Békés Megyei Népújság, 1969. július (24. évfolyam, 149-175. szám)
1969-07-14 / 160. szám
Zenei krónika Munkáskórustalálkozó Békéscsabán Az elmúlt hét szombatján rendezték meg a munkás- kórusok találkozóját Békéscsabán. Elsőként a Pécsbá- nyateiepi Kodály Zoltán Férfikart hallhattuk. Talán ez a kórus volt az, mely legjobban kihasználta a hatalmas zenei anyagot. Műsorukban Schubert-től Kodályig sok kiemelkedő énekkari mű szerepelt. Sikert aratott Tillai: Néger spirituálé és Arma: Madrid védői című kórusműve, melyben az énekkar a basszus stabil és nem utolsósorban tökéletes dinamikájára épített. Repertoárjukban Bartók, Kodály és Orff művek is szerepelnek. Talán senki sem hinné, hogy ebben a kórusban csak két ember tud kottát olvasni, és egy-egy mű tökéletes betanítása éveket vesz igénybe. Ez a fáradságos munka elsősorban Iva- sivka Mátyás tanár-karnagy érdeme. Békéscsabán először mutatkozott be a Budapesti Csatornaművek kórusa. Weed: Bordáiét, Adám: Balatonsomogyi nótáit, Juhász: E földön fényt akarunk című műve követte. Az énekkart Miklós Gyula vezényelte. A kórus 1967- ben ezüstkoszorút, majd 1969-ben ezüstdiplomát nyert. A bemutatót a Békéscsabai Munkáskórus zár. ta. Az itthoniakkal a közönség mindig elfogultabb, de ugyanakkor velük szemben magasabb igényeket is támaszt. Ennek az igénynek a kórus nem egészen tett eleget; az előadott művek válogatása sem volt a legsikeresebb. Szólamok késése, dinamikai hiányossága többször zavart. Kökén dy József, az új karnagy a zárószám, Palestrina: Már búcsúmat veszem című művének bemutatásával bizonyította, hogy tud ez a kórus, csak még több gyakorlásra van szüksége. B. Zs. Hangverseny Gyulán A Medárd-napi jóslatnak álcázott nyári monszun nemcsak a gazdasági tervezés elképzeléseit tudja eltorzítani, hanem — szabadtéri rendezvények esetében legalábbis —, erősen csökkenti a művelődésügyi „termésbecslés” valószínűségi alpokon nyugvó megbízhatóságát is. Valami efféle történt az Országos Filharmóniának a gyulai várban tervezett július 8-i, „Ellopták szívemet” címet viselő koncertje alkalmával is, amelyet a délután folyamán megindult kitartó esőzés az Erkel Művelődési Központ falai közé kényszerített. A műsor eredeti koncepciója — igen helyesen —, a vár patinás történelmi enteriőr, jébe képzelte el a felhangzó magyar történeti — és virágénekeket, lant — és cimbalomzenét. A történeti háttér szuggesztivitása hij- ján viszont teljes mértékben az előadó művészekre hárult a zenei élmény hitelessé tételének, az adott kor hangulata megteremtésének feladata is. Szükséges elő- rebocsátanunk, hogy ez az adott lehetőségekhez mérten sikerült is. Csaj bók Terézia három virágéneket adott elő az ismertebbek közül, valamint két népszínmű-dalt Erkel ritkán hallott alkotásaiból, s végül Bartók négy magyar népdalát. Előadását egyfajta tartózkodás és visszafogottság jellemezte, magas fökú és gondosan kiérlelt hangzáskultúrával ötvöződve. Béres Ferenc sokkal szuggesztívebben, szinte „in statu nascendi” szólaltatta meg a kuruc dalokat, népdalokat és népies műdalokat; különösen nagy meggyőző erővel hatott Basa Pista balladája. Kecskés András értő kezei között új életre kelt a reneszánsz már elfeledettnek hitt hangszere, a rendkívül diszkrét hangzású lant; úgy tűnik ugyan, ez a hangszer csekély hangvolumenével képtelen érvényesülni már egy átlagos nagyságú teremben is, de mindenképpen örömmel üdvözölhetjük egy régmúlt 'hangzási lehetőség újjáélesztésének kísérletét. A lant nem csupán a virágénekek stílusos kíséretét látta el, de önálló előadásban megszólaltatta a XVI. században élt Bakfark Bálint egy virtuóznak számítható lantfantáziáját is. Szalay József és Gerencsér Ferenc két cimbalmon való, tökéletesen eggyéfor- rott muzsikálása valóban Rácz Aladár nemes művészetének átörökléséről győzött meg bennünket; a kíséretek egy részének igen érzékeny módon való megoldása mellett két Bartók zongoraműből készült átirat, (régi magyar táncok és román táncok), valamint Szokolay Sándor eredetileg is cimbalom-duóra írott két műve (Nocturnes és Capriccio) tette teljessé ennek a hangszernek, s vele együtt két művészének imponáló bemutatkozását. Varsányi László a zongo- rákíséretek ellátása mellett előadta Liszt egyik Pa- ganini-etüdjét (A vadászat), s Bartók „Allegro Barba- ro”-ját is; közreműködését mint megbízható, szolid teljesítményt értékelhet, jük. Rácz György rendkívül rutinírozott összekötőszövege minden nagyvonalúsága mellett is nélkülözte az elmélyültebb ismeretek nyújtásának igényét, illetve szándékát. Herbály András Ütóhangok egy művészeti találkozóról Minden város keresi sajátos kulturális arculatát Új sorozat indult a tv-ben: Muzsikáló városok. Hallhattuk, hogy ahol egy művészeti ág különösképpen kifejlődött, bűvkörébe vonta a társművészeteket is. Nem kell bizonyítani, hogy Velencében, ahol mindenki énekel, ahol ma is a legcsodálatosabb téren hangversenyeket lehet hallani, az építészet, a festészet, szobrászat, az irodalom is termékeny talajra talált Távol áll tőlem, hogy valamely hasonlatot teremtsek Békéscsaba és Velence közt, de amikor nálunk is új sorozat indult, a művészek baráti találkozója, megkapott gondolat — mint az ötlet fölvetésekor —, hogy egy város igazi értékei a művészetek pártolásában is megmutatkoznak. Békéscsaba karakterfor- málóan sokat fejlődött az utóbbi években. És néhány év múlva — látnivaló —, szinte teljesen új városban fogunk élni; de azt, hogy hogyan, a művészetváltozás milyenségétől is függ. Csak képzőművészeti művésztelep létesítésével már évek óta próbálkoztunk. Volt olyan, amely az utolsó napokban akadt él. Megyénk sok tehetséges művészt indított útnak. Így merült fél az az ötlet, hogy próbáljuk meg komp>- lex módon megszervezni és társadalmi üggyé tenni a művészek baráti találkozóját. A problémák azonosak, csak a kifejező eszközök másak. Egymással, a társművészekkel szorosabb kapcsolat új inspirációkat adhat és a több művészi ág összefogásában rejlő nagyobb erő jobban hat a társadalmi igény alakulására is. Az itt megforduló művészek élményei visszahatnak alkotásaikra és az itteni művészek jobban bekapcsolódnak az országos áramkörbe Nem utolsósorban a figyelemnek magunkra irányítása egyáltalán nem közömbös, hiszen Pesttől távol eső megye lévén, nem kényeztetnek el bennünket. A testvérváros, Zrenja- nin, értékes tapasztalatokat tudott átadni és távlatban nagyra törő elképzéselése- ket, szerény keretek közt keltettünk életre. Tizenöt kiváló művész jött cl a baráti találkozóra Pestről, illetve a megyén túlról, köztük Kossuth-, Munkácsy-, Erkel- és József Attila-dí- jasok. Azok, akik nem tudtak részt venni, szíves baráti, lelkesítő üzenetekkel örvendeztettek meg bennünket, két jugoszláv festőművész mellett Csehszlovákiából is kaptunk érdeklődő, üdvözlő sorokat. Az, hogy a megye más városaiban* is szeretettel fogadták őket és betekintést engedtek kulturális terveikbe, tanácsaikat is igényelték, már önmagában is sokat mond. Hát még, ha ehhez azt is hozzátesszük, hogy konkrét megbízásokkal kap>csolták a megjelenő művészeket a megyei kulturális élethez. A baráti találkozó gondolata tehát megvalósult. Sok kitűnő ötlettel a találkozó fontossága elmélyíthető lesz. Akik találkoztak az itt levő művészekkel, művészbarátok és társadalmi személyiségek, a nyilatkozatokból ezt tapasztalhatták. Hogy csak néhányat ragadjunk ki. Vanyek Tivadar jugoszláv festőművész: a baráti találkozón való részvétel nagy élmény volt. A találkozó betöltötte azt a feladatát, hogy funkciót kapjon a városban. Vári Ferenc Erkel-díjas zeneszerző nyilatkozatát olvashattuk az újságban, idézem: „Szőkébb szülőföldünkkel való kap>csolat új rafelvétele, a megye megváltozott arcának megismerése, eredményeivel, de problémáival való megismerkedés arra ösztönöz bennünket, hogy vezetőivel, kulturális életének képviselőivel kölcsönösen keressük és találjuk meg művészeti fellendítésének módjait és lehetőségeit. Andrássy Lajos, a Tiszatáj főszerkesztője a találkozó kezdeményezését üdvözölte és nagyszerű lehetőségeit fejtegette. Minden város keresi saját kulturális arculatát. Igyekszik olyan eseményeket rendezni, melyek országosan is megcsendítik a nevét. Azt szeretnénk, ha a művészek békéscsabai baráti találkozója olyan ügy lenne, hogy később ilyen eseménnyé váljon! Emellett az is jó volt, hogy a megyében élő művészek többségükben részt vettek a találkozó esti, tanácskozó programjaiban, és — szóbeli meghívásra —, eljöttek ezekre a megye és a város vezetői is. Az újabb találkozóval az a tervünk, hogy azon még többen vegyenek részt a megyében élő művészek közül, az értelmiségiek közül, és eljöhessen ezekre a tanácskozásokra mindenki, akit az adott téma érdekel. Egy barátom megjegyezte, Ezüst György csak fessen, ne szervezzen. — Mi itt nem tudunk csak festeni, kell, hogy a művészetre más módon is ráirányítsuk a figyelmet, kell akarnunk, hogy Békéscsaba, Békés megye művészetértő, pártoló legyen. Ezért is valósítottuk meg a művészek első békéscsabai találkozóját. Ezüst György tek. Később a lány is beszélt magáról, ő a gyárban dolgozik, kis öngúnnyal mondta, hogy könyvelő, ilyen prózai foglalkozás, ugye, de már megszokta, három év óta csinálja, pedig még csak húszesztendős. Ö is egyedül él, Jolán néninél, anyja özvegy húgánál lakik, szép külön szobája van, nem is nagyon drága. Húsz perc alatt le lehet ballagni a szerpentinen a városba. A kis Esztinek, meg a Lacinak másfél óra is kevés volt. A fiú mondta: ,,Jó estét, Kedves, a viszontlátásra” a lány így válaszolt: „A viszontlátásra” és tűrte, hogy a fiú rneg~ csókolja. Eszti aznap vacsoránál szórakozott válaszokat adott a néninek, és utána mennyit forgolódott az ágyban, részletezzem, hogy mire gondolt? És minek szóval kimondani, hogy a fiú szobájában ott járt, mosolygott, csendes szóval beszélt is valaki, akit aznap látott először. A fiú nem hitte volna el, hogy nőügyeket másként, mint cinikusan csak egy szempontot maga elé tűzve szabad és lehet lebonyolítani. Ügy van: lebonyolítani bonyodalom nélkül. Mi történt vele, hogy ilyen Qyötrelmes és gyönyörűséges állapotba került? Mit csodálkozol? Szép a lány, csöndes, jólelkű és értelmes is. Hát akkor mire vársz? agy tanácskozások után elhatározták, hogy megkezdik az ostromot Jolán néni meghódítására. Eszti meglepve, büszkén figyelte, hogy Laci milyen ügyes volt már az első látogatásnál, hogyan nyerte meg az öregasszony szívét „majdnem olyan gyorsan, mint az enyémet”. A néni a következő vasárnap ebédre hívta meg a fiút és nem tartott bele három hét, már kirukkolt a nagy tervvel, Jolán néni jóváhagyását, beleegyezését és áldását kérve: ők összeházasodnak. A néni dohogott, tagadban csóválta őszkontyos fejét, egyre szelidebben, holott hát világos volt: az ifjú pár nála akar lakni. Szó sem lehet róla, „én egy személynek adtam ki a szobát, nem pedig kettőnek, te könyvelő vagy, kitűnően tudsz számolni, nagyon jól tudod, hogy kettő az nem egy”. „Laci meg én egy vagyunk”, „természetesen többet fizetünk”, „a néninek nem lesz több munkája, sőt kevesebb, Laci fát vág, a kerítést megjavítja, férfi lesz a háznál", „hát csak nem akarja megakadályozni a boldogságunkat”. „A néni az egyetlen rokonom, mindig oly jó volt hozzám, tudom, hogy áldott szíve van..." Július huszonhato- dikán csodálatos nap köszöntött az emberiségre. Jolán néni igent mondott. De kikötései voltak. A második ágyat (immár huszonkét éve, amikor szeretett férje, Csomós Bálint elhalálozott, üresen áll az övé mellett) átköltöztetik Eszti szobájába. „Ennek így kell lennie, mi az, hogy egy ágy elég kettőtöknek, az én házamban ilyesmit nem tűrök.” „Jól jegyezd meg magadnak, és mondd meg leendő uradnak is, akivel restelnék ilyesmiről beszélni, hogy az egy után most jött a kettő, isten neki, levettetek a lábamról. De azt, hogy három jöjjön, azt nem tűröm. A nyugalmamat akarom és nem gyereksírást, és pelenkamosást. Nagyon komolyan mondom neked, abban a pillanatban, mikor megtudom, hogy... nem vigyáztatok, máris nézhettek más lakás után.” Af inden feltételbe beleegyeztek. Jolán néni volt az egyik tanú, Laci barátja a másik és aztán kiderült, hogy a boldogságot még fokozni is lehet. Egy heti beutalást kaptak... Az üdülő szobájából, az ágyban fekve, a nyitott erkélyajtón át kiláttak a dús erdőkre, a magas égre, a szelíd felhőkre, a cikázó madarakra, ki hiszi el, hogy szomorúság is van a világon? Miután beköltöztek Jolán nénihez, még hónapokig tartott az idill. Igaz, a néni túl gyakran nyitott be hozzájuk, például akkor, is amikor Laci olvasni, tanulni, dolgozni szeretett volna. És megindult a vízfolyás, a gáttalan locsogás. Az asz- szonyka, amikor egy félóránál tovább tartott már ez a nem kívánt vizit, feláldozta magát, megkérte Jolán nénit, jöjjön vele a konyhába és mutassa meg, hogyan kell elkészíteni ezt, meg azt az ételt, senkinek a világon nincs olyan receptje, mint a néninek! Laci mindig mondta Esztinek, te vagy az én Reménykém, te egyedül, később már csak Reménykének nevezte, nemcsak azért, hogy így kivonszolta magával a föző- kanalára büszke Jolán nénit. Annyi pénzt kapargattak össze, hogy egy lemezjátszót vettek tíz lemezzel, meg Lacinak egy ócska íróasztalt, tavaszi kosztümöt az asszonykának és még háromezer forintjuk volt a takarékban. A tanácsnál feliratkoztak lakásért, de sokkal sürgősebb, régibb esetek álltak előttük a listán. ztán a következő év áprilisában, amikor a Mecseken fehér és rózsaszín szoknyában illegették magukat a gyümölcsfák ezrei, a hirtelen támadt tavaszban elsötétedett az ég. A fiú az első pillanatban, ahogy nyitotta az ajtót, tud. ta, hogy baj van. Egy széken gubbasztott Eszti. — Ügy vagyok, Lacikám, úgy. — mondta. — Biztos? — Második hónapja. Még reménykedtem, mert te azt mondod, én vagyok a Reményke, nem akartam a rossz hírt... Az átvirrasztott éjszaka után, Eszti elkérezkedett a hivatalból és elment az ismerős orvoshoz. — Letörten érkezett haza, Lacinak nem kellett semmit se kérdeznie. Akárhogy töprengtek, nincs más kiút, Eszternek el kell mennie a Bizottsághoz. Csak Jolán néni ne vegye észre! Megkérni öt, hogy ha egy után a kettőt engedte, engedje a hármat is... ez kilátástalan, meg aztán Esz- nem is merné. El kell vétetni. Azon a reggelen azzal búcsúzott el, hogy már bejelentette, magát, ma délelőtt odamegy. Odakint sütött a nap. Egy játszótér mellett ment el, látta a kis emberkéket, hallotta hangjukat. Elfordult. Alig tett néhány lépést, egy vidám, csengety- tyű hang kiáltott utána: „anyu...” — és hátulról kis kezek átkarolták a térdét. Hátranézett, a kisgyerek felnézett, elengedte és meg- zavarodottan futott vissza a térre, játszótársaihoz. f épiesen vitték lábai a klinika felé, benyitott a várószobába, megkapta a számot. Sokan vártak. Ült, a keserűség markolta a szivét. Egymás után hívták be a várakozókat. Végre az ő nevét kiáltották. Felállt, ránézett a nővérre, aki egykedvűen intett neki. Hirtelen megfordult és sietett kifelé. Na, mi az... hová megy... Feltartja itt a... A többit nem hallotta. Most már nem volt olyan gyenge, gyors léptekkel ment haza. Lefeküdt, Amikor a férje megjött, csak ennyit mondott neki: — Nem tudom megtenni, Laci, hiába... — Jól van Reményke, igazad van, most már kétszeresen vagy az én Reménykém.
