Békés Megyei Népújság, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-01 / 98. szám
t /Vvs Mohácsi Regős Ferenc Május 1 1*= Egy emberibb világ ünnepe volt elsejei ünnepségen, de most már korom miatt sem vonulhatok fel. De amikor a szép nap reggelén felcsenKun Béláné emlékezik 1919 május 1-re Betegen fekszik, de fél évszázad múltán is eleven erővel idézi a nagy ünnep színes forgatagát, forró hangulatát. — Budapest utcáin elemi erővel ömlött el az öröm az első szabad május elsején. Mintha a munkásnép így akarta volna megmutatni nagy szívét és a proletár államhoz való ragaszkodását. Sok májusi ünnepre emlékszem. Kolozsvári ifjúkorom virágos, kedves majálisaira, a moszkvai lenyűgöző felvonulásokra, de mind közül ez az ünnep tette rám a legnagyobb hatást. Ilyen élményem nem volt sem azelőtt, sem azután. Diadalmas nap volt. Egy új, szebb, emberibb világ mutatta meg vonzó arcát. S melegen, mintegy újra átélve a régvolt órákat, beszéli el, hogy szinte egyik percről a másikra borult ünnepi díszbe fővárosunk. Vörös drapériák színében ünnepelt a királyi vár. Ormán a forradalom zésziai lengtek. A Lánchíd budai hídfőjénél diadalkaput emelt az ünneplő nép, a kapufeleket Marx és Engels szobraival díszítették. A Vérmezőn tízezren ünnepeltek, a tér egy roppant méretű csarnokhoz hasonlított, kék ég alkotta kupolájával. A Duna is ünnepelt, fellobogózott partok integettek a virággal díszített hajóknak. S az ünnepi pomp« mindenütt nagy művészek ízlését dicsérte. Uitz Béla, Falus Elek, Pogány Móric, Pór Bertalan készítették az ünnepi díszleteket. — Magam is egész nap kint voltam az utcán — folytatja Kun Béláné. — Az Andrássy úton, ahol zengett az Intemacionálé, és reggel kilenctől déli egy óráig hömpölygőit a felvonulók áradata. Nem volt dísztribün, nem voltak hivatalos delegációk, de Európa proletariátusa mégis eljött ünnepelni. A magyar munkások között osztrák, lengyel, román, olasz, francia, cseh és szerb proletárok meneteltek. Fővárosunk népe 28 helyen gyülekezett. Dalok, táncok, forradalmi indulók ritmusa mindenütt. Kun Béláné arról emlékezik, hogy a lelkek mélyéből feltörő öröm a p>esti polgárság java részét is magával ragadta. Csak a forradalom nyílt ellenségei gubbasztottak lehúzott redőnyeik mögött. Bizakodás élt a proletár szívekben, s az utcákon hömpölygő áradat viharos örömében megérezték önmaguk erejét. Ahogyan a Vörös Újság írta: „Üzenet volt ez a május elseje. A vörös szív tengerében úszó Budap>est munkás százezrei, a magyar proletá- riátus legjobbjai üzentek a kapitalista hóhéroknak, hogy dőreség minden erőfeszítés : a kommunizmus világa feltartóztathatatlan törvényszerűség, amely elsöpör az útjából minden kicsinyes és gonosz emberi mesterkedést”. — Kun Bélát aznap csak néhány percig láttam — emlékezik tovább Kun Béláné. — Korán reggel elváltunk, és csak este tudtam meg, hogy sok helyen beszélt. Virággal díszített gépkocsiról köszöntötte a felvonulókat, majd munkások, katonák, később fiatalok fogták körül és kérték, hogy beszéljen. A többi népbiztos is így járta végig a várost, elvegyülve az ünneplők között. Kun Béla fáradtan, mégis derűsen, bizakodással telten fejezte be a napot. „Gyönyörű volt. Tengernyi nép. Hatalmas erő” — mondta a nap eseményeire visszaemlékezve. — Meggyőződéssel mondhatom, hogy ez a csodálatos nap neki is és mindannyi- unknak új erőt adott. Nagy szerepe volt abban, hogy néhány nap múlva, amikor a proletárhatalom sorsáról kellett dönteni, tízezrek gyülekeztek a forradalom vörös zászlója alá, hogy fegyverrel tegyenek bizonyságot: a magyar nép színe- java élete árán is kész megvédeni a Magyar Tanács- köztársaságot. A betegség nem tűr hosz- szabb beszélgetést. Kun Béláné — bár szívesen kutatna még kedves emlékei között — búcsúzik. — Tíz éve már, hogy újra Magyarországon élek. Eleinte még ott lehettem a május dűl a munkásosztály himnusza, ott ülök én is a televízió képernyője előtt. Gyönyörködöm az emberek örömében, a virágokban, a tavaszban, és újra meg újra átélem a fél évszázad előtti ünnepet is, amely nehéz, hányatott sorsom fényforrása, büszkesége volt... És máig is az. Kékesdi Gyula A Tisza partján Itt vagyok újra, a Tisza partján, nézem a szépen ívelő hidat, s a vizet: fodros, áradó habján halászcsónakot, s emléket ringat. Bégi emléket ifjú koromból, lelkesen indult s elbukott harcot, itt indult hajdan a régi hídon: huszonöt évig nyögtük a sarcot. A túlsó parton nyüzsgött az dien, innen támadtunk: vörös katonák. Bár nem volt érem sehol a mellen, — ifjú tűz vitte hadunk rohamát Még meg sem virradt, megrendült a föld, harminc és feles ébresztő jele rengett a város, száz ablak betört, és meg sem álltunk, csak Karcag fele. Ki tudja, hogy volt — Karcagnál történt ma sem értem még, mi következett: viszavonulni parancsra tüstént! Így fordult meg a híres ütközet Vissza engem már autó hozott, mert egy bősz gránát épp mellém csapott. Véres szemekkel néztem Szolnokot — a Tiszát és a lebukó napot. * Szolnokon néha csak vendég vagyok, de én a Tiszát mindig megnézem, ha esik, ha fú — vagy a nap ragyog, s a tűnő múltat rendre idézem. Ez a város már sokat szenvedett, hisz itt állt mindig a hadak útján. De egészen el sohasem veszett, élt tovább mindig — viharok múltán. S látom a mát is, — zengő iramát, ezt az újuló várost szeretem. S a kecses hidat, Kelet kapuját, hogy még láthassam, — módját keresem. Hegyesi János Hegyesi János füzesgyarmati parasztköltő 1919-ben Szolnoknál harcolt a Vörös Hadsereg katonájaként. Most Füzesgyarmaton él mint tsz-nyugdijas. Nemrég Szolnokon járt, és emlékei e vers megírására ihlették. Májusi szerenád Még április közepén észrevettem, hogy Tibi barátom albérleti lakó- és egyetemi tanulótársam megváltozott. A mindig vidám, de a tanulásban nagyon komoly fiatalembert enyhe melankólia kerítette hatalmába. Ha mosolygott, olyan volt az arca, mint amikor a felhőkkel terhes égbolton csak néhány pillanatra villan át a napsugár, ha a lecke közös tanulásához fogtunk, nem figyelt, nem fejtegette egy-egy tételnél a nézeteit, amit pedig máskor nagyon szeretett. Mivel egymás előtt nem voltak titkaink, kérdésemre elárulta, hogy — szerelmes. Egy Pest környéki faluban, ahol vasúti bakter édesapja, s még nyolc testvére lakott,, élt a szíve megdobog- tatója, a pályafelvigyázó Ilonka nevű egyetlen gyermeke. Ismertem én is a leánykát, nekem nem tetszett, de hát ízlés dolga, s együttérzéssel voltam a barátom iránt. Majd beletörődik a kedélyvilágát felforgató lelkihangulatba, vagy kiábrándul a szerelméből, de nem szabad bántani, mert a szerelmes ember olyan, akár az erdei tisztáson legelésző szarvas; ha megzavarod, neked megy vagy beleveti magát a sűrűbe, s még megsebzi magát, esetleg téged is. Elnéző voltam hát Tibihez, mint ápoló a betegéhez (noha korábban megfogadtuk, hogy a jövőnk érdekében a tanuláson kívül minket semmi nem érdekel), a kedvében jártam, bármire kért, megtettem neki. Egy májusi napon azzal ál-lit hozzám, hogy szerenádot akar adni Ilonkának, s ehhez kéri a segítségemet Rendben van, s elhatároztuk, hogy a legközelebbi szombat este néhány nótával tisztelgünk a leányka ablaka alatt. Gondoltunk arra is, hogy megfogadunk két—három cigánymuzsikust de olyan szegények voltunk, akár a templom egere. így hát amellett döntöttünk, hogy — mivel Tibinek nagyon szép hangja volt — csak énekelgetünk minden kíséret nélkül. Illetve, nagyszerű, ott a Laci barátom kovácssegéd öccse, aki kitűnően játszik szájharmonikán. Jó lesz ő muzsikusnak. Másnap fel is kerestük, s beszerveztük a gruppá serenata harmadik tagjául. A kérdéses este, bújkáló holdvilágnál, megjelentünk Ilonkáék háza előtt, amely jómódról árulkodván, a falu szélén, domb lejtőjének építve, kert közepén emelkedett, oly mó- don( hogy az eleje félemeletes, a dombnak támaszkodó vége viszont már földszintes volt. A kerítésen könnyedén átettük magunkat, s csendben lopakodtunk a leányka félemeleti szobájának kivilágítatlan ablaka alá. Bizonyára alszik már a család, jeleztük egymásnak az ajkunkra helyezett mutatóujjunkkal, s a ház lábánál belefogtunk az előre megbeszélt nótába. Már a harmadik dalt is befejeztük és semmi jel nem mutatta, hogy az ablakon túl elfogadják-e a szerenádot vagy sem. Tibi elénekelte a sorrentói emléket is, méghozzá olaszul, én terceltem hozzá, Laci pedig olyan művészien cifrázta a szájharmonikával, hogy nem Ilonka ablakának, de a földnek is meg kellet volna nyílnia. Hiába, minden, semmi nesz, világítás az üvegtáblák mögött — A teremtésit — csusz- szant ki a kovácssegéd száján. — Kutyába se vesznek bennünket? Be kell nézni az ablakon. Tibi darabig tétovázott, hogy illő-e az ilyesmi, engedve azonban szerelmes kíváncsiságának, meg halk noszogatásunknak, felmászott a vállamra, s azon állva, meg az ablakpárkányba kapaszkodva próbálta kikémlelni, hogy mi légyen odabenn. Vitézül tartottam a fiút, ám egyszer csak éreztem, hogy vakolattörmelék hull a hátam közepére, majd, miután Tibi a földre huppant, a nyakamba, egy betondarab pedig úgy fejbe kólintott, hogy megrogy- gyantam tőle. — Leszakítottátok a párkányt. Nem ütötted meg magad, pajti? — suttogta Laci, s mert pillanat alatt észhez tértem, macskaléptekkel elosontunk dicső szereplésünk színhelyéről. Barátoméknál aludtam, s másnap kora délelőtt meghökkenve hallottuk a szobában, hogy a pálya- felvigyázó keres bennünket. Üsse kő, nem tagadunk le előtte semmit, 6 is volt fiatalember, megérti tán, azt a párkányt pedig rendbe hozatjuk valahogy. Ám a pocakos férfiú azért tette nálunk nyájas tiszteletét, hogy meghívjon hozzájuk délutánra, egy kis házi murira. Ott lesznek a szomszédlányok is, mondta, s mi kegyesen megígértük részvételünket. Nem csapda ez? — eszméltünk aztán, de mert máskor is meghívtak vendégségbe, elhessegettük aggodalmunkat. S mintha mi sem történt volna előző este, nyugodtságot erőltetve magunkra, megjelentünk Ilonkáéknál. Valóban, nem is sejtették, hogy mi vagyunk a párkányrombolók. Ahogy ültünk már vagy negyed órája, s eszegettük a jóféle süteményeket, illetve eszegettem, mert Tibi elmerült a lányka tekintetében, megszólalt a mama: — Maguk milyen rendesek, fiúk. De mennyi csirkefogó van még! Az éjszaka is, hogy Pesten voltunk &• rokonoknál, képzeljék, be akartak hozzánk törni. Valamitől azonban megijedhettek, de leszakították az ablakpárkányt... Torkomon akadt a falat, s Tibi tekintetéből is ezt olvastam ki: májusi szerenádok védőszentjei, mi lesz itt, ha a hatóság kisüti, hogy mi voltunk azok a csirkefogók?! Tarján István
