Békés Megyei Népújság, 1968. augusztus (23. évfolyam, 179-204. szám)
1968-08-25 / 199. szám
Fábián Zoltán: Harminchat fok, árnyékban A vonat folyosóján álltak, a nyitott ablak előtt. — Vigyázz, ne hajolj ki annyira — mondta a fiú —, szikra csapódik a szemedbe. A lány hátrább moccant, éppen csak egy gondolatnyit; széjjelrázta arcába kó- colódott, hosszú, szőke haját, s nekidöU a fiú mellkasának. — Törődsz is te már azzal — mondta közben. — Ne légy igazságtalan! — Más sem érdekel már téged, csak :Z igazság, meg a... — nem fejezte be a mondatot; kimutatott az ablakon: — Milyen unalmas! — Nekem nem. Zengett alattuk a sín, s a táj, mint valami óriási körhinta, fordult körülöttük: nyárfaszegett dűlök, akácos tanyák és végtelen, nyárba borult földek, sziksót virágzó legelők. A lány hirtelen szembefordult a fiúval. Valami vadat akart az arcába vágni, valami nyers gorombaságot, de amikor a szemébe nézett, szájába fulladt a szó; csak annyit mondott: —Olyan vagy, mint egy szfinx. — Olyan — hagyta rá a fiú. — Neked. — Csontos, szögletes arca volt, napszítta, csontos arca; nem látszott rajta sem öröm, sem bánat, sem harag. A lány sírni kezdett. Hangosan hüp- pögött, s kövérkés kezefejével szétmázolta arcán a könnyet, mintha még mindig gyerek lenne, kisgyerek, aki azt hiszi: sírással mindent el lehet intézni. Hídon csattogtak keresztül. A vastraverzek keresztbe-kasba ugráltak az ablak előtt, s jajongva szabdalták a levegőt. A fiú kimutatott a magas töltések között nyílegyenesen csillogó vízre: — Itt a csatorna! A lány nem nézett fel a sírásból, a vállát sem rándította meg; úgy csinált, mint aki a nagy csattogástól nem hall egy szót sem. A szomszéd ablaknál két férfi beszélgetett: — Nagy meccs volt ez a Leeds Untted- ilel— mondta az egyik, így, betű szerint, * tömött, fekete bajuszáról a kigyöngyöző izzadságcseppeket törölgette. — Lidsz Junájtid — javította ki a másik. — Mindegy az; nagy meccs volt. — Keserves meccs — csóválgatta kopaszra nyírt fejét a társa, aki beszéd közben szaporán pislogott fakóvörös szempillájával. — Biztosan, kiesik a Fradi. — A Fradi? — egyenesedett fel a fe- ketebajuszos. — a Vévékából? A másik nem mert hangosan szólni. csak félszegen bólintott és pislogott hozzá. A fiú a lány meg-megrán,duló vállára tette a kezét; valamit mondani szeretett volna, de hirtelenében nem voltak szavai. Habkönnyű, vadvörös selyemblúz volt a lányon, s a fiú érezte alatta a mezítelen bőrét, amely az áttetsző, vörös anyagon keresztül még barnábbnak türpt, mint amilyen valójában volt. — No ne sírj! — mondta végül rekedtben, s már-már dadogva. — Ettől úgysem változik jóra semmi. — De én azt akarom — kapta fel fejét a lány — Én is azt akartam. A lány hozzábújt, szorosan: — Akard most is! A fiú nézte sírós-mosolygós arcát; nézte, s belesajdult: milyen szép, milyen aranyos és kedves. — Hiába akarnám — mondta á fiú nagy sokára. — Már nem szeretsz? — Tudod, hogy szeretlek. — Hát. akkor?! — Két akkor van. — Kettő?! — lepődött meg a lány: nagyra nyitotta sugaras, szép, tintakék szemét. A fiú elfordult tőle, kinézett az ablakon, úgy mondta: — Egyik a tiéd. másik az enyém. — Szomorú volt a hangja, olyan szomorú, hogy a lánynak ismét sírnia kellett. — Ne hagyj el! — borult a fiú vállára. ■ hangosan, kissé kellemetlen harsánysán- tal zokogott, mint a táncdalénekesnők szoktak a mikrofonba. A fiút hirtelen elfogta az indulat, majdnem elkáromkodta magát, de aztan csak kurtán azt mondta: — Te hagytál el! Tanyai megállón robogtak keresztül. Az őrház sárga fala harsányan feleselt visz- sza a kerekeknek, s a bakter katonásan tisztelgett az ajtóban, pedig látszott rajta, hogy csak az imént kapkodta magára a zubbonyt, és vágta fejébe az átizzadt vasutassapkát. A lány a fiúba kapaszkodott: — Leszállók, én is. — Hogy holnap visszaszállj?! — Miért nem jössz Pestre? A prof mellett dolgozhatnál. — Elmondjam százegyedszer is?! — Szikkadt, csontos arcán nem volt harag, csak csendes, belenyugvó szomorúság. — Ha eddig nem értetted meg, most miért értenéd meg jobban?! A lány a fiú sötétszürke ingén az apró gyöngyház gombokat tépdeste: — Pestre, velem. — Pestre; veled — mosolygott a fiú, merev szájjal. Tűnődött egy keveset, hogy mondjon-e még valamit, aztán bement a fülkébe, s levette csomagjait a hálóból. A lány fél lépésnyit utánalépett, de rögtön meg is gondolta magát, s odakint maradt. Hátát a lehúzott ablak széles, krómozott peremének támasztotta, úgy nézte a fiút a fülke beüvegezett falán keresztül, nézte, bűvölte, keskenyre húzott, kék szemével, amely most már-már feketének tűnt a sötétre festett hosszú szempillák között. A fiú elköszönt útitársaitól, s kihozta ütött-kopott hatalmas bőröndjét meg nyúzott aktatáskáját a folyosóra. Nehézkesen, sete-sután mozgott, hirtelenében nem tudta, mit kezdjen a csomagjaival; végül a bőröndöt letette az ablak alá, a lány lába mellé. Nem akarta, de nem tudta nem látni a lány combközépig csupasz, csokoládébarna lábaszárán a naptól fehér-szőkére fakult, apró szőrszálakat. — Soha nem is szerettél — kiáltott rá a lány. A fiú felegyenesedett, s hóna alá kapta fületlen aktatáskáját, ahogy évekig az egyetemre járt vele. — Fűztél, de csak játszó ttod az eszedet. — Ne? ■— mondta a fiú, s a lány szájára tette a kezét: — Nem méltó hozzád. — Kicsit később még hozzátette: — Búcsúzzunk el . szépen. Akkor már csattogtak alattuk a bejárati váltók. — Isten veled — hajolt a lányhoz: megcsókolta, félig az arcát, félig a száját. Csikorogtak a fékek. Egy lélegzetnyire bebújtatta még ujjait a lány szélzilálta, hosszú, szőke hajába, aztán megmarkolta az öreg bőrönd nyi- szogó fogóját, s ment kifelé, végig a szűk folyosón, ment az ajtóhoz. A vonat megállt. A fiú lelépett a lépcsőről, maga mellé emelte a koffert, de nem tette le a földre. Állt ott — kissé esetlenül, féloldalasán — a kis meg nagy táskával egyik-egyik kezében. Felnézett a lányra. Az hangosan sírt az ablakban. — Ne hagyjál itt! Ne hagyjál itt! — ismételgette kétségbeesetten; . szemét, orrát törülgette a csomóra gf/űrt tarka zsebkendővel. — Tessék beszállni! — sürgették itt is, ott is a kalauzok az idegesen futkosó, csomagokkal cipekedő utasokat. A forgalmista ott állt az állomásépület előtt, a tűző napon. Piros tányérsapkája alól, két oldalt a halántékán vékony erekben csurgott az izzadság. Nem törölte le, tűrte egykedvűen. Valamit odaszólt a hozzá legközelebb levő kalauznak, aztán felemelte a zöld indítótárcsát. A szerelvény megrándult, s lassan gördülni kezdett kifelé a peronjárdák közül. — Nem? — Nem? — kiabálta a lány. Mélyen kihajolt, két karral integetett: vörös selyemblúza szemfájdítóan virított a nagy. forró szürkeségből. A fiú azonban tudta: de. igen. Hóna alól a földre eresztette az aktatáskát, s visszaintegetett; integetett a lomhán elkattogó vonat után, amíg észre nem vette, komi már egyedül csak ö áll a sínek között OL VASÓN A PLÓMBÓL Sólyom József — Szabó László: Utolsó kísérlet Szabó László és Sólyom József könyve nemcsak Hitler egyik legügyesebb ügynöke. Gimpel 1944-es küldetésének történetével ismerteti meg az olvasót, hanem a náci kém egész életpályáját is bemutatja. A történet a harmincas években indul: Gimpel egy dél-amerikai német cég tisztviselőjeként kezdi karrierjét, de hamarosan az Abwehr ügynöke lesz. Jó ideig Peruban működik, majd komoly kiképzésben részesül, megtanítják mindarra, amit egy hivatalos náci kémnek tudnia kell. Gátlástalansága és hidegvére miatt hamarosan felfigyelnek rá, s komoly terror-akciókat hajtatnak végre vele. Balszerencséjére, több jelentős manőverét félbe kell szakítania, mert a szovjet hírszerzés tudomást szerez a készülő műveletekről és-értesíti a szövetséges haderőket, amelyek ellen az akció irányulna. Gimpel azonban mindenképpen ki akar tűnni, érdemeket akar szerezni. Ezért egyre növeli felkészültségét, többszörösen is bebizonyítja náci érzelmeit s így végül is cseppet sem meglepő, hogy az utolsó játszmában éppen őrá esik a hitlerista hírszerzés vezetőinek választása. Az „Utolsó kísérlet” igen érdekes és tanulságos história az amerikai fasizálódas szempontjából is. Hiszen Gimpelt, akinek esete oly nagy port vert fel Amerikában a háború végén, s aki többszörösen megérett a villamosszékre, végül is nem végzik ki, sőt börtönbüntetése egy idejének letöltése után szabadon bocsátják. Miután visszatér Európába, természetesen első dolga az, hogy elővegye az általa mikrofilmre fényképezett és egy svájci bank széfjében őrzött atombomba-gyártási leírást és átnyújtsa azt a nyugatnémet állam illetékeseinek. Ha tehát valaki ma Nyu- gat-Németországban járva egy elegáns, dúsgazdag úrral találkozik, aki Erich Gimpelnek nevezi magát, ne csodálkozzék. Valóban az utolsó náci kém álil előtte, az, aki Hitler parancsára ellopta az atomtitkot., (Zrínyi Kiadó) h. a Peter Bols: Azok a bizonyos szálak Igen, azokról a bizonyos könyvében — odavezeti, szálakról van itt állandóan nem más, mint Peter Bols. szó, amelyek mindig Wa- Műve igazán izgalmas, le- shingtonba vezetnek. S aki leplező olvasmány, olyan ezeket a szálakat — kitűnő könyv, amelynek lapjain Irán, Guatemala, Kuba, Dominika, Vietnam és Egyiptom legsorsdöntőbb eseményei elevenednek meg. S ezek az események mindág izgalomba hozzák, s állásfoglalásra késztetik a világ haladó közvéleményét. De kik is tulajdonképpen a szereplői epnek a még ma is nagyon aktuális könyvnek? Természetesen generálisok, tábornokok, imperialista titkos ügynökök és diplomaták. Olyan emberek, akik nem sajnálják mások életét céljaik elérése érdekében. Olyan emberek, akiket könnyen lehet dróton rángatni, ha pénzről van szó, ha vagyonszerzésről van szó. Tulajdonképpen, csak fabábok ők, szétszórva össze-vissza a nagy világban, s bárhová is vannak kidobva, egy szál mindig visszavezet róluk a feladóhoz: Washingtonhoz, azaz, az Egyesült Államok monopóliumaihoz és ezek készséges kiszolgál óihoz, az amerikai titkosszolgálat főnökeihez. Találóan jellemzi a szerző — és egy ben elemzi" is, mélyrehatóan és alaposan — az amerikai imperialista politika lényegét, mibenlétét, céljait. S hogy miért aktuális a könyv napjainkban is? Mert — bárhol is tekintünk ma széjjel a világban —. mindenütt ugyanannak az amerikai nagytőkének profithajhászó hatalmi törekvéseit láthatjuk, amelynek irányító szálai évtizedekkel ezelőtt is, és most is Washingtoniba vezetnek. (Kossuth Rk.) Krecsmáry László V
