Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-08 / 211. szám
Gyulai híd í*f # '■ V ..t-Uv Épülő SZOT-szálló KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET BERTHA BULCSU A folyó közepén Augusztus második felében, egyik napról a másikra megcsappant a fürdőélet. Az időjárás látszólag alig változott, derült nappalok és csillagfényes éjszakák követték egymást. A nap mindössze húsz perccel kelt később, mint a hónap elején, de most már, minden reggel párafelhöt talált a Duna felett, melyen csak üggyel-bajjal } tudtak áttörni a sugarai. A ♦ köd kilenc óra tájban mindig eloszlott, és délig átforrósodott a föveny mindenütt. Az éjszakai harmat azonban az árterület sűrű füzeseiben és a környező völgyek mélyén már nem száradt fel. Az erdők nyirkos lehelete még a déli verőfény. idején is érezhető volt. Hűvösödtek a délutánok, és a fürdés helyett sokan csak szemlélődtek a vízparton. Késő délután, amikor az utolsó fürdőzó is partra mászott, és sorra csapódtak a kabinajtók, Brüll Ancsa Káli csónakjába szállt. A lány haza készülődött, de ez soha nem számított végleges célnak. Káli Gyula délutánonként szívesen ro- hangászott a horgonyzó hajók között, s Brüll Ancsát közben hol partra tette, hol nem. — Ahogy a csónak eltávolodott a strand deszkamólójától és völgymenetben könnyed nyarga- lásba kezdett, a lány, átmászott a középső ülésen és megcsókolta Káli Gyulát. A kis motoros eközben egyensúlyát vesztette és csaknem felborult. — Szeretlek, arany Gyula...— mondta hízelegve, és igyekezett a fiú lábánál véglegesen elhelyezkedni. — Kisanyám, felborítod a csónakot... — Nem baj, majd jön a mentős és kiúszik velem a partra. — Én vagyok a mentős... Megcsókolsz, vagy felborítom a hajódat. — Boszorkány — mondta Káli Gyula, és sietve megcsókolta Brüll Ancsát, aki ezek után) nevetgélve visz- szamászott a csónak orrába. — Szomorú hírt kell közölnöm... — mondta Káli. — Tüdőm... Szeretsz... — Rosszabb... Elvesztettelek. Kártyán... — Nem is tudsz kártyázni. — Azért veszítettelek él. Ott az a nagy indiai hajó. Egy maharadzsa lakik a fedélzetén. Most oda kell költöznöd... v— Hazudsz, az a Tolna. Káli ekkor megpillantotta a folyó közepén imbolygó kompot. Azonnal fordított a kormányon és célba vette a hazatérő parasztokkal és jószágaikkal telezsúfolt hajót. Szénásszekerek, lovak, tehenek, biciklis postás, egy pótkocsis vontató zsákokkal, kosaras asszonyok, férfiak szorongtak egymás mellett. Olyan volt az egész, mint egy úszó falu... Káli pontosan a „falu" közepének tartott. — Istenem, nekimész a kompnak — sóhajtott a lány. — Megjavultam — közölte Káli —, nem adlak a maharadzsának. Inkább elcseréllek egy kisborjúért. — Szörnyeteg! — mondta Brüll Ancsa, és ügyes arcmimikával eljátszotta a gyűlölködő, kétségbeesett asszonyt. Káli gondosan tartotta az eredeti irányt, így a part felé tartó komphajó lassan kiúszott az összeütközési zónából. Amikor elrohantak az „úszó falu” mögött, a kormányos feltartotta a kezét és nevetve integetett Káli Gyulának. Káli visz- szaintett neki, és folytatta rohanását. — A jelek szerint én egy boci vagyok. Buuú.. — szólalt meg a lány. — Hohó... Azt ki kell érdemelni. — Elcseréltél, nem? Ha igen, akkor itt most egy boci üldögél, és mivel Eszterek nem látnak el eddig, a boci rágyújt egy cigarettára. A csónak lendületesen nekiiramodott az alkonyt víznek. Az apró hajócska nyomdokvizében vörösen ol_ vadozott a lenyugvó nap. Ä partok mentén vékony ködréteg ült a vizen, úgy mint a lebegő benzingőz vagy füst, de ahogy a parti szél Békési Erzsébet: ANYÁM Meglopott boldogságom hunyorgott a széteső csillagokra a mindenkitől kéregetett tényt útjára engedtem némán virágok arcából lépett ki megalázott, szégyenlős boldogsággal Anyám ki már én voltam tiatal lépteit kisérte a kergetőző utak közepe táján telitatta a síró augusztusvég könnyeit borozdák szélére nyúlt csillogó ökörnyál határként választotta el a kőnehéz gondolattól — talán nem Ismerte egy éjszaka nővéreim Iramló léptekkel futnak előlem sorsának útjai vétkes mosollyal tekint reám mintha nem tudná nincs számításom hogy kövessem őt még ki kell sirnom magam a fagyott mosoly előtt. magáxxü hordta, érezni lehetett a nyers páraillatot. — Hová rohanunk ilyen eszeveszetten? Mindjárt besötétedik — szólalt meg csendesen a lány. — Elmegyünk innen. Jó? — Hová mehetnénk? — Föl a Dunán... Talán Budapestre. Dolgozunk majd és együtt lakunk. A lány megérezte a fiú hangján, hogy ez már nem játék. Elkomorodatt. — De, arany Gyula... Miért kell nekünk innen elmenni? Olyan jó iát minden. — Én majd bajnok leszek és talán gépész. Te pedig valami nagyon szép... — De mi? — Megtanulsz angolul és lefordítod az újságokat. Fordítónő leszel. De ha nem akarsz velem jönni, megmondhatod... Lassított a csónak futásán és hideg, kérdő arccal a lányra meredt. — Szeretlek, arany Gyula... Nem örülök ennek a vándorlásnak, de veled megyek... El sem búcsúztunk... Szegény Eszter, mennyire megdöbben majd. Odamegyek és megcsókollak, jó? — Nem... Most nem lehet. A motorcsónak .egyenletesen duruzsolt az álkonyi Dunán... Harangszót hordott az esti szél. Csakhamar egészen besőtétedett. Némán ültek a csónakban, alig látták egymást. Arc nélküli árnyakká váltak. Ismeretlen kanyarok következtek a folyón. Lámpájuk nem volt, vakon rohantak az ismeretlenbe. Néhol előbukkantak a lefelé tartó hajók helyzetlámpái, aztán sorra azok is elenyésztek. A csillagok már beragyogták az eget, és a Duna két partja lassan kibontakozott a homályból. Egyenesebb szakasz következett a folyón. Akadozni kezdett a motor. Visszavette a gázt, majd újra ráadta, hogy kitisztulhasson a porlasztó. A motornak ez a manőver semmit sem használt. Fulladozva robbant még néhányat, aztán teljesen leállt. A csónak lendületéből mindössze néhány méterre futotta még. Megállt, lassan keresztbefordult, és a folyó sodrának engedelmeskedve elindult lefelé. Káli Gyula tehetetlenül gubbasztott a motorja mellett, meg sem kísérelte az elindítását. Talán tíz perc is elmúlt, mire fakó, jellegtelen hangon megszólalt: — Kifogyott a benzin. Brüll Ancsa igyekezett eltitkolni az örömét. Sóhajtozott egy ideig, majd óvatosan átkecmergett az üléseken, és a fiúhoz simult, mint egy macska. — Szeretlek, Gyula... — Ül) le, angyalkám, mert az isten sem halász ki ebből a vízből, ha bele- pottyansz. — Jó... De most odaülhetek, ugye? Káli Gyula megcsókolta a lányt, aztán maga is a fenékdeszkára ült. Jobb kézzel a csónakot kormányozta. ballal átölelte a lányt. — Ügy szeretem, hogy ilyeneket csinálsz — szólalt meg a lány. — Milyeneket? — Száguldozol a folyón, világgá mész, meg ilyesmi... Ha nem fogy ki o benzin, isten tudja, mi lett volna velünk. Te képes lettél volna Pestre menni.. — Ancsa, tudod mi szeretnék lenni? — Mi? — Hajó. — Szegénykém, meghú- lyülsz... — A révkapitány mesélt nekem egy hajóról, ami a Sandy-fok kötelében világító-toronyként szolgál. Lehorgonyozták a zátony vér généi, és otthagyták. — Most már döntsd el véglegesen, hogy mi akarsz lenni? Bajnok, vagy hajó? Egy órája még bajnoknak készültél... — Egyik sem, inkább öröklabda. — Az mi? — Labda, ami elpattan a vörös salakról és örökké repül. Soha többet nem esik le. A játékosok pedig csodálkozva állnak a pályán. — Megcsókollak, hogy ne tudj beszélni — mondta Ancsa és a fiú szájára tapadt. Káli elengedte a kormányt, és a lányt szorosan magához vonta. A csónak bizonytalanul bukdácsolt a sodorvonal és a part között, aztán az egyik folyókanyarban egészen kisodródott, * elakadt a gyökerek között. Sokáig feküdtek összefonódva. — Megeszel — sóhajtott Ancsa fáradtan, — Egyetlen megoldás... — mondta a fiú. Este tíz óra tájban érkeztek meg a Brüll-fele vendéglő stégje mellé? A keskeny kikötöhídom egy árnyék sóhajtozott. — Gyerekek, ti megőrültetek... Menyus már kétszer elszámolta magát az idegességtől, alig tud kiszolgálni. — Kifogyott a benzin — mondta Ancsa, és kimászott a famólóra. Az anyja rápillantott, aztán ironikus, fakó hangon sóhajtozott tovább: — A benzin...? Hogy erre nem gondoltunk... Persze, kislányom, kifogyott a benzin... Na, gyertek be... A bádog borítású konyhaasztal mellett ültek. Az asztalon egy „maflás’’-üveg állt, félig borral. Sült késze_ get ettek. Brüll Menyhért is megjelent. A süllyesztett fali szekrényből kivett egy üveg angol whiskyt, és az asztalra tette. — Ez erősebb... Biztosan megfáztatok... — Dehogy, Menyus bácsi— mondta Káli Gyula. — Egészen megkékülte- tek, igyatok csak, ez jót tesz... Nekem vissza kell mennem a söntésbe. — Tudod Eszter, Gyula szegénykém megbolondult — szólalt meg Ancsa. — Fejébe vette, hogy Pestre kell mennünk, de szerencsére kifogyott a benzin. — Pestre? — Hát csak felugrani, egyet... Kirándulni... Tudod, milyen bolondos. Káli Gyula érezte, hogy Brüllné alaposan megnézi. Mintha most látná életében először. Mintha gyanakodna vagy kutatna valamilyen titok után... Ez a nézés Káli Gyulát örökre elkísérte. Másnap is magán érezte, és harmadnap is. Egyébként semmi sem változott. Kedvesek maradiak hozzá és jóságosak. A konyhaasztal sem változott. Mindig volt rajta valamilyen étel és ital. Ancsával esténként az ablqkhoz iiltek és nézték a vonuló hajókat.
