Békés Megyei Népújság, 1969. április (24. évfolyam, 75-96. szám)
1969-04-13 / 83 . szám
JÓZAN -/- VARÁZSLAT Néha eszembe fut: miért nem írtam én soha verset? Nincs hozzá tehetségem? Valószínű, hogy nincs — de a tehetség hiánya még soha vissza nem riasztott senkit a versírástól. Különösen nálunk, Magyarországon, ahol a tréfás hiedelem szerint tízmillió költő serénykedik. Hiányzott hozzá a bátorságom? Igen. Valószínű, hogy ez hiányzott. Olyan környezetben nőttem fel, ahol csak a vaskos, kézzel fogható cselekvésnek volt becsülete; aki verset írt, menthetetlenül a kelekótya- ság gyanújába került. Nem szerettem volna ilyen gyanúba kerülni. Jogos lett volna ez a gyanú? Természetesen nem. Annyi jogosság azonban van mögötte, hogy verset írni: semmiképp se természetes állapota az embernek. Különös, kivételezett, rendkívüli állapot. Azért vállalkozik rá a költő, mert valami többletet remél, valami különös hasznot. Mi ez a haszon? Valaha azt hittem, hogy ez a haszon: gyakorlati, közvetlen, azonnal aprópénzre váltható. Valaha ragaszkodtam hozzá, hogy a vers értékét praktikus hasznosságán mérjem. Azon a varázserőn, amely a költőt a versformálás cselekvő indulatáig, a közönséget pedig a világformálás cselekvő elszánásáig ragadja. Gondolat, érzelem, ritmus és rím a cselekvés szolgálatában — ide egyszerűsítettem a verset, és örömmel fogadtam a magyarázatot, amely a munkában jelölte meg a költészet ősindítékát, s a munkadalban a költészet ősformáját. „Őrölj malom, őrölj, mert maga Pittakosz őröl, pedig ő Mytiléna királya.” Varázslat a vers, ezt tudtam. De józan varázslat, mert ritmust, tehát rendet visz a gabonaőrlők, a fa- döntögetők, a hajóvontatók, a cölöpverők, a fadöngölök, a fegyverforgatók és a gyermekringatók teremtő mozdulataiba. Vágyakat fogalmaz: „Föl kéne szabadulni már!” Követeléseket: „Adj emberséget az embernek.” Parancsot: „Hazádnak rendületlenül légy híve, ■ ó magyar." És cselekvésre szólít: „Döntsd a tőkét, ne siránkozz!” A gyakorlati hasznosság-felfogás olykor profán következtetésekig is elvitt, egy bölcsészkari Bóka-szemináriumon azt bizonygattam, hogy a villamoskalauz ősi nyolcasban fogalmazza kérdő-felszólító mondatát, mert így köny- nyebb újból és újból ismételnie: „Jegy ahol még / nincs kezelve!” Leegyszerűsítő iskola volt ez? Igen. De jó iskola. Egy életre belém oltotta a gyanakvást minden öncélú szépelgés, álzseniális ösz- tönködés és szóbravúros szélhámoskodás iránt. S ha több engedménnyel a költészet természetéből következő értékei iránt, ha az áttételes szépségek firto- multabb megérzésével, ha differenciáltabb hasznosság-igénnyel, akkor is, ma is úgy gondolom, csak annak a költészetnek van értelme, amely az ember alkotó cselekvését szolgálja. A vers, számomra, váltig józan varázslat marad, élni és cselekedni segítő mágikus ének, amelyet az értelem emel szárnyára, hogy zengő-tiszta magasságokba röpítse. Intellektuális költészet? Igen, ez méltó a századhoz, amelyben emberi- ségnyi gonddá nőtt, hogy tisztán csillogó, pengeéles eszméket szögezzünk a sötétség ordas eszméi ellen. Az áprilisi seregszemle már évek óta bizonyítja, hogy a mai magyar költészet java e százados feladat magaslatán áll. És hogy ez a költészet méltó ahhoz, akinek születésnapjával önmagát is évről évre megünnepli: József Attilához. * A szerzőt a napokban József Attila-díjjal tüntették Id. Faragó Vilmos KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET József Attila: ÉRIK A FÉNY Megrázhatom fáimat, már közelednek testvéreim. ívlámpák vagyunk egymás szívei fölött, a kicsi madarakat látod-e váltainkon? Mi vagyunk azok és szelíd arcunk is egymáshoz ér — Nyissuk ki egészen magunkat, egyszerre jusson mindenki a szeretetbe. A Napra akasztjuk sugarainkat, megszabadult kenyerek telepednek küszöbeinkre, gyémánthidak szökkennek mindenfelé s az elaludt aknák pacsirtákként emelkednek szívünkbe és szelíden felrobbannak csókjainkban. Hát pazaroljuk szét harangjainkat, kitárt ajtónál mosolyogjunk. Szemünkben rejtőzik a torony, melyről beláthatjuk ismeretlen hazánk vidékeit. Készen vagyunk már égboltjainkkal, s készen vagyunk a fényességre, aki hajnalonta gyönge virágokat okoz. AZ INTERJÚALANY: ^ Kiss Nagy András A legnehezebb riporteri feladat az egyéniség rövid, találó megfogalmazása. Ogy láttatni őt, amint őszintén vall önmagáról — lelkesen vagy elkeseredve — olykor keresve a szavakat, máskor nagy lendülettel, hogy alig tudja követni a ceruza az elhangzottakat. Kiss Nagy András esetében szerencsém van: „Nomen est omen” — a neve jellemzi őt. Alacsony, csendes mosolyú ember; szobrászművész. A Budapesten élő művész munkássága, eddigi tevékenysége elismeréseként a XII. Alföldi Tárlat megnyitóján kapta meg a Békés megyei alapítású Munkácsy emlékérmet. — A nyilvános elismerés, a kitüntetések mindig valamiféle összegezésre késztetik az embert, Hogyan jutott el eddig? — Békés megyében, Pusztaföldváron születtem. Pékinas voltam. Mostanában sok szó esett a NÉKOSZ-ról. Én ennek a mozgalomnak köszönhetem, hogy a pékinas elindulhatott falujából. 1947-ben a Szabad Föld hirdetése tehetséges parasztfiatalokat keresett. És én 17 éves koromban először vonatra ülhettem, hogy elutazzak a nagymarosi Nagy Balogh János népi kollégiumba. A következő állomás 1948, a Derkovits kollégium. A Beck András igazgatása alatt működő kollégium szelleme egyszerűen megrendített. Mintha a zárt sötét szobából hirtelen kiraktak volna a fényre. Irodalmi, művészeti, szociográfiai előadásokat hallgattunk, népművészeti alkotásokkal ismerkedtünk, és falukutatásokon vettünk részt — megismerve a falu új, addig rejtett kincseit, arcát. Szakérettségit tehettünk — kifutási lehetőséget biztosítottak számunkra. Innen Vettek fel a Képző- művészeti Főiskolára, ahonnan ismét tovább vezetett az út: ösztöndíjasként a Leningrádi Repin Akadémiára kerültem. A diplomámat Magyarországon szereztem meg, 1957-ben. — Kezdeti nehézségek? — Akadtak. Egyrészt a főiskolai szervezett munkaritmus után saját magamnak kellett megteremtenem az alkotómunkámhoz szükséges feltételeket, megtalálnom a feladatokat, s vele a legmegfelelőbb formát, amellyel megfogalmazhatom mondanivalómat a világ számára — de ez minden kezdő ember problémája. S a másik: a sokat emlegetett anyagiak, amely nélkül lehetetlen az elindulás. Segített azonban a véletlen. Az 1959-ben megrendezett Mezőgazdaság a képzőművészetben című tárlaton kiállították diploma- munkámat, az „Ivó pa- raszt”-ot. ötezer forintos nívó-díjjal jutalmazták a szobrot és hétezer forintért meg is vásárolták. Ez a pénz segített aztán hozzá a tulajdonképpeni alkotó munka elkezdéséhez. — Megragadta a nézőt az Alföldi Tárlaton bemutatott szobrai közül a Megemlékezés című műve. Olyan hatást kelt, mintha ennek a szobornak a nyugodtsága, ereje, „öröktől fogva” létezne. — Őszintén örülök, ha ezt valóban így érzi. Ugyanis megfogalmazta a szobor mondanivalóját. Eredeti címe, az „Ősök” ezt világosabban is kifejezte volna, a „Megemlékezés" viszont árnyaltabban fejezi ki a témát. — Nagyon érdekes a szobor formai megfogalmazása is. — Ennek a kifejezési formának a fellelését is a véletlen hozta magával. Négy évvel ezelőtt láttam az utcán jegy buszra várakozó magas, bundába burkolózó nőt, érdekes formájú esernyővel. Otthon nekiültem, megpróbáltam megkomponálni a várakozó, esernyős alakot. Az esernyő formálásánál, kiöntésénél jöttem rá a pozitív-negatív formákban rejlő lehetőségekre. A véletlenből koncepció lett, az új forma új kifejezési lehetőséget, mondanivalóm tömörebb megfogalmazását segítette elő. A Megemlékezés című szobron is a pozitív-negatív tömegek ritmu- sos változtatásával képes kifejezni az alakok összetartozását, az időállóságot. — Említette, hogy a kezdeti nehézségek egyik okozója a megfelelő kifejezési forma keresése volt. Merre indult el? — A leningrádi főiskola tradíciója a mesterség megtanítása. Az absztrakció művésze is csak az lehet, aki érti és tudja a mesterségét is, — de ezt már sokan, elmondták előttem. Mindig szerettem a régészetet, nézzen meg például egy görög korsót. Művészet! Az egyszerűsége, tömörsége, formai egzaktsága csodálatos. Vannak olyan alkotásaim, amelyek az architektúra szabályai szerint készültek, vannak a barokk formanyelvén megfogalmazott műveim — de egyiket sem éreztem igazinak, s mint már említettem, végül a véletlen segített a sajátos kifejezési forma megtalálásában. — Müvei milyen kiállításokon szerepeltek? — Az Alföldi Tárlatokon rendszeresen kiállítok, részt vettem a Hágai Nemzetközi Éremkiállításon, a Párizsi Ifjúsági Bienálén, az Indiai Trienalén, az athéni FIDEM kiállításán, a varsói, prágai, moszkvai és természetesen a magyarországi kiállításokon. Bécsben önálló kiállításom is volt. — S az elismerés? — Igazán nem panasz- kodhatom: 1963-ban Mun- kácsy-díjjal tüntettek ki, négy évvel később a Kisplasztikái Bienale első díját, a Miskolci Országos Szobrászati Kiállításon pedig a második díjat ítélték nekem. Birtokosa vagyok a Balatoni Nyári Szobrászati Díjnak is. — Tervei? — A magyar állam ösztöndíjasaként szeptembertől egyhónapos olaszországi út következik. Közelebbi tervem a Megemlékezés című szobor nagyméretű megformálása. Lipták Judit
