Békés Megyei Népújság, 1969. március (24. évfolyam, 50-74. szám)

1969-03-30 / 74. szám

KÖRÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET A világról és önmagunkról Fiafal költők Az otthonos hangulatú klubban kedves mosolyú, csinos fiatal lány beszél. Szuggesztíven, őszintén vall önmagáról, a világról, a költészetről és költészeté­ről. Diáklány, az Eötvös Lóránd Tudományegyetem negyedéves magyar—orosz szakos hallgatója, a fiatal, 20 éves költőnemzedék egyik ígéretes tehetsége, aki az urbánus és a vidéki élet tapasztalatairól, a falu és a nagyváros embereiről vall verseiben — hallatlan érzékenységgel, sodró len­dülettel, pózmentes egysze­rűséggel A TIT békéscsabai értel­miségi klubja az elmúlt héten látta vendégül a Bu­dapesti KISZ Szervezetek Művészi Klubjának küldöt­teit, Pardi Annát, Csanádi Jánost, Ó. Kiss Ferencet és Roxin Lászlót. A megyei művelődési ház és a TIT által rendezett szerzői est külön érdekessége volt, hogy a vendégek — Csaná­di János József Attila-díjas költő kivételével — Békés megyei születésűek. — Vésztőről indultam el, Szeghalmon érettségiztem, Debreceben kezdtem az egyetemet, abbahagytam, dolgozni . mentem, jelenleg Budapesten járok egyetem­re. Dióhéjban ennyit ma­gamról — mondja beszél­getésünk kezdetén Pardi Anna. Az élet azonban sokkal színesebb ennél. És az eredmények is azok. Mind­össze három éve ír, de ver­seire felfigyelt már a mű­vészi közvélemény. Irószö- vetségi ösztöndíjas, verseit gyakran közük a különféle napilapok, folyóiratok. „A vidéki napilapok közül szerzői estje azonban csak a Köröstáj­nak küldök verseket" — veti közbe. Az ez év végén megjelenő szépirodalmi an­tológiában Somlyó Görgy bevezetőjével 30 verse je­lenik majd meg, 1970-ben pedig önálló verseskötete kiadását tervezi. — Szeretem a munkámat Az egyetemistának és a költőnek azonban nem könnyű. Csak nagyon szi­gorú időbeosztással és mun­kafegyelemmel érhetem el, hogy ne csak „ígéretes te­hetség” maradjak — árulja el sikerei titkát Az 1959-ben alakult fia­tal művészek klubjának ve­zetője Ó. Kiss Ferenc. A megkülönböztető „O” betű a szülőfalut jelzi, okányi-t jelent Az ő állomásai: Okány, Sarkad, Debrecen, Budapest. Jogi egyetemet végzett Mosolyogva mond­ja, hogy a Jog” használt egyéniségének, szigorú lo­gikára, objektivitásra taní­totta. Lelkesen beszél mun­kájáról, a klubról, ahol va­lamennyi művészeti ág kép­viselteti magát. — Politikával, kultúrpo­litikával és esztétikával akartam foglalkozni — és most ez a feladatom is — mondja a céljukat megva­lósító emberek csendes örömével és lelkesedésével. — Nagy élményt jelentett és jelent számomra, hogy megismerhetem a művésze­tek munkásait, egyéniségü­ket, világról, művészetről való felfogásukat, értelmi és érzelmi életüket. A fiatal művészek klubja európai viszonylatban is egyedülálló. Országos jel­leggel működik, s lehetősé­get ad a fiatal alkotók be­Békéscsabán mutatására, vitájára, a tár­sak fellelésére. O. Kiss Ferenc mindössze 4—5 éve ir, verseket, ora­tóriumokat, modern novel­lákat Ritkán jut ideje az írásra, s ezt őszintén saj­nálja is, bár nem tekinti az írást „főfoglalkozásnak”. — Jómagam ugyan Fejér megyei vagyok, de öröm­mel jöttem Békéscsabára — mondja Csanádi János. — Magamról annyit, hogy a Színművészeti Főiskola dra­maturgiai szakán végeztem. Gyerekkorom óta írok, ed­dig öt verseskötetem jelent meg. A Költészet Napjára jelenik meg a hatodik, amely eddigi verseim válo­gatott kiadása lesz. A kötet végén prózában fogalma­zom meg, hogy mit tartok a költészet feladatának, mi­lyennek érzem a költő és a világ kapcsolatát. A harmadik hazalátogató vendég Roxin László új­ságíró, a Foaia Noastra munkatársa. Ö mutatta- be a szerzőket, munkásságu­kat Méhkerékről indult Bu­dapest meghódítására, Bé­kés megyétől azonban ő sem búcsúzott el végleg, mert nemcsak a gyerekko­ri emlékek, a szülők, ro­konok, de a munkája is ide köti. Fiatal költők vallottak életükről, költészetükről, a költészet feladatáról. — Az alkotás szépségét csak az ismerheti fel, aki eljut annak megértéséig — válaszolta az egyik kérdés­re O. Kiss Ferenc. A szerzői est ehhez' segí­tette hozzá a hallgatókat. Lipták Judit Alexin Andor A Balaton mellett Koszta Rozália Rendkívüli világnap O. Kovács István írása Kisfiú asztalnál vizesborogatást tettem él­őiéit asszonykám szivére, villámgyorsan felkapkod­tam a szenet, helyére tet­tem a rácsot és az „újratöl­tés” már sikerült. agy baj szakadt a házra: beteg lett az Asszony (kiemelés tőlem). A Mindenes, a Cseléd, a Jó Bolond, a Tergenyés Sza­már (bocsánat, saját kieme­lései). Fel is fyomlt az eddig jól bevált menetrendünk. Reg­gel, amikor e baj kiderült, lányommal többször is egy­másnak szaladtunk a nagy igyekezetben, de azért sem­mire se haladtunk. Hiába, kiestünk a megszokott rit­musunkból, ami eddig ab­ból állott, hogy felkeltünk, egyet-kettőt nyújtózkod­tunk, tisztálkodtunk, ké­nyelmesen felöltöztünk, megreggeliztünk és szép nyugodtan indultunk a munkahelyre, illetve az is­kolába. Mindezekből is ki­világlik, hogy jói osztottuk be az időnket. Az asszony meg ezalatt megágyazott, kisalakolta a kályhát, bekészítette a sze­net, reggelit csinált, uzson­nát csomagolt a gyereknek, megetette a kutyát, és a jó ég tudja, mit össze nem halmozott még. Mindamel­lett, mire mi készen lettünk, ö is rendben volt, tehát szintén jól osztotta be az idejét, mi pedig úgy fog­tuk fel, hogy neki kell is az a kis házimunka, mert úgy­sem tudna mit kezdeni az idejével. Mi viszont — e rendkívü­li világnapon — azt sem tudtuk lányommal, mihez is fogjunk. Mind o ketten a kutyát akartuk etetni, az látszott a legegyszerűbbnek. A kályha, az „első számú közellenség”, baljóslatúan sötétlett ránk a sarokból, de attól mind a ketten „fáz­tunk” és helyette a kutya edényén marakodtunk, amikor egy síri hang szólt ránk: — A kályha... az az el­ső ... Nejem volt, aki a reka- mién hasra fordulva min­den mozdulatunkat figyel­te. Nem akartam izgatni a beteget — hisz’ az még az egészséges embernek is árt —, és így nem sorsoltunk lányommal, hanem kiad­tam magamnak a jelszót: arccal a kályha felé! Miután a lázas semmit­tevés közben már fél nyolc lett, szempillantás alatt ki­nyitottam az ajtaját, ener­gikus mozdulattal kirántot­tam * védőrácsot, hogy meggyőződjek róla, van-e mit salakolni. Volt. Ki is zúdult. És még el sem osz­lott a hamufelhő, már ug- ranom kellett nejemet itat­ni, aki szederjes ajakkal nyöszörgött: — Jaj, végem van... hogy lehet valaki ilyen iáét. len... Igyekeztem megnyugtat­ni: — Csak beteg vagy kis­fiam, de nem idétlen ... — Nem én, hanem te vagy az idétlen, te... te ... Szerencsémre tapintatos gyermekem ekkor gyorsan elköszönt tőlünk. Nejem pedig befejezve politechni­kai oktatásomat, bejelen­tette, hogy meg kell őrülni és arcát a párnába fúrta. Szegénykémnek biztosan nagyon fájt valami, szörnyű ez a hirtelen jött betegség. Na, de haladjunk, sajnál­kozni munka közben is le­het és gyorsan fellapátol­tam a vödörnyi hamut, sa­lakot, és rohantam vele. Visszafele már nemcsak a seprőt, hanem a szenet, fát is hoztam. Módszeresen kell dolgozni, minél kevesebb legyen az üresjárat. — Előbb a szenet... fe­lülről szoktam begyújtani — emelte fel fejét keservesen a betegem. — Értem tündérkém — feleltem engedelmesen és bezúdítottam a kanna sze­net, hadd hallja ez a sze­gény asszony, hogy van itt, aki csinálja helyette. Hű! hát ez a sok szén honnan került a lábamra? — A rács... a rács... Csakugyan, a védőrácsot nem tettem vissza; Gyorsan Közben nejem is feléb­redt, megint hason feküdt. — A kézelődre vigyázz... — lehelte látnoki hangsúly, lyal. Sokáig tartott rosszulléte, mert az intelem későn jött: jobban már be sem lehetett volna kenni. Az óra meg veszedelmesen közeledett * nyolchoz. El is fogott a, te­hetetlen méreg, de azért csengő hangon kérleltem: — Édesem, ne szólj bele mindenbe, feküdj kényel­mesen hanyatt, így megeről. teted magad — és szépen megfordítottam, közben mind a tíz ujjam nyoma ott maradt az ágykabát­ján ... Gyorsa* bedobál­tam a fát és ... — Papírt... papírt nem tettél... Már megint hason feküdt! És nézett! És ráadásul iga­za is volt! — Nyűgös beteg vagy, szivecském, mindenbe be­leszólsz — sziszegtem nyá­jasan és most már előírás szerint újra bepakoltam. — Csupa por lett minden — hangzott fájdalmasan a rekamié felől. Kint harangozták a nyol­cat, most már úgyis mind­egy, hoztam a portörlőt és nekiláttam. — A könyvespolc tetejét is... de le ne üss valamit... Nem hiszek a babonában, de ez az asszony valóságos jóstehetség: abban a pilla­natban lezuhant a nagy fa­jansz váza. — Csak __csak a füle t ört le — nyögtem meg­nyugtatóan. És csak a betegségének tudható be, hogy nejem ki­mászott fekhelyéből, felém imbolygóit, kikapta kezem­ből a portörlőt és az ajtó felé mutatott: „persona non gráte”-nak nyilvánított! Dicstelen távozásomkor még keresztülestem a reg­gelijét váró kutyán és egész úton fülembe csengtek ne­jem végszavai: — Egy asszony még beteg sem lehet..«

Next

/
Oldalképek
Tartalom