Békés Megyei Népújság, 1969. június (24. évfolyam, 124-148. szám)

1969-06-03 / 125. szám

1959, június 3. 4 Kedd L&!c§meniő ttagif kamarást diákok Három évvel ezelőtt a Nagyka­marásról Kevermesre vezető or­szágút mellett, csatornaásás köz­ben a tsz dolgozói értékes és a maga nemében ritka régészeti le­letre bukkantak. Köböl András, a tsz egyik dolgozója — a régészetet kedvelő amatőr leletmentő — a helyszínre sietett és biztosította a több száz évesnek látszó kemence maradványainak épségét. A lelet ismét visszakerült a földbe. A nagykamarást iskolások azon­ban anyagot gyűjtve a most szer­vezendő falumúzeumba, segítet­tek megmenteni és a felszínre hozni a titokzatos kemence ép­ségben maradt romjait. Dr. Laka­tos Pál tanársegéd irányításával az iskola történelem szakkörének tagjai megnyitották a földet azon a helyen, ahol korábban a csa­tornaépítők ástak. Körülbelül másfél kilométerre Nagykamarás­tól, Kevermes felé haladva az út bal oldalán, 62 centiméter mé­lyen akadtak rá ismét a kemen­cére. Természetesen nem ép álla­potban találták meg, hanem csu­pán a Jetapasztott alapot és a mintegy 10 centiméter magas ol­dalfalat. A korábbi vízvezeték ásása során az egyik felét levág­hatták, úgy, hogy a kör alakú alap negyedrésze maradt csak meg. Ez tapasztott agyagból készült, és csak ott égett ki cseréppé, ahol a tűzzel közvetlenül érintkezett. A leletmentők durva, szürke agyag­ból égetett edénycserepeket ta­láltak, rajtuk a jellegzetes szarma­ta díszítéssel. De előkerültek álla­ti és emberi csontok, fogak is, majd az alap elérése után — a kutatók nem kis meglepetésére — megpörkölődött gabonaszemek. Dr. Szádeczki Kardosy Samu szegedi tanszékvezető professzor nagy jelentőségűnek tartja a ke­mence megtalálását. A leletmen­tő munkáért és a segítségért kö­szönetét fejezte ki a nagykama­rási iskolásaknak. ♦ ♦ ♦ < 14. Pankova Z. F. Zinaida Fjodo- rovna, született 1931-ben. Ön­életrajz: iskoláit befejezte ekkor és ekkor, a színházi stúdióba felvételt nyert ekkor és ekkor. Fegyelmi ügye nem volt. A nemzetközi nőnap alkalmából dicséretben részesült. Szabadság, kérelmek, munkakönyv, semmi egyéb... Bukova legjobb barát­nője. Sztavickij beszámolója szerint igen közelről érintette barátnője válópere. Az önélet­rajzban persze nem esik szó minderről. Nem is eshet. Hegyes, szálkás betűk. Szépírásból biz­tos nem állt kitűnőre az iskolá­ban. „M” vagy „N”? Nem lehet megkülönböztetni, teljesen egy­formák. Álljunk csak meg egy pillanatra. Valahonnan ismerő­sek ezek a nagy kezdőbetűk, ezek az „M”-hez hasonló „N”- ek, ezek az „N”-hez hasonló „M”-ek. Tyihonov félretette a dossziét, a látszat kedvéért még néhány kartotékot átlapozott, aztán megkérdezte: — Meg tudná mondani, mikor jön be Pankova? — Pankova, pillanatnyilag nincs Moszkvában. Idős édes­anyja él Leningrádban, nemrég súlyos beteg lett és Pankova fi­zetés nélküli szabadságot vett ki, hogy meglátogathassa. Holnap már itthon lesz. — És mikor utazott el? — Hétfőn este vagy kedd reg. gél. Nem tudom pontosan. Vá­ratlan értesítést kapott édesany, ja betegségéről, telefonon be­szélte meg a szabadságát Ko- loszkov rendezővel. — Köszönöm. Jankova önélet­Gábortelepi emberek Menni vagy maradni? R megye térképe a legkisebb helyiségek egyikeként jelöli, neve parányi betűkkel szerepel a déli részen, Orosháza és Medgyesegy- háza között. A település: Gáborte- lep. Nevét a terület egykori urá­ról, gróf Keglovich Gáborról kap­ta, 'amikor megváltási ár ellené­ben parcellázták a birtokot, s le­telepedtek itt a zsellérek. — Gábortelep közigazgatásilag Medgyesbodzáshoz tartozik, egyéb belterületnek, illetve önálló, zárt településnek számít — mondta a helységről a medgyesbodzási köz­ségi tanács vb-titkára. — Kétszáz ház, megközelítően 670 lakossal, tőlük 2,7 kilométerre. Kéttanter- mes iskolája már korszerűtlen, a gyerekek többsége ide, Bodzásra jár tanulni. Napközi otthonos óvo­dájában húsz kicsivel foglalkoz­nak. Az ÁFÉSZ most korszerűsíti a település boltját és vendéglő­jét. Van ifjúsági ház és kétheten­ként kétszer az iskola tantermé­ben filmvetítés — mutatta be rö­viden Gábortelepet, s még hozzá­tette: — Az emberek inkább a szintén közeli Csanádapácára jár­nak vásárolni, szórakozni, ott jobb az üzlethálózat. Mi a fejlesztési alapnak általában egyharmadát fordítjuk a településre. Terveink között jelentős fejlesztése nem szerepel, mégis a környékbeli ta­nyákból beköltözők közül elég so­kan választják a letelepedésre Gábortelepet. E bevezető után indultunk az „egyéb belterületnek számító zárt településre”. Alig maradtak el Medgyesbodzás házai, máris bent jártunk a hajdani zsellérte­lepen. A szegények nyomorúságos házikóinak helyén takaros házak sorakoznak, sok hagyományos két- ablakos „parasztház”, és egyre több modem, 2—3 szobás, fürdő­szobás épület gondozott kerttel, szép kapuval, kerítéssel. A Csa- nádapácán és Pusztaföldváron át Orosházára vezető út mentén bal­ról új ház, még nincs bepucolva. Az alacsony kapu könnyen nyílik, de sehol senki. Az utcáról beszól­nak. — Fbdorékat keresik? Éppen most jön Laci! A napbarnított, középmagas, vállas fiatalember ajtót nyit, s a konyhába jutunk. Az ajtó mögött elkerítve kiskacsák és csirkék, a másik sarokban kemence, a kis szekrényen kávéfőző, az asztalnál fal védő, rajta a felirat: „Szeretni kell, ennyi az egész”. Az asztalon üzenet, a férj félhangosan olvas­sa: „A háztájiban vagyok, Jutka”. — Hogy miért itt, Gábortelepen építkezünk? — fontolgatja a kér­dést Fodor László, aki az Egyet­értés Tsz gépműhelyében, ponto­sabban egy Sz—100-ason dolgozik. — Még nem is gondolkoztam raj­ta. Tudja, itt voltam gyerek, itt vannak a régi haverok meg a szüleim is, hát köztük maradtam. Négy éve nősültem, elkezdtünk spórolni. Aztán úgy jött, hoy a miénk lett ez a porta és ha már van, építeni kellene rá, gondol­tuk. 30—32 ezer forint készpénz­zel kezdtük. — Nem is gondolt arra, hogy városba költözzön? — Nemnagyon. Egyszer kérték SZVSZ-világkongresszus Budapesten Bukarest A román fővárosban közleményt adtak ki a Szakszervezeti Világ- szövetség Végrehajtó Bizottságá­nak bukaresti ülésszakáról. A végrehajtó bizottság megvitatta Jean Gensousnak, az SZVSZ he­lyettes főtitkárának beszámolóját airról a dokumentumról, amelyet a főtanács egy különbizottsága ké- szítettt a szakszervezetek VII. vi­lágkongresszusa előtt. Jóváhagyták a világkongresz- szus napirendi javaslatát. A kong­resszust 1969. október 17-től 31-ig rendezik meg Budapesten. Ot/xzí/tiÓMA,-Gee/glf ífe&um: m WM&MWeVBem n&GE Y7 /&&>/&>&» ■■ #nssa/ ne/ee/va­rajzát és ezt a feljegyzést, ha megengedi, magammal vinném. ..!. Itt valami félreértés van — idegeskedett Koloszkov. A fiatal rendező rövidre nyírt fri­zurát viselt. ■— Zina hétfő óta nincs Moszkvában, az édesanyja beteg... — öntől kért szabadságot? — Igen. Este tíz felé hívott fel, nagyon izgatottan. Az édes­anyja rosszul volt, Zina azonnal el akart utazni. Péntekig kért szabadságot. — Tehát...' — Holnap délre felétlenül itt kell léniíie, életbevágóan fontos próbánk lesz. A színházból Tyihonov Pan­kova lakására sietett. Az ajtót tekintélyes, csizmás férfi nyi­totta ki: — Zinaida Fjodorovna nincs itthon. —1 Elutazott, mondta merengően, miközben a mellé­nyét gombolgatta. -— Ismerőse? — Távoli ismerőse vagyok. Régen elutazott már? — Elég régen. Három-négy napja. — Három-négy? — Megmondhatom egész pon­tosan. Vasárnap szóltam neki, hogy töltse ki a gázművek kér­dőívét. Azt mondja: „Rendben van Pável Kuzmics, estére oda­adom”. Nézem, este nincs se­hol. Színészek! Hétfőn a televí­ziónál ülök; egyszercsak hallom, becsapódik az ajtaja. Belépek hozzá, a díványon ül, csomagol. Mondom neki: „Elutazol, Zi- nocska? Mi van ^ kérdőívvel?” A fejéhez kap: „Jaj, elfelejtet­tem a nagy zűrzavarban, majd otthagyom az asztalon”. Vidéki turnéra vagy mire utazott, szombatra ígérte, hogy megjön. — Hogy-hogy? Fogta magát és éjfélkor elrobogott? — ámuldo­zott udvariasan Tyihonov. — Nem volt még éjfél, tizen­egy lehetett, akkor fejeződött be a tv-műsor. — Köszönöm szépen — mond­ta Sztasz, majd gyorsan hozzá­tette: — Nem kaphatnék egy pohár vizet? — Vizet? Amennyit csak akar. Harmadik napja rossz a csap, a szerelő rá se bagózik. — Az öreg dörmögve vezette Tyihono_ vöt a konyhába. A kérdőív va­lóban ott feküdt a konyha- asztalon. Ugyanazok az „N” és „M” betűk... Sztasz gyors moz. dulattal zsebre vágta a papírost. „Nem forog fenn bűntény, — gon dolta. — A lopás tárgya jelen­téktelen, a cselekedet nem ká­rosít meg senkit”. Szomjúságnak irmagját sem a házat, ha akkor megveszik, le­het, hogy elmentünk volna. Csak azért szeretnék városban lakni, mert ott mások, jobbak a körül­mények, a lehetőségek. De itt vannak az öregék, velük is törőd-' ni kell! Szórakozás? A szomszéd­ban tévét nézünk, néha beme­gyünk Nagybánhegyesre a press- szóba. ahol régebben szaxofonos voltam. Különben úgy van ez, hogy jó is itt meg nem is, majd meglátjuk... fl szomszédos ház alig látszik a sok zöldtől, előtte virágoskert, a bejáratnál szőlő, futónövény. A ház már kívülről is rendről, tisz­taságról, a szép szeretetéről árul­kodik. A falon tábla jelzi, hogy itt van a posta és a takarékpénz­tár — és egy másik felirat, amely szerint a ház eladó. A telefonkap- csoló-táblák előtti íróasztalnál Ba­latoni Károlyné fogad, fekete ha­jú, gyors mozgású, kedves asz- szony. — Igen, áruljuk a házunkat. Hu­szonegy éve dolgozom itt, elfárad­tam már. Szinte soha nincs sza­bad időm, annyira lefoglal a te­lefon és sokszor jönnek a hiva­talos idő után is az emberek pénzt, levelet, csomagot feladni. Nem küldhetem el őket! No meg a nagyobbik lányom Medgyesegyhá- zán van férjnél, a kisebbik Bé­késcsabára jár be naponta a közgazdasági technikumba. Oros­házára vagy Békéscsabára sze­retnénk költözni, de ott is a pos­ta szolgálatában akarok maradni. A férjem gépszerelő, biztosan kap munkát, talán még jobban el is tud helyezkedni — mondja —, közben körbevezet a lakásban, amit bármelyik nagyvárosban nem rendeznének be különbül. Háztartási gépek, modern búto­rok ízlésesen elrendezve, tévé, rend, tisztaság. Elismerően bólo­gatok. — Hát nem panaszkodhatunk mondja elgondolgozva —de azért szeretnék elmenni. A város még­is csak város! Két ház, két kiragadott példa, pro és kontra egy kis település lakóinak életéből, gondolataiból. Tóth Ibolya érezte, de kénytelen jrolt „masz­kírozni” az akciót: nagyot hú­zott a vas ízű, jéghideg vízből... Ezúttal ellenállás nélkül en-; gedett a zár, s ez megörvendez- tette Tyihonovot: semmi kedvet? nem érzett a szokásos bűvész-« mutatványokhoz. „Most fogom? kihívni a lakatost!” — gondoltai némi kárörömmel. Rálehelt meg- * dermedt ujjaira és tárcsázta a gondnokság számát. A kagylót nem vették fel. Sztasz órájára nézett. Ebédidő volt. Ma sem ja_ vítják meg a zárat. Tyihonov íróasztalához ült, ± elégedetten nyújtotta ki a lábát.* — Tehát — szólalt meg fenn-t hangon — ahogy Leva Plotkin? mondotta az egyetemen: „Mit J hozott a gólya?” Alighanem meghozta az első, mikroszkópi kus győzelmet... ? — Halló! Szaveljev? Miérti nem telefonálsz? Már régen itt? vagyok. Legalább tíz perce. Na, jó, rendben. Megmutattad Gye- midovnak Sztavickij fényképét? Nem ismerte fel? Helyes, nar gyón helyes. Tessék? Hogy mi­nek örülök? Megvan a magam X édes titka. Reménykedjünk a| hórihorgas utasban. Hatkor légy? a telefonnál. Rohanunk a busz-| hoz. ? Négyzetekre osztott papírlapot? vett elő a fiókból, s akkurátu-1 san, látható elégedettséggel be-? satírozta a kockát, amelyen ez 1 a név állt: „K. M. Sztavickij”.! Kedvtelve nézegette munkája ? eredményét. összehajtotta, a í páncélszekrénybe süllyesztette ? és sokáig elgondolkozva állt... X (Folytatjuk) X .? Széniek vagy nem szentek? Sokat töprengtem ezen. Azért megvallom, hazudnék, ha azt mondanám, hogy álmatlan éj­szakákat okozott nekem 29 szent degradálása, rangfosztása. Sze­mély szerint ugyanis nem talál­koztam velük ezideig egyszer sem. Legfeljebb az tűnt fel jár- tamban-keltemben, hogy viasz­ba, kőbe, bronzba, porcelánba, pénzérmére vagy festővászonra rögzítétt alakjuk, arcvonásuk annyiféle változatban fordul elő, ahányféleképpen megáldotta a teremtő vagy a múzsa a szobrá­szok, festők és ötvösök képzelő­tehetségét. Ennélfogva az én gyarló elmém nem tudta meg­különböztetni egyik szentet a másiktól, vagyis Györgyöt Pál­tól, Kristófot Antaltól, Cecíliát Franciskától. Megvallom őszintén, úgy ahogy megvoltam nékülük. Szól­jon mentségemül, hogy abban az időben, amikor még elmélyül­hetett volna bennem a csoda­tevésekben rejlő hit, olyan nagy- gazdákhoz sodort az ínség, akik azt vallották, hogy a papok is csak munkából élnek. Persze sietve hozzátették, hogy a mások munkájából. Erre fel sohasem engedték fiaikat, sem béresei­ket, kanászaikat vasárnaponként a templomba. Az ipari szakmát oktató mesterem nagyon szentsé. ges ember volt. Minden második szava „a szentségit, a szentjit” volt. Egyszer megkérdeztem tő­le, hogy kikből lehettek és kikből lehetnek szentek. — Mindenkiből — válaszolta, meggyőződéssel. — Csakúgy, mint ahogy énbelőlem vitéz lett. Az úgy történt, hogy egy ro­ham előtti rumadagtól úgy el­nyomott a buzgóság egy Piave környéki magaslat bozótosában, hogy órák hosszára elaludtam. Azalatt többször is gazdát cse­rélt az a bizonyos bucka. Miután rámtaláltak, hősies helytállá­somért nyomban felterjesztettek vitézségi éremre. Valahogy így születtek a szentek is, a szent­ségit neki. Nem hittem a mesternek. Most, miután 29 szent fejéről szedte le a dicsfényt a pápai szentszék, kezdek hinni volt mesterem véletlen vitézségében. Abban, hogy a középkorban esetleg engem is szentté avat­hattak volna, vagy vitézzé a Piavénái, ha akkor éppenséggel élek. Nem éltem még akkor, vi­szont megértem a vitézi rend felbomlásának időszakát. Olyan simán ment az is, mint a vitéz­ségi érem feltűzése, a szentek felavatása vagy manapság a szentek rangfosztása. Akik ad­ták, azok visszavették, mert megbánták egykori bőkezűségü­ket. Őszintén szólva én már évti­zedekkel ezelőtt sem tudtam mi­re vélni az „egy Isten" mellett felsorakoztatott és embercso­portonként külön-külön imádott szentek sokasságát. Azt, sem ér­tettem, hogy a perselyt miért éppen Szent Antal lábai elé he­lyezték, amikor nálánál állító­lag rangosabbak is voltak. An­tallal ezidőszerint most sincs baj. Viszont felháborodást kel­tett a hajósok között György, az autósok között Kristóf, a tüzé­rek között Borbála és még né­hány különböző foglalkozású ág­ban dolgozók között az eddigi védőszentjeik nevének törlése. Hát az isten! Azt nem kérték védelmül a hajó, az ágyú és az autótulajdonosok? Ezek szerint nem. Lerótták az államnak azt a bizonyos forgalmi adót és az egyházi adományok megtagadá­sával csak úgy, illegálisan kü­lönböző szent hatalmasságoktól várták a védelmet, a segítséget a hullámok, az útkanyarok és az ellenség ellen! Ennek a fari­zeusi magatartásnak vetett vé­get most a Vatikán az apróbb és a nagyobb szentek szanálásá­val. K. 1.

Next

/
Oldalképek
Tartalom