Békés Megyei Népújság, 1968. november (23. évfolyam, 257-281. szám)
1968-11-03 / 259. szám
KORÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET * k Szigorú szépség Wanyek Tivadar zrenjanini festőművész tárlata Békéscsabán A VII. Múzeumi Hónap megyei rendezvényeinek sorában kiemelkedő esemény a békéscsabai Munkácsy Mihály Múzeum Wanyek Tivadar festményeit bemutató kiállítása. Kultúrpolitikai jelentőségét Babák György vb-el- nökhelyettes katalógusbeli előszavában így összegezi: „A jugoszláviai Zren janin város és városunk közötti kapcsolat egy új színfolttal gazdagodott: a kiállításcsere városaink lakosságának lehetőséget ad kölcsönösen megismerni művészeti eredményeinket”. Ezen túlmenően azonban a képek nem mindennapi élményt is jelentenek. Alkotójuk művészete különös, meghökkentő, bizonyos kérdésekben ellentmondásra késztet — viszont kétségtelenül egyéni, egységes és igaz. Mindenképpen tisztelettel kell adózni annak a következetesen végigvitt művészi szándéknak, melyet Vanyek Tivadar juttat érvényre, de ez nem zárhatja ki a polemizálás lehetőségét. A „Triptichon, önarckép” remekbe sikerült összegezés, művészi program, mondhatni, festői ars poétika”. (A középső táblán az ecsetet és egyik képét tartó művész, míg a két szélsőn korsós csendélet, illetve ga- lambdúcos udvar látható.) Téma és stílus frappánsan bizarr formában áll elénk. Itt és a képeken mindenütt: népi interieur-ök, a hagyományos paraszti életforma eszközei, falusi barokk ornamentika. Mindez a gótika tér-szemléletének, a bizánci ikonfestők szigorú szertartásossságának és a kubizmus vonalvezetésének szintézisében. Feltétlenül alkotó újrateremtés ez, az epigonizmus legkisebb zolás a „Virrasztás” hangulatát sugározza, nyugtalanító nyugalommal töltve be az egész termet. A hideg színek és a sötét tónus a„ Holdfényben” tökéletesen helyénekvalók, de egy telWanyek Tivadar jele nélkül. Utánozhatatlan színek, a maga nemében tökéletes technika. Mi az hát, amit számon kérhetünk? Tulajdonképpen semmi! (Minden együtt van itt — „mi rész szerint igaz”. Az, hogy a részből az egészet felidézzük, a mi dolgunk). Legfeljebb mfegjegyezhet- jük, hogy a statikusság, az ember nélküli emberábráVászonszárítás jés tárlatra kiterjedő egyeduralmukban kissé túlzottnak hatnak. Wanyek Tivadar 1938- ban lépett először a közönség elé. Feltételezzük, hogy a jelenlegi válogatás nem e harmincéves — már eddig is több díjjal jutalmazott — életmű keresztmetszetével azonos. Mázán Mátyás Hankó Ilona Szombathely Hazafelé Amíg a táborban egyik nap úgy telt el, mint a másik, s a hetek egy nappá szövődtek össze, amíg semmiféle jele nem volt annak, hogy valami is megváltozik — Horváth Pista, mint a szántást vagy vetést, kötelességtudóan végezte a rábízott munkát, s reggelenkint a haláltól menekült ember boldogságával ébredt föl: élekl De az orosz, 1917-es februári forradalom után o táborban lazább lett a rend, és Horváth Pista megbízatásokkal járt ki a városba. Sőt, a május elsejei felvonuláson is — életében először — részt vett. A napok úgy hasonlítottak egymáshoz, mint a hadifoglyok földszínü fehérneműi. A táboron kívüli munkába kerülve egyre több „plenni” (fogoly) érintkezett a szabályszerű, eleven világgal. Horváth Pista mind többet hagyott el jókedvéből. Egy szeptemberi reggelen, amikor a táborból a város felé ballagott, s az út két oldalán szibériai parasztok kaszáltak, a levegő kimondhatatlanul tiszta volt, az eget ragyogóvá csiszolta az ősz, olyan honvágy rohanta meg a fiút, hogy le kellett ülnie az árokpartra. — Mi az, Kishorváth, mi történt magával? — kérdezte tőle a zászlós, amikor a fiú jelentkezett nála a városban. — Semmi... Csak... — No... — Csak nem akarok többé a városba jönni. — Miért? — Mert itt sínek vannak... Vasút.., A zászlós a fiút nézte, sokáig, aztán, mintha az asztalon keresne valamit, mondta: — Ugyan már... Most... amikor. . hiszen erről nemegyszer beszéltem magának: jön egy másik forradalom... amikor hamarosan megszűnik a hadifogság. Nem folytatta. Érezte: ez most nem illik ide. Inkább azt mondta: „Kishorváth ...” Gyöngéden. S ebben ott volt: „Kedves fiam, ügyeljen magára, az ilyesmi, nem használ...” A fiú lehajtotta a fejét. Makacsul hallgatott. — Jól van — mondta a zászlós. ~.És ettől kezdve * fiú valóban abbahagyta a városba járást, a táborban üldögélt. A lelke ugyan nem billent helyére; a fiú szótlanul, tűnődve mosolygott. Máskor egy nap alatt többet mozgott, mint most egy álló héten. .. .Mindenütt hó borította a földeket, amikor Pétervár októbere után megnyíltak a tábor kapui. Piros kökárdás emberek jöttek, kihirdették, hogy a hadifoglyok ezentúl szabad, egyenjogú polgárok, oda mennek, ahová akarnák — mondta az egyik vörös kökárdás orosz —, de a Vörös Gárda se rossz hely — mondta a másik kökárdás —, mindenki maga döntse el — szólt a harmadik. Horváth Pista bement Tomszkiba, a zászlóst kereste, aki a városi pártszervezet épületében dolgozott. A szobában gyönge villanylámpa égett, füstfelhők billegtek alatta. A zászlós — civil ruhában — az íróasztal mögött állt. Az íróasztal előtt emberek járkáltak föl-alá, oroszul beszéltek, olykor egyszerre hárman is, hangosan, mintha haragudnának egymásra, holott csak vitáztak: lesz-e Németországban forradalom, és mikor, és milyen, és Ausztria-Ma- gyarországon? Az ernyőtlen villanykörte felé újabb felhők gomolyogtak. A zászlós alaposan „pusztította" a cigarettákat, miközben figyelt minden szóra, minden véleményre, és ha beleszólt a vitába, erős hangjától a villanykörte alatti füst- felhök egymásba kavarodtak. A zászlós észrevette Horváth Pistát. Mosolyogva jelezte, hogy örül neki, s egy újabb fejbiccentéssel, hogy üljön le, várjon. Amikor a távozó emberek után becsukódott az ajtó, a zászlós megszólalt: — Na, mi van, fiam, Kishorváth? — Kun elvtárs! — mondta Horváth Pista olyan komoran, amilyen komorrá csak vidám emberek tudnak változni. — Én hazamegyek. — Hová? — Magyarországra ... — Rossz itt? — kérdezte Kun Béla. — Éppen, hogy — jó. Nagyon is... — Nem értem. A fiú hallgatott. — Nem avatkozom bele — szólt Kun Béla. — Maga szabad ember, de gondolja meg... Magyarországtól hatezer kilométerre vagyunk. És egyelőre tart a háború ... front... 'Hogy megy át? — Tessék rám bízni. — Otthon újra elviszik katonának... Az olasz frontra ... a francia frontra... — Tessék rám bízni azt is... — Jól van — mondta a zászlós, és a civil ruhában még szélesebbnek látszó vállait felhúzva, mint aki nem érti a dolgot, vagy védekezik 'ellene. — Ekkora út... Maga tudja, milyen kavargás van itt is az országban. — Odaérek. — Sajnálom, hogy elmegy ... Ha várna egy keveset, együtt utazhatnánk. — Ne fájdítsa a szívemet, Kun elvtárs! Nézte a fiút, tűz gyulladt ki szemében. — Várjon fiam! — mondta. Elővette erszényéit, belenyúlt, és amennyi a keze ügyébe akadt, kimarkolta. — Itt van, az útra... írást is szerzek magának ... Délután érte jöhet... — és gyöngéden hozzátette: — Kishorváth... Horváth Pista erre nem számított. Azt hitte, hogy a zászlós szidni fogja. Nem ez történt. — Kun elvtárs, én visszajövök! A zászlós már az íróasztalnál ült, és valami irat olvasásába fogott. Föl se nézett, halkan mondta: — Gondolja, ez sikerül? — Tudom! Olyan határozottan mondta, hogy az erről való vitának többé semmi értelme nem volt. A zászlós nem nézett föl. Azt mondta: —i Adok egy tanácsot. Ha otthon kérdeznék, mondja azt, hogy engem nem ismer. — Megtagadjam, mint Péter a.. Názá- retit? — Fiam, ne legyen marha — szólt a zászlós, anélkül, hogy az olvasást abbahagyta volna. — Hagyja azt a Názá- retit... — Kun elvtárt... — nyögte Horváth Pista. — Kérhetek valamit? — szólt csendesen a zászlós, de most se emelte föl olvasásból a fejét. — Tessék. -.. akármit. ~.. szívesen..'. — Ha válójában hazajut, és teheti, menjen el Kolozsvárra, felírom a címet ... nézze meg a feleségemet meg a kislányomat... — elakadt a hangja. — A kislány hároméves — tette hozzá, mintha ez magyarázat lenne, mért akadt él a hangja. — Szóval... — s most fölemelte fejét, a fiúra nézett —, mondja meg a feleségemnek, hogy látott, jól vagyok, megjövök, persze, együtt a többiekkel ... Ezt nem azért mondtam, hogy megbántsam magát... hogy rosszkedvű legyen... A rosszkedvű ember elrontja a dolgát. Menjen jókedvűen. — Ügy megyek! — mondta Horváth Pista. — Maga azt hiszi, hogy nekem nincs... — a mondatot a zászlós félbehagyta, „honvágyam”-! nem mondta. Fölkelt. Elfordult a fiútól. Kinyitotta az íróasztal mögött álló szekrény ajtaját és — becsukta. Időt akart nyerni, hogy lecsillapítsa magát. Amikor visszafordult, íqv szólt: — No, isten megáldja! — Isten ...? — mosolygott Horváth Pista, mert a zászlós vallásellenes előadásaira emlékezett. — Ne legyen már olyan nagy forradalmár — csapott le Horváthra a hang. Inkább azt mondja meg: mikor ér oda? — Azt hiszem, karácsonyra... — Az három hét.... Igyekezzen! Határozott mozdulattal nyújtotta a kezét. Leült, tollat fogott és írni kezdett. Horváth Pista még állt egy ideig, de a zászlós végleg belemerült a munkába. ---------------------------------------------- ■' H idas Antal novellája
