Békés Megyei Népújság, 1968. július (23. évfolyam, 153-178. szám)
1968-07-07 / 158. szám
Csanády fános: Munkálkodó A Nap szép gömbölyűén felkel — és megteszi naponta — ha ködök választják Is el a Földtől. A vékony Hold dagad. A Tenger árad, árad mindenütt, s ostromolja vagy elmossa partjait. A világ habjai ordítanak! Hazámnak nincs tengere, csak ege, csak búza hullámzik a horizont kékbe vesző, karikás rétjein, s asszonyok térde villan ott, hol a föld párolog: „májusi zápor után” — Hát dolgozom. Az ifjúság elzáporoz, s feledhetetlen buborékok emléke mögül felnő kipattanó magok klorofil-zöldje. Csattoghat aszály, jégverés, tornádó törhet valahol a földre -- ez itt mindig kibuggyan. A jó tapasztalás: a munka forradalma; a rend nyugalma, a világ rendetlensége közepette; a kenyér megformált, kerek biztonsága; az épités piros téglái vasbeton oszlopok klasszikus keretében. Dolgozom, ahogy majd dolgoznak ök is zilárd, új vázak rajzos csarnokában; hol a beépített falak átengedik szelíden, szabadon, s elosztják gazdagon: az éj nyugalmát, s az oszthatatlan mindenség fényeit. Varga Dezső: M EMENTÓ Porba sújtottak serege jajdult s egy elesett imádkozott: Hol vagy, isten?! Élsz-e?! Nézd elkárhozott lelkünket s ha vagy mentsd meg azt hiszen hatalmad nagy te mindent megtehetsz! — Állj fel, bitang! — kiáltott rá a Hóhér — az Isten itt én vagyok! Előttem hullnak porba metszettek, katonák, papok meghédoltak és perbefoghatók úgy szívom véretek, mint légyét a pók,., Állj fel! Az Isten itt én vagyok! ...Nem! Te rút vagy pókhasú-csenevész s akárhogy ajnárzod magad egyszer álarcod lehull s majd dölyfös melled megkonyul ha két lábra áll e porba sújtott had és megindul ellened ki él és még akar ' Emberek! Nézzétek az arca mit takar! Nézzétek! Utánam! Szembe megyünk vele ne hallgassatok rá bár világgal tele dölyfe, mérhetetlen rút az ő szelleme! Megküzdünk majd magunk ki él és még akar Emberek! Nézzétek hóhér arc mit takar! ... Az emberek nézték. 0 már nem látta meg a szelleme elszállt barak-város felett most is ott lebeg még a nagy láger körül. Ember volt. S mint herny múlt ki de — emberül. KŰRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET éles, de nyugodt pillantás sából, szelíd, humorra hajló mosolyából, kézmozdulatai-; nak egyenletesen friss, sohasem kapkodó lendületéből, tartásának, járásmódjának enyhén katonás szabályosságából beszédesen kiviláglik, hogy élete sosem hánykódott végletek között. Olyan perzselő szenvedélyek, amelyek szédült izgalomban tartják az érNyolcvanöt éves a kiváló tájkép- és interieur festőművészek, a „nagy öregek” egyike. Az „elillant évek szőlőhegyéről” most is oly kedves derűvel tekint vissza életútjára, amilyen bizakodva indult neki az első. békéscsabai siker idején harminc, javarészt Gyomén és Párizsban festett tájképe kiállításakor, ötvenkilenc évvel ezelőtt. Művészetszerető családból származik. Édesapját és Munkácsy Mihályt gyermekkori barátság fűzte egymáshoz. Ifjúkorában hegedűművész szeretett volna lenni, de a sors közbeszólt: háromszor tört el* ! a bal karja. Vonó helyett ceruzát vett kezébe, és béKéscsabai gimnazista korában már festegetett is. Budapesten, a Mintarajz- iskolában szerezte meg az oklevelet. Tanárat a kitűnő Révész Imre és Edvi-Illés Aladár, majd a plen-air legnagyobb magyar mestere, Ferenczy Károly voltak. Ferenczy művészete és nagyszerű egyénisége el nem múló hatást gyakorolt az ifjú művészre. Aztán kitárult előtte Európa: Párizs, München, Nápoly. Róma, Firenze, Velence, Luzern, Genf és újra meg újra a hazai tájak, a barangolások pazar eredményeivel, a „látó”, az elhivatott művész mesteri kezének, 1ÖIT szorgos ecsetjének maradandó alkotásaival. És múltak az évek... de az alkotókedv maradt, színpompás csodákra ámuló szemei csendes megelégedettséget sugároznak ma is. Sajnálatos balesete átmenetileg a szobához köti, budapesti, Munkácsy utcai lakásához. De az ecset, ez a sokszínű varázspálca most sem pihen. Amikor meglátogatom, a finom ízléssel, értékes öreg bútorokkal berendezett műteremlakásának egyik igen hangulatos részletét festi. Sokan éppen ezeket, a nagy térbeli hatással, tökéletes rajzkészséggel, finom színárnyalással készített meleg, merengő lírizmusban feloldott szobabeísőit vallják fő témakörének, ahol „a tompított fény, a tónusok bársonyossága, s az egész kis részletek finom modulációi folyton új meg új feladatokat adnak elmerülő gonddal dolgozó ecsetjének”. Oltványi Imre mesteri tanulmányban ád ragyogó jellemzést Vidovszky emberi és művészi értékéről: ....Arca szinte emyedetl en vonásaiból, szemének telmet is. nem zaklatták. Nem ismerte a kétségbeesésnek és a szertelen csa- pongásnak dermesztő gyötrelmét és olykor a végtelenbe sikkadó mámorát sem. Életfelfogásának, érzelmeinek egyenletes hullámzása nem vert tarajos tajtékot. Izig-vérig egészséges realista alkat. A talaj- talan metafizikai töprengést elhessegette magától, a szemmel tapintható földi szépség, a természeti látvány, közvetlen érzéki gyönyörűsége, érzelmi tartalma és a zene anyagtalan káprázata élteti művészetét is.” Köszöntjük őt, születésének 85. évfordulóján. Sypos Zoltán tMMUHtVWHtV Miklós István Lóvásár VAJDA JÁNOS: Ilyen karcsú lábszáram volt Szervusz, Bogárkám! De örülök, hogy látlak. Olyan régen beszélgettünk. Illik igy elhanyagolni egyetlen nagynénédet? Persze, az érettségi, rengeteget gyötörted azt az okos kis fejed. Milyen szép lány lett belőled! Hadd adjak egy puszit. Vigyázz, Bogárkám, szét ne kend a sminkemet! Eb+ ben az átkozott hőségben szinte folyik az ember bőre. Édesem, mi ez a hogyishívják rajtad!? Ez a szörnyűséges papagájszínekben pompázó, bő pendely? Szent Isten! Csak nincs valami baj? Kismamaruha... ez most a divat. Hát ha csak a divat miatt hordod, akkor rendben. A csudát rendben! Nézd, én imádom a divatot és imádom a fiatalságot. Megértem a minit is, különösen annál, akinek szép lába van, — igazán jó lábad van, fiam, érettségiző kislány koromban éppen ilyen nyúlánk combom, karcsú lábszáram volt nekem is — node édes Bogárkám, ez a szoknya már túllép minden lehetséges határon. Egyáltalán semmit sem határol. Minden kritikán alul van, illetve felül. A legmerészebb minik között is annyira maximálisan minimális, hogy én nem csodálom szegény jó anyádat: panaszkodott, nem mer végigmenni a lányával az utcán. És a szemed! Hogy néz ki az a tiszta, okos kis bogárszemed? Fiam, egy kannibál nincs így kimázolva, mini te! Szent isten, mit kentél a szemhéjadra? Ügy nézel ki, mint valami kékre zománcozott zsírosbödön, szörnyűséges! Esti világításnál, reflektorfényben a színpadon, ott igen, ott én is felteszek egy kis kéket; de te a strandról jösz és ilyen vastagon ... Mit mondasz? Hogy gyakorlód a színpadi kikészítést? Teljesen ki akarod készíteni szegény anyádat? Rám számítottál, hogy én segítsek neked bejutni a színházhoz? Statisztának legalább. Ez a vágyad, az álmod. Nekem egyetlen szavamba kerül? Tényleg egyetlen szavamba, vagy még annyiba sem. Igen, Bogárkám, nagyon szeretlek, mindent megteszek érted. Megígértem anyádnak is, valóban. Számíthatsz rám. Mindent megteszek az érdekedben, annak érdekében, hogy még a tájára se kerülj a színháznak! Érted, drágám? Persze, hogy nem érted. Nem viccelek, olyan komoly vagyok, mint egy pohár langyos Parádi víz. A javadat akarom, fiam! Azt, hogy örülj az életnek, a fiatalságodnak; hogy sokszor derítse fel önfeledt mosoly a pikáns pofikádat; hogy azzal az okos kis fejeddel valami szép és komoly szakmában tedd hasznossá magad; hogy büszkén vonulj végig az utcán gyermekkocsival vasárnap délelőtt egy jóvágású, derék fiatál férfi oldalán, akivel imádjátok egymást. Egyszóval: azt akarom, hogy boldog legyél. Mit mondasz, Bogárkám? Biedermeier-szöveg, meredek lelkijaffa? Nem azt vártad tőlem, hogy én is, a menők, a beérkezett öregek émelyítő frázisával etesselek, valódi segítség helyett? Kedves vagy hozzám, Bogárkám. Ha jól értettem, beérkezettnek tituláltál, amiért cserébe — tőled — még az „öreg” jelzőt is elviselem. Hát jó, én menő vagyok, befutottam. De hová, hogyan és milyen áron? Egyszer régen — igen régen: oly gyorsan elröppentek az évek, alig akarok hinni a saját szememnek, valahányszor a tükörbe nézek; s tudod, egy színésznőnek sokszor kell a tükör előtt ülnie — nos, egyszer én is voltam olyan üde és ártatlan, mint te. Ne röhögj, fiam. Nem orvosi értelemben gondoltam, hanem a fiatal lélek ösztönös ártatlanságára értettem. Különben a mi korunkban sem voltak szendébbek a lányok, mint ma, ámbár nem is dicsekedtünk olyan gátlástalanul a tapasztalatainkkal, mint ti. Szóval én is azt képzeltem: a színpad, a gyönyörű ruhák, a taps, a siker, a színésznő titokzatos varázsa
