be (a-moll, C-dúr és d-moll), míg a második részben két Bach prelúdium és fúga szerepelt műsorában h-moll és Esz- dúr). A művész minden tőle telhetőt elkövetett a hangszer nyújtotta lehetőségek maximális kihasználásában. Nagyon sokat vállalt magára, hiszen az énekszámokat is ő kísérte, az első perctől az utolsóig szerepelt. Játékát biztos stílusismeret, a hangszínek és hangzások mértéktartó megválasztása, a technikai biztonság jellemezte. Különösen az A- moll concerto III., valamint a C-dúr concerto I. tétele, illetve az Esz-dúr prelúdium előadása tetszett Mindössze egyetlen észrevételt, illetve javaslatot kívánunk tenni: a műsor összeállításával kapcsolatban a jövőben gondolni kellenne minden alkalommal legalább egy ismertebb, népszerűbb mű beállítására, (pl. ebben az esetben a d-moll toccata és fúga), amelynek ismerete mintegy lépcsőfokul szolgálhat a ritkán játszott, hallott művek megismertetéséhez, megszerettetéséhez. A hangverseny nagy élményt jelentett mindenki számára, örömmel és érdeklődéssel várjuk a folytatást a következő évadban. Or. Papp János Illés-show Békéscsabán — Hogy mi? Repülőgépnek istálló. Csodálkozott egy keveset a gyerek és utána elszaladt. Port vert a talpa és a harmadik háztól úgy vágódott vissza a hangja, mint az éles kés hasítása: — Mihály bácsi hangájt csinál... Mondta végig az utcán, míg csak haza nem ért. Otthon is mondta a nagyapjának, aki az apró jószágnak vizet húzott a kerekes kút- ból. * A SETÉTSÉG lassan lopakodott elő. Elébb csak az eresz alá lökött egy marékkai, majd az 61 szögletébe, a kerítés tövébe, a fák- levelei közé és azután úgy szórta szét, mintha csak búzát vetett volna a mélyen szántott földbe. Mire jött az este hűvös leheleté, akkorra Mihály is elkészült a munkával. Igaz, hogy a végén segített az asszony is, aki a kései busz- szal jött haza a boltból, segített a fia is, aki meg a focizásból került elő. Elkészült belül a téglaalagút is, a fal mellett felhúzta az eternitcsövet, amin vígan szaladhat ki az ízikkóró füstje. A füstnél már egyedül maradt. Aludni ment az asszony és a gyerek. Hogy baj lesz belőle, arra neu» is gondolt Rupcsó Mihály. Pedig az lett. Az ízikkóró lángja-bevilágított a juhász ablakán és a félálomban ringatódzó asz- szonyt felriasztotta. Hirtelen ült fel az ágyban és kiáltott bele az ablakon beszűrődő fénybe: — Apja, ég a ház! A SZOKATLAN világosság kiugrasztotta az ágyból Recsegtette a szót felé: — Mi az istent csinálsz? Rupcsó Mihály komótosan vissza: — Melegszek... — Azt a dunna alatt is megteheted... — így jobb... — Hűm...! Csak annyit mondott a a juhászt és kidöngött a ház elé. A léckerítésig ment el és ott nézte a faragott lyukat, amin ömlött ki a fény. Megvilágította a tor- nácos házat, a szomszédot, aki békésen ült a faltövén és nagy füsttel cigarettázott. Sági István rajza juhász és csóválta a fejét. Megbolondult. Tisztára megbolondult. Mihály okosította a juhászt: — Hadd száradjon... — Száradhat az nappal is, nem? — így hamarabb... Tudod mán mi lesz? — Sejtem... Slukkolt Rupcsó Mihály a cigarettából, fújta a füstöt és utána eresztette a szót: — Csirkenevelő... — Kemencével? — Azzal! — Csirke? — Villanykotlos, kétszáz... Csabáról... A juhász számolt magában: — Karácsonykor idei csirkéd lesz... — Az... — Mit csinálsz vele? — Megeszem... — Mind? — Nem! — Hát? — Néhány párat azoknak küldök, akik leszavazták a tsz-ben a csirkenevelőt... ELHALLGATTAK. Kerülgette őket a hűvös, játszott előttük a fény és az utolsókat pislákoló ízikkóró füstje szállt az ég felé. Az egyik ember ült a faltövén, a másik támasztotta az oszlopot és gondolatuk repült oda, ahol a félkönyékre tá masztott bozontos koponya, töprengő nézéssel nézi az elmúlt időt, számító mértékkel méri a holnapot és a csendnek, az estének, a fényes csillagoknak csak ennyit mond: — Feküdjünk, mert holnap is nap lesz... A liget szabadtéri színpada előtt jóval a kezdés előtt óriási a tömeg. A kintrekedtek, akik elkéstek a jegyvásárlással és a potya hallgatóik, akik sajnálták a 30 forintot, szinte teljesen elzárják a bejáratokat. A hangulat tehát már a kezdés előtt felfokozódik. Őszintén megvallom, ez volt életem első beat-hang- versenye. Amikor megjelentek ők (Szörényiék) — egzotikus öltözékük, frizurájuk, mozgásuk, és tegyük hozzá: hírnevük hatására — azonnali lelkes visongás segített a jelenlevők hangulatát tovább fokozni. Még semmit sem csináltak, de már olyan őrült sikerük volt, hogy ha ez ma egy komolyzenei hangversenyen történne, azt a zenetörténet-írók a világ legnagyobb meglepetésének könyvelnék el. Téved viszont az, aki azt hiszi, hogy mindezt nem lehetett tovább fokozni. Az első 4—5 percben Szörényiék nekiláttak, hogy most már megteremtsék az igazi hangulatot. A dob feszült ritmusa, a basszus-gitár óriási hangerejű mély hangjai, a gitárok akkordjai, az orgona élesen lebegő hang- zatai már nem is a fülön keresztül hatottak az érzékekre, hanem a zsigerek remegtek az emberben. Szó sem volt itt az értelemre való hatásról. Nem volt ez más, mint az érzelmek és a tudat alatti ösztönök ingerlése. Előttem egy 15 év körüli fiú — mint a révületbe esett benszülött — jobbra, balra ingatta a fejét, kezével a térdét és a padot csapkodta, s időnként éles hangon (úgy látszik még nem mutált) felrikoltott. A zenének ez az ingerlése sajnos rám már teljesen hatástalan maradt, rezignáltan és szkeptikusan csak arra tudtam figyelni, milyen mesterien dolgoznak a fiúk, milyen tökéletes tudatossággal hódítják a jelenlevő hallgatóságot. Bár nem volt könnyű dolguk, mert szép számmal voltak hozzám hasonló harminc év körüli kíváncsiak is, akik az ilyenre már immunisak. Nekünk már nem lett teljes az élvezetünk: nem tudtuk a gondolkodást kikapcsolni. Így aztán jómagam is csak figyeltük a Hold meghódításának korszakában létrejött új zenét, vagy pontosabban nevezve: újfajta szertartást, amit már az előadók sem mernek hangversenynek nevezni. A hangulatteremtő zene után következnek az Illés- együttes számai, amelyeket már eleve ismert a rajongó közönség. Az előadás együttesen történt: Szörényiék verték a gitárt, a közönség pedig a megadott helyeken tapsolt, fütyült és kiabált. Egy crescendo, egy tempóváltás, egy merész moduláció — és máris megszólalt a közönség. Tárgyilagosan figyelve, meg kell mondanom, hogy rendkívül képzett zenészek az Illés-együttes tagjai. Az, amit csinálnak, a maga nemében ott van a világszínvonalon. Érthető, hogy óriási, lelkes tömegük van. Dicséretükre válik az is, amit Szörényi egyik interjújában vallott, hogy ők lényegében Bartók és Kodály zenéjén nevelkedtek, s a maguk módján szeretnék folytatni örökségüket. A gondolkodó teenagemek •ez valószínűleg szöget üt a fejébe — ezután nem fogja az igazi zenét egyértelműen értelmetlennek mondani, tudat alatt motoszkálni fog benne az igény, megérteni Bartókot és Kodályt. Nem lebecsülendő az a törekvésük sem, hogy a magyar népdalt továbbra is élővé tegyék, hiszen vannak olyan szerzeményeik, amelyek nem mások, mint egy népdal beates változata, s ilyenformában a már halott népdal ismét a fiatalok kedvence lehet. Rendkívül érdekes volt ez a hangverseny, s ugyanakkor elgondolkodtató is: az új generáció jelentkezését szinte kézzelfoghatóan és még süket fülekkel hallhatóan is érezhettük, , , Péter László