Békés Megyei Népújság, 1968. szeptember (23. évfolyam, 205-229. szám)
1968-09-15 / 217. szám
KÖNYVEKRŐL Földes Mihály: Nyugtalan nyár A kétszeres József At- tila-dijas író legújabb regénye az 1935-ös budapesti nyárba viszi el az olvasót: július 24-én reggel Budán és Pesten valamennyi kőműves letette a szerszámot; a GYOSZ székházában rendkívüli ülést tartottak; a Horthy-rend- őrség riadóautói száguldoztak városszerte. A több mint tízezer sztrájkoló építőmunkás mellett a téglagyári munkások is szimpátiasztrájkot kezdtek... Lázasan tevékenykedtek az „Oberhé”, a rendőrség, valmjnt az örök rivális, a hírhedt „DEF”, a katonai titkosrendőrség detektívjei, hogy véget vessenek a már nemzetközi visszhangot kiváltó nagy munkásdemonstrációnak. De hasztalanul próbálkoztak. S mindhiába mutatott különös aktivitást dr. Hertelen- dy Tibor — a benfentesek számára „Herr Doktor” — az „Oberhé” Séf-jének bizalmi embere... Ebben a történelmi közegben játszódik a szerteágazó, izgalmas történet. Nemcsak a munkás és tőkés érdekek csapnák össze, hanem a hazai burzsoázián belüli üzemek is, sőt a nemzetközi reakció is hallatja szavát A sok ágon pergő cselekmény során választ kapunk arra: hogyan kerültek ki győztesen a mémoszisták a három és fél hetes súlyos küzdelmekből. Betekinthetünk a korabeli kisemmizettek, a külvárosi munkáskollektívák életébe, ahol olyan jellemek nevelkedtek, mint a mártírhalált halt Palóc Márton, vagy a faluról felkerült fiatal sztrájktörő, Szijj András, aki a közös ügy odaadó támogatójává vált És tanúi lehetünk a kor egyik jellemző alakja, „Herr Doktor” pályafutásának. Mit őrzött Hertelendy páncélszekrénye, amelyre a horogkeresztes német követség szemet vetett s amely vaskos aranyrudak- nál többet ért nekik? Miként lesz az „intellektuális detektívből” kegyvesztett üzletszerző egy angol kereskedelmi cég pesti irodájában? Földes Mihály fordulatokban gazdag regénye kitűnő rajza a korabeli fővárosnak, s különösen a nemzetközi proletárszolidaritást élvező 1935-ös sztrájknak, amely nagyszerű példája volt a kikovácsolódó munkásegységnek. (Kossuth Könyvkiadó, 1968.) (p.) Kerítés Katsányi Pál SZÍNÉSZEK, BOHÉMEK — A régi színészvilág emlékeiből — Szeretett városomban, Miskolcon vendégszerepeit a rendkívül népszerű Rózsahegyi Kálmán, mindnyájunk szeretett Kálmán bácsija, a „Vén gazember” címszerepében. Nálunk is óriási sikert aratott. Másnap délelőtt a város főutcáján sétáltunk Kálmán bácsival. Én bementem a trafikba cigarettát venni, ő azalatt a kirakatot nézte, v Amikor a trafikosnő meglátja Kálmán bácsit, izgatottan kiabált Hátra a férjének: — Apa, apa, itt a vén gazember! Mire a férj kiszólt: — Az öreg Blau?! A múltban akadt színigazgató, akit egyáltalán nem érdekelt a színházvezetés művészi része. Mialatt színházában a világhírű Toscanini vezényletével opera- előadás folyt, azalatt ő az irodájában a turflapot böngészte. Az első szünetben, az előadástól fellelkesedve valósággal berobbant az irodába Tóth Aladár, a kiváló zenekritikus. Látva az igazgatót, döbbenten kérdezte: — Igazgató úr, lent Toscanini, ez a zseni dirigál és maga itt a turflapot tanulmányozza? — Az nem volna baj — mondta az igazgató —, de felhallatszik! * Sok vándortársulat működött országszerte, amelyek igen nagy anyagi zavarokkal küzdöttek. Természetesen a pontos fizetést még hírből sem ismerték. Az ’gyik ilyen daltársulatnál a Mágpás Miska című operettet játszották. A társulat nár régen nem látott pénzt, amikor a larab főszerepét játszó bonviván — előadás közben — közölte az igazgatóval, iá nem kapja meg a járandóságát, azonnal elhagyja a színházat. Miután pénzt nem kapott, otthagyta az előadást. A szorult helyzetből a következőképpen vágták ki magukat: Az inast játszó színész bement a színpadra és jelentette Rolla grófnőnek: — Baracs Öméltóságának hirtelen el kellett utaznia, de azt üzeni, hogy „a nő szívét ki Ismeri, ezer titokkal van teli...” És Baracs helyett elénekelte a felvonás egesz fináléját. 9 A Színművészeti Főiskolán a végzős rendezők gyakran fordultak hozzám azzal a kéréssel, hogy miért nem szabad a színésznek előadás előtt néhány pohárka italt fogyasztani, hiszen ez csak inspirálná őt?! Ilyenkor a fegyelmi szabályokra való hivatkozás helyett néhány megtörtént esetre hivatkoztam. Például: Jászai Mari a Kolozsvári Nemzeti Színházban vendégszerepeit a „Borgia Lucré- ziában”. A darab egyik jelenetében Borgia Lucrézia vacsorára látja vendégül a fiatal nemeseket. Amikor a hangulat tetőpontját éri el, Jászai Mari feláll, s utolérhetetlen szuggesztivitásával közli a nemesekkel: — Most pedig vegyétek tudomásul, hogy mindnyájan meg vagytok mérgezve! Pokoli feszültség — a színpadon és nézőtéren síri csend, mikor feláll az asztaltól Körmendi Kálmán, a színház tehetséges fiatal művésze. Előadás előtt már felhajtotta a maga „néhány pohár- kájátV, s megfeledkezve arról is, hogy jelmezben van, zsebre vágta a kezét, majd tántorgó léptekkel kifelé menve, megjegyezte: , — Na, ide se jövök többet vacsorázni. Olyan nevető-orkán tört ki a színpadon is, a nézőtéren is, hogy le kellett engedni a függönyt. Sebestyén Mihály Sorban. állok a közhivatal lépcsőházában, a felvonó ajtaja előtt, Már fél órája várok, de még nem kerültem sorra, vagy amikor éppen én lettem volna a soros, hozitak egy behe- mót nagy ládát, egy íróasztalt, jöttek az ablaktisztítók a létrával, s én mindig lemaradtam. De most... az árgyélu- sát... most már én következem. A legközelebbi menettel, ha akármi lesz is, feljutok! Csak addig kitartsak! Szilárdan megvetem a lábam a fedezékemben, tompán és közönyösen tűröm a mögöttem álló szo- rongatásait... Most már semmi sem számít. Eljutottam ide, a paradicsom kapujához, türelmem és szilárdságom jutalmaként. Minden rossznak vége szakad egyszer. A lift már vissza is ért, s az előttem állók közül, hárman be is lépnek, én lennék a negyedik, amikor egy irodaköpenyes molett hölgy bukkan fel valahonnan. A liftes nő kezével megálljt parancsol nekem, s a molett hölgyet betessékeli a járművébe. — Hohó... — kiáltom — én vagyok a soros... Fagyos hangon jő a válasz: — A kartársnő kebelbéli... Végigmérém a bájdús hölgyet: — Azt én is látom... De mi közöm van ahhoz? Ép pen eleget vártam. A liftes keményebb hangot üt meg: — Nem érti? A kartársnő kebelbeli... És akkor — máig sem értem hogyan — egyszerre azon kapom magam, hogy beszélek. Szónokolok, lángoló filippikát tartok, úgy érzem magam, mintha isten kezembe adta volna a tárogatót, tüzes szóvirágok hagyják el ajkam, a nem kebelbeliek nevében dörgő átkokat szórok imigyen: — Mi az, hogy kebelbeli? Van írásbeli, szóbeli, lábbeli, bábeli, de kebelbeli, 'nincs! De ha volna is, akkor én talán nem vagyok kebelbeli? Maga azt hiszi, hogy nekem nincs keblem? Mi több, nemcsak keblem van. édes asszonyom — mindjobban érzem —, lábam is, idült lúdtalpam és reumám... De itt elvi kérdésről vah szó.. Maga azt hiszi, hogy csak ő a kebelbéli? Nagyon téved, kedves liftkezelő hölgyem... Mi itt mindnyájan kebelbeliek vagyunk, én jg, ez az úr mögöttem, az a nénike is hátul, kivétel nélkül mindenki. Hogy tetszik ezt képzelni: a kebelbelieknek mindent, a kebel télének- nek egy nagy semmit? Jó, hogy mindjárt nem szögeznek ki a kapura egy táblát: ez a hivatal csak a kebelbeliek ügyével foglalkozik, idegennek coki! Hát nem, asszonyom! E szavakkal félretoltam a meghökkent liftes nénit és • beszálltam a felvonóba. A kívülrekedtek között az elismerés moraja futott végig — Milyen 'bátor ember!... — mondta egy néni. A szomszédja a fülébe súgta: — Mibe fogadjunk, hogy kebel beli?! m z öregem azt mond- ta, hogy vele együtt hajít ki, ha megveszem. Dohogott, mint egy kehes mozdony, és azzal a marha nagy kezével akkorákat csapott, a konyhaasztalra, hogy anyám valósággal megijedt, és gyorsan leszedte az edényeket. Vacsoráztunk éppen. Koponya, a haverom azt mondta, hogy ki kell várni az alkalmas lélektani pillanatot. A szülőknek mindent be lehet adni — mondta —, csak a lélektani pillanatra kell ügyelni. Addig dumált, míg engem is behúzott a csőbe. Pedig én már nem vagyok hátulgombo- lós. Már borotválkoztam is. Igaz, az öregem halált murit csapott. Szappanoson hagytam az ecsetet. Anyám alig győzte csitítani. No de ez más tészta... Szóval, a nagyokos Koponyára hallgatva vacsora után pendítettem meg a dolgot, amikor az öreg felpattintotta a pléhdózniját és dohányt szálazott a cigarettapap írra. Anyám már előtte is furán nézett rám. mert nem ettem rendesen, pedig jó kajás vagyok. Mondom, hogy gitárt veszek. Csak így, minden bevezető nélkül, rögtön a lényegre térve. Csak a lányoknak szoktam szövegelni, de hát azoknak vonalas duma kell, különben luftballonnak nézik az embert. Csend lett, amikor a már hetek óta magamban hordott nagy titkot elkottyantottam. Ügy kalimpált a mellem, mintha pénzért csinálná. Az öregnek megállt a kezében a formálódó cigaretta, aztán bütykös ujjúval bekattintotta a dóz- nit és rámsandított. A fejét nem mozdította, csak a tekintetét emelte fel: — Gitárt? — motyogta először, szinte csak magának és anyámra /pillantott, aki a kredenc körül matatott. Gitárt — mondtam sokkal bizonytalanabbul. Látja, akinek szeme van, próbáltam atyám észjárását követni, hogy a gitár jó dolog. Az emberfia csak el- pötyögtet rajta valami fenékrázó kis muzsikát, aztán... Megakadtam. Most mondjam azt; hogy a nagyfülű Pintérnek is van egy bendzsója és henceg vele a lányok előtt? Vagy azt, hogy a beatlesék is rozoga faládával kezdték... Nem szóltam semmit, csak néztem előre és kiválasztottam egy kis négyszöget a falon, azt tanulmányoztam. Tudod, a fél nyarat végigmelóztam. Ládákat hordtam a konzervgyárban, cipeltem a zöldséget. Megvettem . már a füzeteket és a könyveket, van rendes ruhám, szóval semmi sem hiányzik, csak egy gitár. Pedig már ki is néztem magamnak a kirakatban. A fája fényes, a nyaka pedig tüzvörös. Egyszer be is mentem a boltba, mondanom sem kell, hogy azzal a fene okos Koponyával, és a nyakamba akasztottam. Haláli érzés volt. Megfricskáztam a húrokat, de nem jött ki abból semmi értelmes dolog. Gyakorolni kell — állapította meg Koponya. 0 könnyen beszél. Neki van egy ócska dobja, azt püföli egész nap. Szól a rádió és ö meg csak püföli a kutyabőrt. A szomszédok úgy szidják, mint a bokrot. Jó, jó, mondom már, ne siettess. Szóval akkor kiborult az öreg. Megtáncoltatta a tányérokat és azt ígérte, hogy kihajít, ha megveszem. Igen ám, próbáltam eszmélni, de akkor mi lesz a zenekarral? ősszel már játszani szeretnénk. Pintér a bendzsóval, én a gitárral, Koponya dobol. ÉV kerítünk még valakit, hogy négyen legyünk. Szávai az öreg továbbra is csak mozdonyt játszott. Szikrázott, fújt, dohogott. Anyám már teljesen megpuhult, amikor végre az öregem is beadta a derekát. Azt találtam neki mondani, hogy biztosan irigyli, mert ő már túljutott az öt- venen és szégyenszemre nem vehet gitárt a kezébe. Először csak nézett rám, aztán bosszúsan beletúrt a hajába. Csináljatok, amit akartok, hirdette ki az ítéletet. de ha nekem valami marhaság sül ki a dologból, kitekerem a nyakadat. 'Láthatod, nem rossz ember az öreg, csak érteni kell a nyelvén. Mindjárt másnap megvettem a gitárt, Koponya akkora szemeket meresztett a hangszerre, mint az öklöm. Egy szöget vertem az ágyam fölé, és most azon csüng. Ne röhögj! Nem Koponya, hanem a gitár. Délutánonként leakasztom és próbálok belőle kicsalni valamit. Pintér kérdezte, hogy mikor lépünk fel. Hol van az még? Hiszen nem is próbáltunk! Koponya kitalálta, hogy nálunk gyakoroljunk, mert itt vastagok a falak. Így nem hallja meg senki, hogyan kínlódunk... Nem buta fej ez a Koponya. Csak az öregem mit szól majd hozzá?! Brackó István: Egy teenager monológja ♦ ♦ ♦»♦♦♦♦
