Békés Megyei Népújság, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-26 / 171. szám
IMI. július 26. 6 Szombat Lány a sövény felett Tizenhárom A mostani Mini Magazin oldal tizenharmadik alkalommal jelenik meg. Ne vonjon le ebből senki messzemenő következtetéseket, annál is inkább, mivel a tizenhármas szám korántsem kerek, ám a babonásak szerint annál szerencsétlenebb. Nos, ahogy mi sem és reméljük olvasóink többsége sem babonás, tegyünk egy kis számvetést. Eddig bemutattunk négy megyei zenekart, s négyszer írtunk a hobbysokról, beszélgettünk két táncdalénekessel, és két folytatásos írást adtunk közre. Beszámoltunk a tábori életről, az új hanglemezekről és az egyes KISZ-alapszervezetek hétköznapjairól. A felsorolás korántsem teljes, de aki figyelemmel kísérte az MM-et, az tudja ezt. Igyekeztünk és igyekszünk úgy összeválogatni az oldal anyagát, hogy abban helyet kapjon minden, a fiatalokat közvetlenül érintő és érdeklő téma. Következő héten például az orosházi Ellington zenekart, egy szarvasi szőnyegtervezőt és (az nem vice) egy viccgyújtő fiatalembert mutatunk be. ... A tizenharmadik MM-ről szóló elmélkedés nem lenne teljes, ha egy apróbb bakiról nem számolnánk be. Legutóbb „A hetek klubja” címmel irtunk hét békéscsabai KISZ-alapszervezet közös klubalapításáról. A titkár Hevesi Jóska ugyancsak meglepődhetett, amikor elolvasta a cikket. Neve ugyanis így jelent meg: Hevesi Józsefné... Sajnáljuk a tévedést és előre is elnézést kérünk Jóska barátunk leendő feleségétől. Ugyanis a klub-titkár a „nőiesítés” ellenére is férfi és ráadásul legényember. A kislány kerekre nyílt, ámuló szemekkel bámult a korhadt kerítés hasadékain át. Bent a hatalmas térségen, a zöld füvön, a színesre festett és furcsa akadályok felett a lovak szinte légies könnyedséggel röppentek át A tér közepén lovaglónadrágos férfi rövid vezényszavakkal irányította a suhanó paripákat. Tulajdonképpen ekkor lett a sport szerelmese a 10 éves kislány. Amikor az edző elé állt, a torkában dobogott a szíve. — Bácsi, szeretnék lovagolni. Az edző ránézett, és majdnem csúnyát mondott, de a kis szemekben annyi vágyakozás és könyörgés csillogott, hogy elharapta a szót. — A szüleid mit szólnak hozzá? A lány elpirult. — Azt mondták, hogy lehet. Először egy annyira szelíd lóra ültették, hogy menni alig akart, arra azonban megfelelt, hogy rajta sajátítsa el az alapokat, és hogy megerősödjön biztonságérzete. A fiúk először mosolyogtak egy kicsit, hiszen ők már nagy versenyeken szerepeltek, sőt más országok lovasaival is összemérték tudásukat. A lány dacosan összeszorította a fogát és amikor a fiúk az istállóba vezették izzadt lovaikat, ő még tovább rótta a köröket. Az edző eleinte semmit sem szólt. De szeme sarkából annál jobban figyelte a ló és lovasa mozgását, fejlődését. Aztán az egyik nap odaszólt: — Meg mernéd-e próbálni az akadályokat? A kislányt elöntötte valami furcsa, megmagyarázhatatlan zsibbasztó érzés. — Igen. S amikor felsegítették az egyik legjobban ugró lóra, már nem törődött semmivel, csak az előtte tornyosuló akadályokat látta, amelyek már nem voltak furcsák, sem ismeretlenek. És amikor először, és egyszer ment végig a pályán, úgy érezte, ezért az érzésért és élményért érdemes volt elhanyagolni a mozit, a szórakozást, a játszást Otaniemi levelek I. Háromezer kilométer és egy „hamubasülf pogácsa” Alig akad már olyan magyar sportkedvelő, #ki ne emlékezne szívesen az 1952-es Helsinki Olimpiára és a 16 magyar aranyéremre.' A beavatottak talán még azt is tudják, milyen jól érezték magukat sportolóink szálláshelyükön, Ota- niemiben. Az olimpia után ez a csodás kis félsziget a diákok paradicsoma lett. Felépült a TKK, a finn műegyetem, amelynek 4 és fél ezer hallgatója közül sok itt lakik az egykori olimpiai falu épületeiben. Az egyik ilyen diákszálló negyedik emeleti szobájából írom ezt a levelet. Néhány száz méterre a Finn-öböl, körös-körül jókora fenyőfák. Négyen lakunk Otaniemiben. a Budapesti Műszaki Egyetem kilenc tagú küldöttségéből, a többiek más kollégiumokban kaptak szállást. Nyolc hétig dolgozunk Helsinkiben, a két egyetem közötti szerződés alapján. Mindenki az érdeklődési körének megfelelő munkahelyre került, én például a Strömberg Villamo6gépgyárral ismerkedem. Már az első néhány nap is tengernyi élményt adott. Most elsősorban magáról az utazásról szeretnék beszámolni a Népújság olvasóinak. Néhányszor már jártam külföldön, így az utazás közvetlen előkészületei számomra nem jértric különösebb izgalommal. Édesanyám most is becsomagolta a „hamubasült pogácsát”. Igaz, Csorváson vásárolta (ugyanis odavalósi vagyok) és pogácsának eléggé nagy volt. A két- kilós, remek házicipó egészen Helsinkiig kitartott. A Szovjetunión keresztül 3000 kilométert vonatoztunk. Első óráink Finnországban nem voltak a legkellemesebbek. Valami félreértés miatt egy nappal korábban érkezdünk, mint ahogy vendéglátóink várták, így aztán bőröndjeinkkel kezünkben órákig csatangoltunk a városban, míg végre egyenesbe jutottunk. Befejezésül még valami. Jelentéktelen dolog csupán, de, valahogy kikívánkozik belőlem. Az utazás előtt, de az úton is, tengernyi volt az adminisztráció. Érdemes lett volna megszámolni, hányféle papírt, nyilatkozatot, kérdőívet töltöttünk ki. A legutolsó nyomtatványt — nem kis megkönnyebbülésünkre — a szálláshelyünkön írtuk meg. Azóta nem volt több „hivatalos körmölés”. De úgy látszik, már nagyon megszoktuk az írást, mert egyik nap reggeli közben megszólalt valaki: — Gyerekek, ma még. nem töltöttünk ki semmit! — Dehogynem! — jött valahonnan a válasz. — Most, a kávét! Róta László Aztán az első verseny. A hangosbemondó közölte a mezőhegye- si pályát körülvevő nézőkkel: — Szeles Róza következik. És ez így ment éveken keresztül. Jöttek az igazán nagy versenyek, az országosak és nemzetköziek. Békéscsabán ifjúsági válogatottként indult a jugoszláv lovasok ellen. Amikor háromszor hirdették ki azon a napon győztesnek, eszébe jutottak a régi idők, a kétkedő mosolyok. Érettségi után Gyulára került az ápolónő-képző intézetbe. Csak napi két órára szabadulhatott meg a tantermek és kórtermek világából. Róza, ellentétben a többi lánnyal, nem moziba vagy randevúra sietett, hanem ki a városszéli pályára. Kétszer bukott a lova, de sem a nyakát, sem a kedvét nem szegte a lovassporttal együtt járó és időnként előforduló baleset. Nemrégen ment férjhez. És férje nem féltékeny első és szerinte örök „szerelmére”. Egyetlen kívánsága van. Szeretné, ha fia lenne, hogy az örökölje a lovassport iránti szenvedélyét. Béla Ottó Új klubszobái avattak a közelmúltban a mezőkovácsházi járási művelődési központban. A megjelent 63 fiatal örömmel vette birtokba az új helyiséget és melegcfi gratulált annak a két fiatalembernek, aki társadalmi munkában készítette el a műbőr bevonatú ülőbútorokat, asztalokat. Jegyezzük meg a nevüket, Zengő János és Ková- lik Pál. Pali egyébként vállalkozott arra, hogy a Népújság olvasóit rendszeresen tudósítja a klub életéről és kiemelkedő rendezvényeiről. Divat A fiatalember észrevette, hogy az utca kövén valamit görget a szél. Egy kétségbeesett hölgy futott a holmija után. A fiatalember szolgálatkészen a segítségére sietett és néhány elegáns ugrással utolérte a furcsa ruhadarabot, és átadta a hölgynek. — Tessék asszonyom, itt a kalapja. — Köszönöm, fiatalember. De ez a táskám... 4 taps mindig megnyugtat Két vidéki turné között sikerült találkozni egyik legkedveltebb hazai tánc- dalénekesünkkel, Harangozó Tetézzél, aki lapunk Mini Magazin rovata számára szívesen nyilatkozott. A népszerű Bimba (szakmai berkekben így becézik), számos érdekességgel szolgált munkájáról, önmagáról, a könnyűzene műhelytitkairól, a IV. Táncdalfesztiválról. Beszélgetésünknek aktualitást adott a cannes-i fellépés, a Békés megyei vendég- szereplés a közelmúltban, és persze a táncdalfesztivál. — Néhány hete az Express-együttessel, Koós Jánossal, Magay Klementinával, Angyal Jánossal 6 hétig a Szovjetunió nagyvárosaiban vendégszerepeltünk. Jártunk Leningrádban, Moszkvában, Tbilisziben. A siker? Nagy volt, úgy érzem, ott is szeretik a magyar tánczenét. Három napig voltam Bécsben, az AMADEO két felvételt készített: Mindenkinek van egy álma és a Még hazakísér című számokat énekeltem, Terry Black néven. Nagyon örültem a cannes-i aranylemezek, de már itt vannak az újabb feladatok. Augusztusban a sopoti fesztiválon lépek fel Korda Györggyel, majd az NDK televíziója készít műsort Poór Péterrel és velem. — Mire emlékszik vissza legszívesebben? — Az 1965. évi Ki mit tud-ra, amikor a közönség szavazataival jutottam a döntőbe, örök élmény marad a múlt évi, sptíti fesztivál, ahol Ivó Rovic-szal a közönség első díját nyertük el. Mindig emlékezetes lesz számomra a székesfehérvári Made in Hungary és az évenkénti magyar táncdalfesztivál. De szinte minden fellépésnek, külföldi meghívásnak, sikernek és a most készülő, karácsonykor megjelenő 12 számos nagylemeznek is nagyon örülök. Jólesik, hogy szeret a közönség, a taps mindig megnyugtat. — A jó közönség? — Ha az arcokról látom, hogy élvezik a műsort, de nem fütyülnek... — Kedvencei? — Sandy Show, Tom Jones. — Tervei? ' — Erre a pályára is oda kell figyelni, továbbképzésre van szükség. Angolt tanulok és Fábry Edit énektanárnőhöz órákra járok. Szeretném befejezni a Bartók Béla Zeneművészeti Szakiskolában elkezdett tanulmányaimat. — Még hosszú ideig szeressen a közönség, sok szép számot énekelhessek, és amit egyik sikeres számom írója megfogalmazott: „Minden ember boldog akar len ni”. Én is... Oékány Sándor
