Békés Megyei Népújság, 1969. február (24. évfolyam, 26-49. szám)

1969-02-09 / 33. szám

1969. február 9. 7 Vasárnap Hatalmas camion terpeszkedik a község központjában. A járóke­lők, szemükkel méricskélve a jól megtermett járművet, láthatóan bosszúság nélkül tapossák a boká­ig érő sarat és találgatják, mi szél hozta a hó alatt szunnyadó községbe a széles utakhoz, a for­galmas városokhoz inkább illő camiont. A szokatlan vendég pi­lótája zsadányi ember. Negyven körüli, középmagas, erőteljes fér­fi. Útban Bagdad felé hazaugrott kicsit „Valami mindig visszahúz ide — mondja félig tréfásan, fé­lig komolyan —, pedig ezeken az utakon művészet eljutni idáig.” Régi falubeli komái, cimborái áhítattal hallgatják a világlátott ember történeteit, aki másnap reggel már útra kel mélyhűtött csirkével megrakodva, hatalmas járművének kerekein a zsadányi sárral. © Zsadány egyik legrégibb közép­kori községünk. írott emlékeink közül először a váradi regestrum említi, 1215-ből. Mindig is nehéz sorsú emberek lakták. A régi község a hadak útján feküdhetett, észak és d$l ütközőpontján. 1820-ban árvíz sújtotta, 1829- ben hat hónapon át tartó kemény tél dermesztette, 1831-ben kolera pusztította a már akkor is ezren felüli lélekszámú község lakóit Régi feljegyzések tanúsítják, hogy 1834. október 15-én földrengés rázta meg a házakat és „Í863- ban a nagy idejű öregek szerint a szörnyű egérjárás miatt olyan ínséges esztendő volt hogy a nép tengeri- és fakéreglisztből sütött kenyeret” A közelmúltban elhunyt refor­mátus lelkész, Nagy Lajos nevét mindenki ismeri Zsadányban. Ez a jó kedélyű polihisztor nemcsak tanúja volt a község félévszáza­dos történelmének, hanem aktív részese, hű krónikása is. Két je­lentősebb tanulmányát a községi tanács elnöke őrzi, sajnos csak az íróasztal-fiókban. Az egyik Zsadány történetéről vall, a századfordulótól napjain- - kig. Lapozzunk bele! A harmincadik oldalon a 20-as évek táplálkozásáról szól a szer­ző, mintegy illusztrálva a régi Zsadány szegénységét. „Nyáron cibereleves volt a fő eledel. E tartalmatlan hűsítő vízicibere ecetből, vízből és néhány kocka­cukorból állt. Burgonya, paszuly, borsó, a gyerekeknek tavasszal csicsóka. Galuskát már ritkábban ehettek.” ... „Megfigyeltem, hogy az akkor született emberek húsz százaléka ma is görbe lábú. Az angolkór nyomai láthatók rajtuk. Csukamájolajra nem jutott pénz. Cukrot nem ettek, csak néha a betegnek vettek.” Nagy Lajos tanulmánya a múlt­ról vall, de a jelenhez is szól. A szerző életében nyomtatásban nem jelenhetett meg. Nem volt rá pénz. © A község vezetőinek éppen ez okoz gondot. A pénz! A törpe­vízmű építésének költsége tíz év­re fölszívja az amúgy sem bőven csordogáló helyi anyagi forráso­kat. Pedig a 4,6 millióba kerülő vízvezetéképítési akció 1967-ben kezdődött el és a tervek szerint év végére fejeződik be. Ez a ha­táridő azonban nagyon közelinek látszik, mert jelenleg a beruhá­zás alig egyharmad része készült el. Az a baj, morfondírozik Gu­lyás György tanácselnök, hogy még több mint 1 millió forint fedezetlen. Nagy mulasztást pó­tol majd a törpevízmű (egyik házba sem kell 200 méternél messzebbről 1 vinni a vizet), de a költségek aránytalanul nagy ter­heket rónak a zsadányiakra. Villanyt 1959-ben kapott a köz­ség. Igaz, már 1927-ben felajánlot­ta a fancsikai uraság, Fried Ig­nác, hogy a malomban gerjesztett áramot bevezeti a faluba, ha 200 előfizető lesz, de még százan sem jelentkeztek. Ami volt, elmúlt. Ha nem is nyomtalanul. A ma tennivalója Zsadány a hó alatt elsősorban a hiányok pótlásából ered. Víz kell, mert a három kút kevés. Űj út kell, mert a mostani alig nadrágszíj széles, nyáron bokáig ér a por, télen a sár. A sok KÉLL-t nem szemre­hányásként írjuk le, de a község vezetőihez címezzük. A kor kö­vetelménye ez. Valami olyasféle harcos, magabiztos községpoliti­kát várnak a zsadányiak, amely közvetlenül a felszabadulás után jellemezte a falut. Amikor 1944 decemberében megalakult a kom­munista párt helyi szervezete, tü­zelőt osztottak, fölparcellázták a földet, beindították a fancsikai malmot... Természetesen a ma tennivalói már mások. De az új feladatok új vezetői stílust kö­vetelnek. © A Búzakalász, most már a Ma­gyar—Lengyel Barátság Termelő- szövetkezet irodáját keressük. Ä tanácsháza mellett forduljanak balra, aztán át a túloldalra, ott lesz. Az elnököt keresik? A Gye- nes elvtárshoz mennek? Ott lesz biztosan. Arról tehát azonnal meggyőző­dünk, hogy Gyenes András tsz- elnököt mindenki ismeri Zsa­dányban. Szimpatikus ember, ép­pen negyvenéves. És szeretnek-e annyira, ameny- nyire ismernek, kérdezzük, ami­kor kiderül, hogy valóban otthoh van. (Mert az otthona is az iro­da, hetenként jár haza, Békéscsa­bára. Jó ez így? Annyi éven át? Mit csináljak, tárja szét a karját, nem vihetem a tsz-t is haza.) Meg­választottak elnöknek újabb négy évre. Igaz, volt három ellensza­vazat Annak is örülök. Ha nagy az egyhangúság, az nekem gya­nús. Jóval később találkoztunk a gépjavítóból valakivel. Az elnök­ről is szó került. „Ha elmenne, 15 forintot esne a munkanorma értéke. Nekem elhihetik.” Másfél millió volt a tsz mér­leghiánya, amikor 1961-ben Zsa- dányba jött Gyenes András. Nem mondja, hogy ezért vagy azért; másfél millió, ennyi volt. Fél évig nem fizettek előleget, az emberek morogtak, és akadt olyan is, aki nem törte magát a munkáért. „Még én is etettem, nevet, hogy a hőskor meg a baj milyen hely­zeteket komponál. Irányítani is, meg etetni, a kivezető utat ke­resni: tessék, próbálja meg vala­ki! Ezt már nem ő mondja, ha­nem mi gondoljuk. Sok nagy hangú ügyeskedő vállalná-e?! „Fél évig nem fizettünk előle­get. A morgással együtt megérte.” A másfél milliót gyorsan meget­ték: volt, nincs. Aztán 28 forint lett a garantált, majd 33,50 forint, 40, 44, megint 40 és most 50 fo­rint Hogy mi van a számok mögött, azt felmérni és megérteni csak az tudja pontosan, aki a zsadá­nyi szikesek történetét ismeri. És ott van mögöttük az, hogy utol­sókból az elsők közé jutni, ho­gyan lehet. Nemcsak Gyenes Andráson mú­lott, az is biztos. De ha ez az em­ber ráteszi valamire a kezét, ab­ból arany lesz, szép csengésű fo­rint. Mégsem ez érdekli kizáró­lag. Azt mondta ősszel: adnak a kultúrháznak évi 30 ezret Ugyan­ennyi az állami támogatás. A füg­getlenített igazgató, a gondnok fizetésére és némi tüzelőre elég. Már a járásnál azt is mondta va­laki, hogy tiszteletdíjas állássá minősítik vissza. A következVné- nyeket felesleges ecsetelni. Az el­nök adott volna még 30 ezret. A kultúrigazgató — fiatal nő. Bánfi Etelka — boldog volt. Nagyszerű dolog^lett volna 60 ezerből gaz­dálkodni ! Aztán nem az elnök ejtette kútba az egészet. Az ember nem érti. Valaki kí­nál 30 ezret, és nem nyúlnak ér­te. Miért? Pedig ez a cél most. Minél több tsz adjon pénzt a mű­velődés helyi ügyeire. Hogy így alakult, Gyenesék szét­néztek a zsadányi sportélet ber­keiben. Oda vittek egy kis pénzt: az idén már focicsapatot indíta­nak a járási bajnokságban. A Krakkó melletti Libertu köz­ség szövetkezetével jó barátok. Nyaranta kölcsönösen felkeresik egymást. „Éljen a lengyel—ma­gyar barátság!” Hónapokig emle­getik az élményeket. 237 ezer csirkéjük lesz az idén, 15 ezer pulyka. Ez behoz 6 és fél milliót. Masszív a törzsgárda. Egymás után alakulnak a szocia­lista brigádok. A tsz-tagok súlyos ezreket kaptak a napokban, a zárszámadáskor. „Sokat kell érte dolgozni”, mondja az elnök. Most egy óriási tehenészeti telepet épí­tenek, két istálló már kész. A tsz összvagyona 31 millió. Harmincegyszeres milliomosok, és a tagok átlagéletkora 41 év. Tudod, meditál az elnök, a fi­atalok már nagyon igényesek. A növénytermesztést nem kedvelik, így azt az öregek csinálják. Ál­lattenyésztő, gépkezelő, ez tetszik nekik. Hát jó! Csinálják, de szív­vel. Anélkül nem lehet. Mi nem leszünk szociális intézmény. Mondja nekem a KISZ-titkár, a Verebi Margitka, amikor ifjú­sági klubot akartunk alakítani a könyvtárban, hogy Erzsiké néni, én csak azért vagyok KISZ-tit- kár, mert valakinek azt is vál­lalni kell. nem tudok én segí­teni. Az se biztos, hogy még min­dig a Margitka a KISZ-tikár, olyan sűrűn váltják egymást. Ez egy örök probléma. A könyvtáros, Juhász Antalné véleménye ez. Előbb elmesélte, mint lett belőle, az egyszerű pa­rasztasszonyból könyvtáros, hogy a papiak melletti félszerből jött át a könyvtár mai szép helyére, tavaly 700 olvasója volt, az idén már négyszázan iratkoztak újra be. Bejön egy néni, kis kosarában könyvek. Az olvasójegyét bizony otthon felejtette. Nem baj, Faze­kas néni, megtaláljuk! A néni csak olvasni tud. írni nem. Élete párjának is ő olvas fel, hangosan. Most meséskönyvet visz. A felnőttek nagy része mesét olvas. A fiatalabbak regényeket, novellákat. Jókai, Gárdonyi, Ser- kesi. A verset nem keresik. Iskoláslány jön. „Hívd el a ba­rátnőd is”, köti a lelkére a könyvtáros. Az is baj még, tudja, hogy a fiatalabb asszonyok nem jönnek. Pár éve egyenesen megszólták azt, akinél könyvet láttak. „Mi az lelkem, tán nincs dolga semmi?” Egy éve intézi a zsadányi kul- túrház dolgait Bánfi Etelka. Köz­ben tanul is, népművelő-könyvtá­ros szakon, és azt is érzi, meny­nyire misszió az, amit itt csinál. Kevés a segítség, kevés a külső aktíva, mondja. A tanácstitkárnő iskolán van, benne nagy támoga­tóját vesztette el egy időre. Az egy év előtt képesítés nél­küli nevelő volt ugyanitt. Most már jói ismeri az embereket. So­kat lehetne velük elérni, mondja, ha nem utazna-ingázna több száz férfi Pestre meg a bányavidékre, még alkalmi munkára is. Ez a helyzet eléggé meghatározza a zsadányi családok életét. Az asszony egyedül nem nagyon moz­dul ki otthonról. A férj meg, ha hazajön (de ezt már Kesztyűs Lajos, az iskola igazgatója mond­ta), beveszi magát a kocsmába szombat-vasárnapra, és iszogat. Szeretik az italt a zsadányiak. annyi szent. Egyszer a napközi­ben 6—10 éves gyerekektől meg­kérdezte a tanító néni: ki szokott közületek szeszes italt inni? Negyvenkettő közül harmincket­tő jelentkezett. A szélsőségek községe ez, em­líti Bánfi Etelka, és ezt itt, a kultúrházban is figyelembe kell venni. Például: a vasárnap dél­előtti gyerekfoglalkozásra renge­tegen jönnek, közöttük sok olyan, akiről a szülei nem is tudják, merre csatangol. Szerencsére, amíg nálunk van, jó helyen csa­tangol. Később a Komádi Építő­ipari Ktsz-t dicséri, amiért no­vember 30 helyett csak január 1-re készültek el a kultúrház ta­tarozásával. Végeredményben az­óta kezdik szervezni az újabb szakköröket, tánciskolát, gyerek­színjátszó csoportot. Göndöcs Pé­ter meg még néhány fiatal pe­dagógus vezeti ezeket a köröket A színház. Ez nehéz téma. Drá­ga a jegy (16—20 forint) és nem mozdulnak a zsadányiak, csak ze­nés darabra. A gyerekszínház is jött volna, de 10 forintot csak 100 gyerek kapott a községben, és legalább 250 kellett volna ah­hoz, hogy ne fizessen rá a kul- túrház. © A község arculatát, fejlődését az iskola lényeges jegyekkel ru­házhatja fel, ha jó az az iskola. Kesztyűs Lajos igazgató sarkadi születésű, tíz éve él itt. Megszok­ta, megszerette Zsadányt. Ahogy mondani szokás: letelepedett a szívével is. Intrikák sorozata bomlasztotta a tantestületet, ami­kor idehelyezték, hogy próbáljon meg kialakítani valamiféle egy­séget. Azt mondja, úgy érzi, si­került. Mégsem maradéktalan az öröme, mert éveken át tömték őket képesítés nélküli nevelőkkel meg olyanokkal, ajcik kikoptak innen-onnan. Most is kapott ké­pesítés nélkülieket, hárman is vannak, ezek közül csak egy ta­nul. Nem volt elég nevelői lakás sem. „Hogyan ragasszam meg itt a pedagógust, amikor a letelepe­dés első előfeltétele a lakás?” Ja­vulás azonban tapasztalható, a járás már vett két lakást, és meg­ígérték, hogy felépítenek még ket­tőt. Emlékezünk is, a tíz év előttre. Amikor az igazgatói lak udvarán kivágta a derékig érő dudvát, és szőlőt, gyümölcsfát telepített. Az arra járók megmosolyogták. Mi­nek az, igazgató úr? Az udvarra akác való, nem gyümölcsös. Most? szőlődugványért köszönnek be hozzá, és gyümölcsfák is virág­zanak tavaszonként a zsadányi portákon. „Pedig dolgos nép lakik itt, szeretik a pénzt. Jól élnek. Mondják, hogy a zsadányi ember felvállalná az eget is, részesbe. De a szellemi igény, az még nem általános.” A kiskocsmák, vendéglők jól mennek. Az igazgató meséli, hogy nemrég még azon folyt a vita, hogy a falu másik szélén is le­gyen égy italbolt, hogy akik a Dózsába mennek dolgozni, reggel­este megihassák a féldecijüket. A tanács azonban a tejbolt mel­lett kardoskodott... R. Nagy Erzsébettel és Gécs Mi­hállyal jövünk el az iskolából. Fiatal tanárok mindketten. Ter­vezik, hogy összeházasodnak. Eh­hez azonban lakás is kellene, ter­mészetesen Zsadányban. (Erzsébet békési, Mihály békéscsabai.) Az igazgató azt mondja, lesz lakás. Némi pátosszal Hámán Kató körútnak nevezik azt a kis gör­be, sáros utcát, ahol egy régi ital­bolt helyén a község vasboltja kapott helyet. A boltvezető. Fa­zekas Lajos „saját bőréé” érzi az új mechanizmus áldásos hatá­sát, hiszen 1968. január 1 előtt nem árulhatott kétezer forintnál drágább Iparcikkeket, A zsadá­nyiak minden egyes tévéért, rá­dióért Komódiba. Sarkadra, Gyu­lára utaztak. Elég baj az, hogy tévét most nem lehet kapni a faluban. A postán 192 tévét tartanak nyilván. Rádió 634 van. (A lakos­ság száma három és fél ezer.) Oda, ahol még 1949-ben is csaknem négyszáz analfabétát tartottak nyilván, ma 300 Szabad Föld, 182 Népszabadság, 126 Népújság, 100 Képes Újság jár. A takarék- betétek összege három és fél millió kCrül van. Üj házat alig-alig építenek, a lakások csinosítása, a bútorok modernizálása viszont valóságos kultusz a faluban. A kemencék helyére olaj kályhák kerülnek, de a tévéantennás há­zak előtt a hólepte kispadok még a régi Zsadányt idézik... Brackó István—Sass Ervin

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom