Békés Megyei Népújság, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)
1969-03-10 / 57. szám
KHcncvcncvca Demény Ottó: a békéscsabai színház Jubileumokat ünnepelni általában negyedszázados időszakokban szokás. Ilyenkor az esztendők számával együtt növekszik az évforduló jelentősége is, Ezekben a napokban „csak” 90 évvel ezelőtti eseményre emlékezünk, viszont olyan alkalom, amelyet Békéscsaba kultúrtörténetében az egyik legfontosabb eseményként tartunk számon. Korszakalkotó tettként kell értékelnünk azt a tényt, hogy Békéscsabán már akkor állandó kőszínház állt a színtársulatok rendelkezésére, amikor jóval nagyobb városok sem rendelkeztek hasonló intézménynyel. A községi vezetők támogatása, néhány színházbarát lelkes igyekezete, hosszas tervezgetés hozta meg gyümölcsét ezelőtt 90 évvel, amikor 1879. március 8-án este felavatták a Vigadó (ahogyan akkor nevezték Vigarda) színháztermét, mely néhányszor! átépítéssel ugyan, de a mai színház épületét is jelenti. Évekig tartó előkészítés előzte meg az építkezést. Már a 70-es évek közepén nyilvánvalóvá vált, hogy az eddigi helyiségek nem felelnek meg az egyre növekvő igényeknek. A „föld gyom- rá”-nak ketrecnyi nagyságú nézőtere (ma vendéglő a TSB Széchenyi utcai épületében), a „Fiúmé”-vendéglő nagyterme (ma a Csaba Szálló télikertje), jó idő esetén a Széchenyi-ligetl színkör (mai sörkert helyén) elriasztotta a jobb képességű társulatok igazgatóit. A legjobb megoldásnak a Vigadó felépítése tűnt, benne az Igényeket messzemenően kielégítő színházteremmel. A községi vezetőknek és 0 közbirtokossági testület tagjainak nemes törekvését kell látnunk abban, ahogyan minden rendelkezésükre álló eszközzel siettetni igyekeztek a munkálatokat. Így mindössze három érv kellett ahhoz, hogy a szükséges anyagi fedezetet biztosítsák, illetve, hogy Halmay Andor tervei szerint, Sztraka Ernő mérnök vezetésével elkészüljön a szép épület A színházteremben 12 páholy, 50 körszék, 70 zártszék, 2 sor erkélyszék, földszinti és emeleti állóhely, valamint két oldalkarzat volt, összesen mintegy 600 néző fért el benne. A szép teremhez méltó volt a megnyitó is. Ünnepi díszt öltött a helyiség, melyet teljesen megtöltött az egész megyéből, sőt a fővárosból is Békéscsabára érkezett közönség. A műsort Tóth Kálmánnak külön erre az alkalomra írt Prológusa vezette be, majd. a Himnusz elhangzása után a békéscsabai műkedvelők Szigeti József A falusiak c. vígjátékét mutatták be. Színvonalas előadásukat lelkes ovációval fogadta a közönség. ; Az azóta eltelt 9 évtized alatt ezer és ezer előadást tartottak a békéscsabai színházban. Számos sikerről, de sok-sok bukásról is tanúskodnak a színházi emlékek, mint ahogyan híven őrzik az egykorú színlapok és újságok a színházunk színpadán szereplő országos hírű művészek nevét éppúgy, mint a színészet egyszerű közkatonáinak emlékét. Az évforduló hangulatához méltó módon, Ibsen örökbecsű szavai szólalnak meg ezen az estén a csabai színpadon, programot adva az elkövetkező évekre: csak így tovább a megkezdett úton! E mostani „kis jubileum” egyben arra Is figyelmeztet, hogy alig tíz év múlva emlékezetes módon — akár egy országos színházi fesztivállal — kell ünnepelnünk, áldozva a békéscsabai színészet történetében szerepet játszott művészek emlékének, s mindazoknak, akik az idők folyamán bármit is tettek azért, hogy városunkban virágzó színházi kultúra legyen. Dr. Papp János Póka György Gauguin emléke Ballada Anyám, kis vakmerő parasztlány, aranyat hordott kosarában. Zebegény s Nagymaros között ballagott vele át az erdőn, Azt mondta, nem félt sohasem s nem is bántotta soha senki. De ennek több mint ötven éve, s bizony, ma már mesének hangzik. Kartonruhás, vakmerő csitri, április végén már mezítláb vitte a gazda aranyát Zebegény s Nagymaros között. Kétoldalt kankalin virágzott, fönn sárgán ragyogott a nap. Szeberényi Lehel: Tizenéves dolgok ÁLMODOZÁS Zsuzsán na állandóan a rádiót bújja, ha a rádió beat-muzsikát sugároz. Most éppen kikapcsolta a készüléket, csak addig, míg a vízállásjelentés tart. Gondolatai messze kalandoztak, miközben a nyugágyban hevert. — Zsuzsánna! — kiáltott az anyja. — Mintha mondtam volna neked valamit. — Tessék? — rebbent fel Zsuzsánna. — Indíts tőrülgetni. — Mindjárt — mondta Zsuzsánna és nem mozdult. Nehéz volt kikapcsolódnia a messzi gondolataiból. Onnan szólt ki az anyjának: — Anyuci, tudsz te valami isztánt? • — Miféle isztánt? — Ha nem tudsz, akkor nem érdekes. — Minek az neked? — Semminek. — Egy dinnyefajtát azt tudok. Turkisztán. — Országot, várost tudsz- e...? — Az Is van olyan, hogy Turkisztán. — Más isztán nincs? — De van. Afganisztán, Üzbegisztán.» — Mondd még agyszer! — Üzbegisztán. — Az az... Messze lehet az? — Csak nem oda akarsz menni? — kérdezte az anyja. — A — mondta Zsuzsánna —, csak ott járt a Dobos Attila. S kelletlen felnyalábolta a nyugágyból hosszú, nyurga végtagjait. ÖLTÖZKÖDÉS Manapság — talán visszahatásként elmúlt évtizedek uniformizáló törekvéseire — az egyéniség a divat. A váratlan és a meglepő. Sőt hajmeresztő — ha mondjuk, a frizurát tekintjük. De nézhetjük az öltözködést is. Mindenkinek önmagát divat követnie, s ez szerfölött növeli a zűrzavart. Nincs jó, nincs helyes, nincs szép. Csak az van, amit ki-ki magának állít fel. Láttam egy ruhaösszeállítást a pomázi álion ásón. Egy futurista költemény volt. Rózsás kendő, gumicsizma, texas kabát. A modell a Pomáz mögötti hegyekbe tartott egy madár se járta faluba. Parasztmenyecske volt. Az emberek az egyéniség, korában is emberek. Nem tudnak letenni az utánzásról. De hogy az utánzásban is egyéniek legyünk, manapság a hölgyek nem eg.ym.ást utánozzák, hanem a férfiakat, a férfiak viszont a hölgyeket. öregek a fiatalokat, fiatalok pedig az öregeket. Gondoljunk a farmemad- rágos lányokra: csaknem lekopaszított fő, zsebrevá- gott kéz, fittyedt cigaretta, míg oldalukon, a veretes műmarhabőr szíjon, amely darázsderekukat összecsípi, karabinerek csilingelnek. De a színpompás fiúkat is említhetnénk, a vállukra omló hajcsodával, míg lazán nyakukba kötött musz- línkendőjüket kapkodja a szél. Lám, az egyéniség kora megteremti a tökéletes uniformizálást, nemek és korok összemosod nak. Zsuzsánna is elhordta * térdharisnyáimat, az ingeimet, a pulóvereimet, a sapkámat. Azt mondja, az a divat most a fiatalok között, hogy a szüleik avitt cuccaiban járnak. Minél ócskább, annál jobb. Ugye, hogy itt már minden határ elmosódik. De mondhatom, ez az új divat a fiatalok közt igazán praktikus. Tartsa meg Isten a szokásukat. Másképp gondban főnék, hogyan ruházzam növekvő lányaimat. *« gyártón Gazsiné, t bü*zkeség feszült a hangjában. — S ezt csak így mondja? — Micskeyné felugrott, a kék ing lecsúszott az öléből. — Majd kap tőlem valami szép nászajándékot. Neki adom azokat a csont- nyelű desszertkéseket, egy se hiányzik belőle. S maga, Rózám .. .7 Maga mikor tud belépni7 — Én... az úgy Win... nem megyek már helybe ... — Gazsiné megfogta a izék támláját, s hátralépett. — Nem akar visszajönni hozzánk? — kérdezte Micskeyné, s leszegte az állát, hogy enyhe kis toka képződött alatta. Gazsiné zavartan köhin- tett. — Akarni akarnék, de hát... — A szőnyeg ismétlődő ábráit nézegette. — Ha akar, akkor nincsen baj — szakította félbe Micskeyné. — Hisz tudja, hogy évek óta küszködöm ezzel a sok ... mindenféle lánnyal. — Cigarettát halászott ki a zsebéből, pámás keze fejéhez ütögette. — Azt ígérte, ha Tér ka férjhez megy, átengedi a fi*- táloknak a lakását, s visz- szajön hozzánk. Így van? — Így ...de hát másképp fordult. Az ember nem tudhatja előre. — Mit nem tudhat előre? — Micskeyné tokája idegesen megrezzent. — Csak nem akar a fiatalokkal lakni7 — Nem... dehogyis. — Na látja. Abból örökös csetepaté lenne. Jól kihasználnák, dolgozhatna rájuk ingyen. — Ilyet már ne tessék mondani, hogy az én Terim ... — mondta megbántva Gazsiné. — S a vöm is micsoda egy rendes ember. Nagyon is a javamat akarja. „így mama”, „úgy mama”. Megadja nekem, ami jár. A lakásom meg nem is kell nekik. Van a vömnek... Garzon! Az van neki. — örült, hogy eszébe jutott a szó, mert sokszor kipereg a fejéből, akárhogy erőlteti, nem jön a szájára. — Garzon. Abba hurcol- kodnak. Megállt a beszédben, bántotta, hogy az asszony meg se kérdi, ki vette el a lányát. Mégiscsak itt élt velük esztendőkig, vasárnaponként is csak annyi időre mozdult el hazulról, amíg elhozta a gyereket az öregasszonytól. Ez jut most eszébe Gazsinénak, amikor újra megszól Iái: — Fürdőszobájuk is lesz Terkáéknak. — Mondtam én mindig, hogy ""rn kell őt félteni — mondja Micskeyné, s a tükör elé ül, vattát mért valami homályos folyadékba, azzal törli le az arcát, amely így csupaszon keletien cipóhoz hasonlít. Még mindig nem kérdi, kihez ment férjhez Terka. Biztos azt hiszi, hogy csak úgy balkézről... — Hát, Rózám, mondja meg végre, mj a szándéka? — Micskeyné fürge ujjakkal szánkdzik végig az arcán, paskolja, csipkedi. — Halljuk! A lányához nem akar menni. Szerintem nagyon helyesen! Kapok én lányt, csak hát... Én magát szeretném. Mihez akar kezdeni, amit többre tart, mint a nyugalmat, jó ellátást, tisztességes fizetést? — kérdezte az asszony, és ceruzával vonalat húzott az egyik szeme fölé. — A Hazai Fésűsbe megyek — mondta gyorsan Gazsiné. — Hová? — A Hazai Fésűsbe. Az egy textilgyár. — Azt én tudom — mondta az asszony, s Gazsiné a hangsúlyból érezte, hogy fogalma sincs róla, csak bámul rá a púderes szempilláival. — A lányom is biztatott. „Mama, ott kéne magának megpróbálni... Kár a maga ügyességét konyhában elcsurgatni. Miért szolgálna tovább?” Ezt mondta az én lányom ... Meg mások Is mondták. — Már bánta, hogy eljött. Legjobb lett volttá levelet küldeni, hogy tudatom, én üzembe állok, tessék helyette Gurkánét hívni, aki érti a konyhát, papszakácsné volt, csak a kezire kell nézni, mert locsog a zsír a lábasban, különben rendes asszony, nincsen senkije... — Ügy látszik, mégis nekem volt igazam — szólal meg Micskeyné, aki végre megrajzolta a másik szemöldökét is — Teri ültette ezt a fejébe, hogy megszabaduljon magától. * — Ügy tetszik beszélni, mintha a tulajdon lányom nekem ellenségem volna. Pedig hát nagyon is jól gondolják. Mert a vöm. — Ki a maga veje, halljuk! Miért kell harapófogóval kihúzni magából? Még, hogy őbelőle harapófogóval kell kihúzni7 Hiszen nem is kérdezi. Nem is kíváncsi rá-. Gazsiné hüvelyk_ és mutatóujját végighúzta a szája szélén. — Mérnök — mondta jóval hangosabban, mint ahogy akarta. — Mérnök? Na ne mondja! Talán technikus? — Nem, mérnök! — Hát gratulálok — felelte ingerült nyájassággal Micskeyné. — Megmondtam én, hogy nagy nő lesz Terikéből. Gazsiné ujjúra tekerte a zsebkendőjét, oly szorosan, mintha vérzést állítana el. •— Nem lett nagy nő — mondta csendes diadallal. — Éppen hogy nem. Ott dolgozik továbbra is a kártolóban. Aztán tanulni fog. Akarja a vöm, mert feje az van hozzá... — Nagyszerű — jegyezte meg az asszony, és egymásra néztek. Türelmetlenül, majdnem haragosan. — Maga tudja... Csak aztán meg ne bánja — és érezte, hogy a homlokán ráncba szalad a bőre. „Á, nem érdemes -r- nyugtatta magát —■, nem érdemes izgulni”. — Nincs már itt annyi munka, mint a maga idejében — szólalt meg újra. Mert mégse akarta kezei közül kiengedni Gazsinét, aki biztos csak arra vár, hogy kérlelje, körüludvarolja. Az kell neki. — Egy ilyen ügyes asz- szony fél kézzel elvégzi a dolgát. Nna __ ugye, hogy i gazam van? Megeszi ezt a kis háztartást... Gazsin nem válaszol. Meddig kunyeráljon... Már viszket az orra, mindig viszket, ha felbosszantják. De hát ilyen asszonyt nem kapni manapság. Hajnaltól talpon van, semmi sem sok neki. Még a függönyöket is maga mossa, vasalja, s ötször napjában le lehet szalasztani a harmadik emeletről. — Én nem akarom erőltetni, de gondolja meg jól. Központi fűtéses szoba. Finom koszt... Tisztán megmarad magának a fizetése. — Hát... — Gazsiné fején átvillan, vajon bele- szokik-e abba az új munkába. Mert idő kell, amíg megszokik az ember, beletanul. — Hát... — mondja még egyszer és sóhajt. — Ide hallgasson, Róza... — Margit vagyok! — kap_ ja fel a fejét Gazsiné, és olyan erővel nyomja le a kilincset, mintha minden tiltakozása a tenyerébe futott volna. Már kint is van, végigtrappol a szobákon. — Még hogy Róza! Van nekem becsületes nevem! — kiáltja bele a politúrozott, fényes bútorokba, csipkés függönyökbe. Megáll a lépcsőházban, egyre mormolva, fújva. — Róza ... még mit nem!
