Békés Megyei Népújság, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-19 / 112. szám
Fiiadéi fi Mihály: Kenetlenül Kelletlenül, táboron kívül.., Leviták szemében idegen ... De keserű számban ez a bürök! Isten angyala utamba áll... El nem engedem, míg meg nem áld. A fogaimmal és tíz rossz körmömmel kényszerítem, hogy megáldjon, mert átok alatt, kenetlenül, számban már megkeseredett igékkel itt vagyok leviták szemében idegen . .. S dolonai beszéd nem kenyerem .,. Népem, te kenj fel puritán papoddá, hogy sáfárkodjam egynéhány drakmámmal, s hogy teremjek neked tizannyit, százannyit, ezerannyit... Te kenj fel népem! S én roppant csípővel, bicegve bár, elöl megyek a sorban, míg fel nem tűnik, nem az ígért, de a tenyerünkben felnövő Kánaán... Brackó István: Mit hoz a szél? En nem tudom, mi az lövészárokba bújni s könyökre vett géppisztollyal kúszni a nedves avaron. En nem tudom, mi az menekülni ha felüvölt a sziréna és úgy lebukni a palánk mögé, hogy még ma meghalhatok. OLVAS ÓN A PL ÓMBÓL Csontos Gábor: Száraz ér Négy elbeszélést tartalmaz Csontos Gábor új könyve, Mindegyik a falu világába viszi olvasóit s mi, akik jórészt a faluból jöttünk vagy ma is ott élünk, otthonosan érezzük magún, kát a sorok olvastán. Nem kitalált világ kitalált történetei ezek, hanem a hazai táj mása és a falusi emberek életének pontos megfigyelése sorakozik a könyv lapjain. „A kiscsizmá”-ban még kívülről érkezünk a falusi élet akaratlanul is sötét tónusú, elszáradó, kiszikkadó világába. Első személyben az író jelentkezik kalauzként. Elbeszélése balladás hangulatú prózai vallomás a nagymama haláláról és a városi feleség idegenkedő meneküléséről. Kíméletlen őszinteséggel villantja fel néhány sorban a halott lábáról még a kiscsizmát is lehúzó rokonokat, mintha Tornyai-kép elevenedne meg! A „Két asszony” elbeszélése két monológ. Az egyikben a halálra váró özvegy visszaemlékezéseit, a másikban a véle együtt öregedő gondozónője refrénjét olvashatjuk. Közben apró kis történetek mesélődnek el, enyhítve az egyébként egész köteten átlengő szürkésbarna, fáradt paraszti komorságot. Drámai hangvételűéi ezek az elbeszélések, a letű. nő múlt ittmaradt, jövőtlen embereinek tragédiái. Szomorú sorsukban a farkas- törvényű magányos életküzdelem reménytelensége tükröződik; elég néhány sorban ábrázolnia a jelent, hogy feledtesse a földhözragadt, megszállottak életét. Csontos Gábor jól ismeri ezt és címadó novella, ja a legsikerültebb. Egyetlen felesleges szó nincs benne; filmszerűen, megállíthatatlanul peregnek a képek, életsorsok bukkannak fel, hogy letűnve új s új sorsképek vetítődjenek gondolataink vásznára. Lakatos Ambrus Márton börtön, bői szabadulása utáni egy nap történetét olvashatjuk, közben fordulatos cselekmények sorában elevenedik meg az egész család története. A fiatal író immár harmadik könyve a Szépirodalmi Kiadónál jelent meg. Balogh Ferenc Csak azt tudom, hogy szép ez a nyár és a fák égig nyújtják fejüket — és valahonnan megperzselt hús szagát hozza a szél. ■.‘«te, Gyúró István Sass Ervin: Kiáltás fájdalmasan láng-pallosú tűz-trónusú Dózsa György megidézlek zöld dombok felett sétál a tavasz s a csendben méhek zümmögnek itt Dózsa György megidézlek virágot tépek ha jössz halott hősök húsából valót Dózsa György megidézlek fosztó kaláccsal tömöm a számat meghagyom neked fél lakomámat Dózsa György megidézlek vesd ki a földből hegynyi pallosod konok magamban várlak ott Dózsa György megidézlek A zongora mellett töltöttem időmet. Nem gyakoroltam, hanem csak úgy kalimpáltam. Szerettem zongorám hangját. Ügy érintett, mint valami jó barát meleg hangja. Nem kellett „valamit” játszanom, ha csak megütöttem egy hangot; már „tisztára mosdottam” benne, mint ahogy Lorx kisasszony mondotta volt. Mert a puszta hang elegendő volt ahhoz, hogy a zene szférájába emeljen, egy lehetséges, latens, csak még meg nem szólalt zene szférájába. Mert hiszen zene, az nem daloknak, operáknak sokasága vagy összessége volt, hanem nagy, külön világ, amelyről csak hírt hoztak ama szonáták, dalok és operák (néhány véletlen virág a nagy mezőkről), és abban az országban még sokkal több és szebb, és egész másféle csodák is vannak. Gyakran elég volt egy hang, elég volt egy szó, egy pillantás, hogy engemet abba az országba emeljen, mely alapjában csak egy bizonyos lelkiállapotom volt. Még három nap volt hátra a jubileumi óda megírásának határidejéig. Dettre, aki mindennap könyörgött, hogy írjam meg, már egészen elbátortalanodott, mikor az egyik estén Bodnár úr jóvoltából mégis megírtam az ódát. Ez váratlan dolog volt, mert Bodnár úr mesterségének ugyancsak kevés köze volt a költészethez, ö volt a szegedi sportklub ökölvívó mestere. Oda se jártam el egy ideig, mert semmihez se volt kedvem. Viszont a vívóterem, az izzadtság szagú férfitábor durva tréfáival mégis a legjobb vigasztaló helynek látszott. Akkor léptem a terembe, mikor Bodnár úr éppen legjobb tőrvívónkkal, Keresztessy főhadnaggyal vitatkozott. Az a Keresztessy alacsony termetű, filigrán, finom alak volt, valószínűtlen vékony, de inas tagokkal. Finom mosollyal mondotta el megint egyszer véleményét az ökölvívó sport durvaságáról, melyet mészároslegények számára találtak ki, de kultúremberhez nem méltó. — Hát akkor miért bokszolnak az oxfordi és cam- bridgei diákok? — dörmögte végtére megbosszankodva a különben nagyon hallgatag Bodnár úr. Mert Bodnár úr már százszor meghallgatta Keresztessy véleményét, anélkül, hogy felelt volna rá. Fizetett boksztanár ne mondjon ellént a fizető klubtagoknak. De különben is hallgatag, látszólag nagyon nyugodt, türelmes ember volt. Beretvált feje, szinte hústalan arca halálfejre emlékeztetett. Ha beszélt is néha, csak dörmögött. — Hiszen éppen azt nem értem — mondotta Keresztessy —, hogy még arisztokraták közt is hagyományos szokássá válhatott, hogy egymás orrát bezúzzák, egymás fogait kiverjék. — Hát én megmondom, ha megengedi, főhadnagy úr — dörmögte Bodnár —, illetve meg tudnám mondani. ha érdekelné, hogy mi a vélemény erről Oxford- ban, mert én jártam ott. — Ügy! — vetette közbe Keresztessy meglepetve, de kétkedő iróniával. • Részlet a szerző Álmodó ifjúság című önéletrajzi regényéből. Az írást Balázs Béla, a kitűnő író, költő és filmesztéta halálának huszadik évfordulója alkalmából közölj üki — Igenis. Ott tudniillik az a vélemény, hogy a bokszban nem az orrbezúzás és fogkiütés a fontos... Az ottani vélemény szerint az oxfordi diáknak, ha bokszolni tanul, nem ezt kell megtanulnia főképpen, hanem felállni. — Mit? — Felállni — ismételte Bodnár halkan, de valami forróság volt hangjában, és a halálfejre valami konok, kőkemény kifejezés ült. — Ha knock aut ütöttek, és már a földön fekszel, felállni, felállni! Ha két zápfo- gadat kiverték, és a szemedből csurog a vér: felállni! Ha minden lélegzetvétel tűrhetetlenül fáj, ha ott fekszel, éppen ájulásból eszmélsz, és hallod a ringbíró számolását... három, négy, öt... és úgy érzed, mintha minden csontod darabokra törne: felállni, felállni! Ha fektédben látod fölébed hajló ellenfeledet, ütésre kész kesztyűkkel várva első mozdulatodra ... mégis felállni... Csakazértis! — ordította el magát hirtelen, és vad ütéssel vágott a levegőbe. — Tovább verekedni, ütéseket kapni, vér”el elborított szemekkel nem látni többé, és mégis tovább verekedni, újra elvágódni, és mégis újra meg újra felállni, az istenit az anyádnak! És mindig felállni, ha ördögök hullanak is az égből, és megállni és megállni, megállni! A rekedt halálfej félelmesen fokozódó szenvedéllyel beszélt, úgy, hogy Keresztessy öntudatlanul egy lépést hátrálva egy kis parádmozdulatot tett. — Ezt kell a bokszolásnál mindenekelőtt megtanulni, mondják az oxfordi diákok — fejezte be Bodnár úr ismét szerényen, csendesen. Megkértem, hogy vegyen fel az ökölvívó csapatba, és még azon az éjszakán nekiültem a jubileumi óda megírásának. Be is nyújtottam határidőre, meg is nyertem az ötforintos díjat. Nincs most türelmem körülményesen elmondani azoknak a napoknak a zajló eseményeit. A jubileumi ünnepen magán, mikor kérdezősködtem, hogy miért nem jött el Dettre, megtudtam, hogy Bicskey mellbelőtte magát. Hegedűs Pál, aki korábban plágiummal vádolt, maga olvasta fel ódámat. Hangosan, szépen olvasott. Tudta-e, hogy én vagyok a szerzője? Mikor feltépte a borítékot, összehunyorított szemekkel hallgatott egy darabig. Akkor halkan megmohdta a nevemet, és kiment a teremből. Egy órával később, mikor az ünnepség éppen befejeződött, megint bejött, és a közönség sorai között egyenesen felém tartott. Én akkor már az első sorban ültem. A fiúk fölálltak, és egy részük a kijárat felé tolongott. De mikor Hegedűst meglátták, megálltak, és némán integetve utat nyitottak neki. Könyökkelegymást oldalba bökve fordultak mind felém, mert Hegedűs Pál éppen elém lépett. Olyan ijedten ugrottam fel, hogy az öt forintot tartalmazó borítékot a földre ejtettem, és nagy zavaromban ott is hagytam. Szomszédom emelte fel, és adta újra kezembe. — Én magát igazságtalanul megbántottam — mondotta Hegedűs hangosan, és úgy rémlett nekem, hogy haragos pillantással. — Ezennel mindenki előtt bocsánatot kérek magától. — Kezet nyújtott, és én kezet nyújtottam. De úgy meg voltam hatva, hogy egy szó sem jött ki a számon. — Megvigasztalhatja az a tudat — folytatta mérges arccal —, hogy az én gyanakvásom voltaképpen a legnagyobb elismerésnek tekinthető. Most már csak arra legyen komoly gondja, hogy nyelve magyarosságának tisztaságát tökéletesítse. — Minden erőmmel rajta leszek — dadogtam. Hegedűs még egyszer kezet nyújtott, mire az egész terem tapsolni kezdett. Tómét pillantottam meg a közelemben. Ő tapsolt legvadabbul. Dülledt szemei majd kiestek fejéből.
