Békés Megyei Népújság, 1969. május (24. évfolyam, 98-123. szám)
1969-05-19 / 112. szám
KOROSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET SOle István Illusztráció 5 Síi '* Lazaz Lagin írása Forralt víz a pulpituson NEMRÉGIBEN TÖRTÉNT, hogy egy nagyobb intézmény dolgozói egy nagyobb városban valamiféle konferenciát tartottak. Talán azért, hogy jóváhagyják a tervet, talán azért, hogy feltárják hibáikat, vagy valami más ilyesmiért. De ez különben sem fontos történetünk szempontjából. A lényeg az, hogy az említett intézmény minden konferenciáján, gyűlésén, vagy más jellegű összejövetelén a felszólalók mindig teát kaptak. És nem is üres teát, hanem cukorral és citrommal. A felszólalóknak ez, természetesen, nagyon is kedvükre volt, és nem került sokba. No ne higgyék, hogy ezzel én a citromos teát akarom támadni, szó sincs róla, egészen másról van itt szó. Ebben az intézményben tevékenykedett egy remény- teljes fiatalember, akit szerettek, becsültek kollégái és főnökei. Az egyszerűség kedvéért, nevezzük Szidorovnak. Ez a Szido- rov üstökösként száguldott végig a karrier útján. Nem is naponta, hanem szinte éránként aratott új sikerelet, és mindenki egyhangú. an állította, hogy fontos és — igen! — nagyon megérdemelt megbízatást kap az egészen közeli jövőben. Ezenkívül kitűnő szónok is volt. TEHAT A SAJTÖKON- FERENCIÄN Szidorov felszólalása következett: lelkes, meleg taps köszöntötte a teremben. S nemcsak a széksorokban tapsoltak, hanem az elnökségi asztal mellett is. Szidorov pedig belekezdett érdekes és alkotó felszólalásába. Ekkor egy fiatal nő lépett az emel. vényhez (a konferenciát a klubházban tartották), és odahozta a poharat, ami minden felszólalónak kijárt. De ez a pohár egészen elütött azoktól a poharaktól, amiket az előző felszólalók elé tettek. Nem citromos tea volt benne, hanem forralt víz — egészen egyszerűen, sima forralt víz. A széksorokban a hallgatóság sugdosni kezdett. „Látták? Vizet adnak neki! Szidorovnak vizet adnak .,.! Érdekes... !” Az elnökségi asztalnál is felröppent a sugdolózás: „Itt valami van! Valami készül itt! Nem zörög a halaszt, ha nem fújja a szél!” És maga Szidorov is — rettenthetetlen ember létére — elsápadt, amikor meglátta, mit tett elébe a pincérnő. Lábai remegni kezdtek, úgy, mint a légáram borzolta víz, motyogott valamit érthetetlenül, összecsapta alaposan előkészített beszédét, elhagyta az emelvényt, anélkül, hogy egyetlen pár tenyér is ösz- szecsattant volna. Valljuk be, nem is volt mit megtapsolni. AZÓTA SZIDOROVOT senki sem tapsolja meg és nem is igen szólal fel. Ha pedig igen, a beszédei sokkal kevésbé okosak és érdekesek, mint azok, amelyeket még a hajdani, a teázó napokban mondott. Az utóbbi' hónapokban Szidorov mindenkinek egy levelet akar megmutatni. Ezt a levelet a klub konyhafőnöke írta, és igazolja benne, hogy Szidorov nem valami különös, titokzatos okból kapott sima vizet, hanem azért, mert kifogyott a tea. De ki hiszi ezt el? Köztünk szólva, ő maga sem. Hiszen mindenki édes, erősen citromos teát kapott, és Szidorov — miért éppen Szidorov? — egyszerűen sima forralt vizet? Fordította: Raáb György C süngette a lábát a felhő. Nem látott Hunya András annyi nyílást sem, amibe a körmét beledughatta volna. Letette a csomagot maga mellé és az asszonyához szólt, aki tétova nézéssel kereste az állomást. Nem moccant a sínek mellett senki, nem fütyölt a bakter, de a palacsinta- sütőt sem lóbázta senki. — Ügy látom, elvétettük ... — El, mert itt nincs állomás! — Még bakterház sincs■ ■'. — Egy szem se ... Az új kalapot a feje- búbjára tolta. A kabátját kigombolta, legalább a hasát járja az éjszakai hűvös. Nem káromkodott, pedig ott volt a nyelve hegyén. Nem tudta hirtelen, kit szidjon. A jegykezelő beszólt idejében. Jelezte az állomást. De arról nem tehet a jóember, hogy itt csak kényszerből fékezett a vonat. Az elnököt szidja. Az sem akart rosszat, amikor a műhely előtt megállt és ráült a bakra. — Van-e csúzod, öregkomám? Nem tudta Hunya András, hogy az elnök hová akar kilyukadni. Komolynak mutatta magái és olyan hittel fújta a füstöt, hogy még a szemét sem rezdítette. — Nincs, de miért kérded? — Nem is szokott hasogatni? — Hol? — A térdedben, vagy a hátadban...? — Sehol! — Zsábád sincs? — Az mi? — Olyan rossz nyavalya, ami nem látszik, csak fáj... — Olyan sincs! A lábát keresztbe rakta és az ülését jobban megigazította a feneke alatt. Vallatta tovább Hunya Andrást: — Gondolkozz, hátha akad valami... A franciakulcsot lelök^ te a hármaseke mellé. Olajos kezét rongyba törölte és leült az elnök mellé. — Ha tíz évig töprengek, akkor sem jut eszembe semmi... — Kár! — Kár, az isten, miért kár? — Tüsszögni sem szoktál? Hunya András elnevette magát. — De mennyire! Ha bemegyek a cugos raktárba, mindig elővesz a prüszkö- lés... De nem egyet, sokszor tizet is ... — Jólesik? — De még mennyire! — Akkor ez sem nyavalya ... — De mondd, minek kell neked, nyavalya...? — Nem feltétlen kell, de jó, ha van... — Már akinek, nekem igy jobb... — Fürdőgatyád van? — Glott! — Az asszonyodnak? — Olyan rendes... — Kétrészes? Külön nadrág, külön melltartó? — Egybe az egész! Felállt az elnök a bakról és indulni készült: — Két fürdőjegyünk van Szoboszlóra ... Rátok gondoltunk... f gy indultak el, igy * érkeztek két állomás közé. Ahol vastagon ölelte körül a világot a sötétség. Még a telefonoszlopok porcelángombjai sem látszottak, csak a drót sustorgott... Az asszony toporgott mellette és az új cipő vidáman nyikorgóit a lábán. — Megvárjuk a következő vonatot? — Azt hiszed, megáll itt? — Hátha fékez az is... Jobban körülnéztek. Messziről lámpák pislogásait látták, amelyek nagy karéjban szaggatták szét az éjszakát. Arra mutatott az asszony. — Ott a város! Felvette Hunya András a bőröndöt, a ballont a vállára kanyaritotta és a strekk mellett kitapogatta a gyalogutat. — Induljunk .., Csikordult a kavics a talpuk alatt. A fürgébbje hosszút ugrott é$ kocogott le az árok mély fenekébe. Ügy gondolta Hunya András, fütyölni kellene, úgy jobban telne az idő. Nem jött szájára nóta, mert kegyetlenül húzta a csomag. A kanyarban állottak meg először, ahol a vonatot elnyelte az éjszaka. Fel ja jdult az asszony: — Jaj! A lábam ... — Szorít a cipő? — Jobb szeretnék a szememen járni... A kavicságyra zsebkendőt terített és leült. Lefejtette a cipőt és pihentette a lábát. Hunya is letette a bőröndöt. Kifújta magát és úgy mondta: — Add ide a cipőt! Próbáld, mezítláb ... kJ ekiindultak. Elől az ^ asszony, utána az ember, a bőrönddel, a ballonnal és a két zsebben a cipő. Az asszony kapkodta a lábát és arra gondolt, hogy lehetett volna rosz- szabb is. Eltörik a vonat kereke, elfogy a szén, vagy még kegyetlenebb valami ... Mindent elmesél majd otthon, csak a gyaloglást nem... A szivart, a füstöt, amivel a kalauzzal együtt telepöfékelték a kupét... A képeslapokat, amiket Csabán vett az újságostól... A guruló kocsmát, amiben olyan jéghideg sört mértek, hogy csörgött a pohár oldalán, mikor dűtötte András:.. Igaz, félve fogott hozzá, mert a vonat rázta magát. Azt gondolták, kilötyögteti az összes sört a hófehér abroszra. Rájött a nyitjára, kézbe fogta a poharat és az üveget is úgy buktatta teli... Nagyokat kacagott András és biztatta az asz- szonyt: — Tedd keresztbe a lábad, Esztim, úgy a divat ... — Minek? — Hadd lássák, a térded ... A következő, fehérre meszelt kilométerkőnél álltak meg. András is le- teritette a zsebkendőt és egymás mellé ültek. Keserűnek hatott a hagja, amikor megszólalt az ember: — Otthon még a lavór is jobb ... Az asszony a talpát tapogatta, ahol megszúrkálta a kavics. Mást mondott, amit gondolt. — Abban nem tudsz úszni... — Úszni!... Két hétig alszok, a víznek tájára sem megyek ... Fürdünk apja, este meg olyan nagy ernyők alatt vacsorázunk, ha esik sem ázunk ■.. — Nóta mellett? — Csakis! — Melyik nótát rendeljem majd neked ... ? — A régit... kJ ekiindultak. A követ- ’ kező pihenőnél az asszony kérte a cipőt. Az egyik zsebéből előkerült az egyik, de a másik nem... Minden zsebet átforgatott, még az órazsebbe is belenyúlt, nem találta sehol. Kiforgatta a ballont, abban sem volt. Körültapogatta a kavicsos földet, nem találta. Mikor felegyenesedett, szétterítette két karját: — Elhagytuk! Felkapta a bőröndöt és indult. — Gyere, majd veszünk a városban másikat! — Megőrültél?! Mezítláb, kosztümben? — Vesd le a kosztümöt is! — Keressük meg! — Ebben a sötétben? Szalmában tűt? Megállt, letette a bőröndöt, zsebkendővel megtörölte a homlokát és visz- szafordult. — Ülj le a csomagra, majd én... Egyedül maradt az asz- szony. Kicsit összehúzta magát. Arra gondolt, hogy nem fél. 1 Csak akkor ugrott fel, amikor a messzi, vonat olyan hosszút fütyölt, hogy még a fák is bele- rezdültek. Felugrott ét szaladt szembe a vonattal, az ember után. Azt hitte, kutya szaladt utána, és úgy hallotta, bagoly huhogott rá. Kiáltott, amikor a vonat elzúgott mellette: — Andris! Alig két, méterre állt előtte az ember és kezében lóbázta a nyikorgó cipőt... |J ár nem félt, csak a hangját szaggatta szét a lihegés. — Azt hittem, elüt! — Engem? Egy ilyen vonat... Mikor meglátott, kitért... — A vonat? — Az... — Lement a sínről? — Kicsit, míg el nem hagyott, azután visszakanyarodott ... Nevetve indultak vissza a csomagig. Akkor már látták az állomást. Egész közelinek tűnt. A lámpák szórták a fényt, a felhők szétszakadoztak és olyan nyílásokat látott az égen, amikbe az ökle is belefért volna... —O— Csoór István; A STREKK MELLETT...
