Békés Megyei Népújság, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-09 / 134. szám
Az 1868. évi 38. törvénycikk a magyar népoktatás fejlődésének alapozó jellegű pillére. Legnagyobb jelentősége abban áll, hogy a magyar művelődésügy történetében először mondotta ki a tankötelezettséget a 6—12 éves gyermekek számára. A kilenc fejezetből és 148 paragrafusból álló törvény számos fontos rendelkezést tartalmaz. Néhány lényegesebb tételének ismertetése előtt azonban utaljunk röviden keletkezésének tanulságos körülményeire. Korigény és a reakció Az 1848-as vesztes szabadságharcot követő Habs- burg-elnyomás önkényuralmi formája az 1867-es kiegyezéssel dualisztikus államrendszerré alakult át. A részben önállósult magyar államiság lehetővé tette, hogy — a társadalmi élet minden területén létrejövő nemzeti intézmények mellett — a közoktatáspolitika is sajátos módon, a polgár^ állam érdekeinek megfelelően kialakuljon. Az elhaló feudális rend antidemokratikus művelődési lehetőségeinek ingoványán megkezdődött az egységes, polgári közművelődési rendszer (és közművelődési szemlélet) alapjainak kiépítése. A kapitalizálódó társadalom és termelés igénye ugyanis megkívánta, hogy a dolgozó osztályok legalább alapfokú, „elemi” ismeretekkel rendelkezzenek. Ennek érdekében indult meg a küzdelem a magyar polgári iskolarendszer kiépítéséért Eötvös József, a kiegyezés kormányának közoktatás- ügyi minisztere, határozott és következetes harcot vívott ennek megvalósításáért. Annál is inkább, mert ilyen irányú törekvése — az í 848-ban megkezdődött polgári átalakulás kapcsán — kirajzolódott és megfogalmazást nyert. Korábbi oktatási reformtervéhez viszonyítva ekkor azonban több fontos kérdésben már kénytelen engedményt tenni az új politikai erőviszo nyoknak megfelelően. A legnagyobb akadályt a törvényhozás konzervatív mechanizmusa, illetve az egyházak ellenállása jelentette. A beterjesztett törvényjavaslat ugyanis e fórumokon nem váltott ki osztatlan tetszést. A parlament Népoktatási Bizottságot küldött ki a törvényjavaslat átdolgozására. Ez a bizottság tovább engedett a klérus nyomásának. Olyan állásfoglalással is meg kellett küzdeni, mely szerint a magyar országgyűlésnek nincs joga (!) iskolai és oktatási-nevelési kérdésekkel foglalkoznia. Különösen a közös községi iskolák létesítésének terve váltott ki heves és ingerült ellenállást. A nevelés jogát ugyanis egyházi privilégiumnak tekintették. Az állami beavatkozást egyenesen károsnak ítélték a vallásos nevelés várható háttérbe szorulása miatt. Enélkül pedig — véleményük szerint — a községi „elemi néptanodák nem .nevelési intézetek, hanem bizonyos meddő ismeretek feletti kérődzés” iskolái lesznek. Ezért a felekezetek főpapjai — főként a főrendi házban — azt hangoztatták, hogy a kötelező népoktatás bevezetése felesleges. A közös iskolák létesítése pedig egyenesen veszélyes, mert lehetőséget nyújt „a modern eszmék” elterjedésére. A kialakuló munkásmozgalom és az egyéb haladó társadalmi megnyilvánulások keltette aggodalmat fejezi ki az a megnyilvánulás is, hogy a kötelező népoktatás, vagyis az általános és rendszeres iskolába járás bevezetése „első lépés a kommunizmus felé”. Már-már az a veszély fenyegetett, hogy a főpapság reakciója, az alsóház és a főrendi ház jobb szárnyának összefogásával meghiúsítja a törvényjavaslat elfogadását. Hosszú és izgalmas vita után végül is sikerült Eötvös Józsefnek — a haladó polgári és középbirtokos képviselők segítségével — az első magyar népoktatási törvényt elfogadtatni, éppen száz évvel ezelőtt. A módosítások Is ezzel az éles művelődéspolitikai harccal függenek össze. Eötvösnek csak jelentős kompromisszum, az egyházak felé tett engedmények árán sikerült — az 1848. évi reformtervezetnél amúgy is mérsékeltebb rendelkezéseket tartalmazó — ismételten módosított, s mindig soványabbá sodort javaslatát törvényerőre emeltetnie. A törvény progresszivitása Az első magyar népoktatási törvény korszakalkotó jelentősége kétségtelenül a tankötelezettség kimondása: „Minden szülő vagy gyám... köteles gyermekeit, vagy gyámoltjait nyilvános iskolába járatni életidejük 6-ik évének betöltésétől egész a 12. betöltéséig.” (1. §) Ez a mondat messze kiható érvényű, nagy horderejű intézkedést deklarál. Nemcsak az azóta eltelt száz év magyar iskolapolitikáját motiválta szüntelenül, hanem európai méretekben is tekintélyes vívmánynak szálúit. Értéke különösen akkor szembetűnő, ha arra gondolunk, hogy Anglia két évvel később. 1870-ben alkotta meg első népnevelési törvényét (Elementary Education Act), mely az általános tankötelezettséget még nem is írta elő. Olaszországban az Unita Italia megszületése után, 1871-ben vált egyetemesen kötelesévé az elemi iskolázás, Franciaország pedig csak Százéves az első magyar népoktatási törvény 1882-ben iktatta kódexébe a tankötelezettség törvényét. A magyar népoktatást a törvény két tagozatú elemi iskolára alapozza. Kezdődött a hat évig tartó mindennapi tanulással, és ezt követte a három évig — vagyis a tanuló 15 éves koráig — terjedő (heti egyszeri) ismétlő iskolai tanítás. A szorgalmi időt falun nyolc, városban kilenc hónapban, a heti tanórák számát pedig 20—25 órában jelölte meg, lényegében ésszerűen és helyesen. A rendszeres iskolába járást büntető szankcióhoz köti (1—4 forint pénzbüntetés az iskoli pénztár javára, notórius esetben gyám alá helyezés — 4. §). A tananyag körülhatárolása a tantárgyak felsorolásával történik. A kor szellemi atmoszférájának megfelelően, a „hit- és erkölcstan” után következik az írás, olvasás, számolás, nyelvtan. A hazai és „általános” földrajzi, történelmi ismeretek mellett viszonylag komoly teret nyernek a természettudományok, a „természettan és természetrajz elemei”. Valószínűleg ettől a tárgykörtől féltette az egyház teológiai szemléletű nevelési koncepcióját. Mindenképpen pozitívan értékelhetjük a mezőgazdasági gyakorlati oktatás megkezdését. A „gyakorlati útmutatások a mezei gazdaság és kertészet köréből” c. tananyagjelölés ugyanis erre utal. Az állampolgárok jogainak és kötelességeinek, valamint az ének tanításának elrendelése után végül érdekes megfogalmazásban következik a „testgyakorlat, tekintettel a katonai gyakorlatokra” (55. §). A honvédelmi nevelés évszázados hagyományát sejthetjük ezen aspektus mögött. Intézkedik a törvény az iskolák „felállításáról” is. Községek, hitfelekezetek, társulatok, magánosok létesíthetnek iskolát, ha legalább 30 tanköteles gyermek jelenléte ezt szükségessé teszi (44. §). „Az újonnan építendő iskolaépületek egészséges helyen épülők, szárazak, elegendő számú tágas, világos és könnyen szellőztethető tantermekkel legyenek ellátva (27. §). (Egy gyermekre kb. 6—9 négyzetméter hely biztosítását írja elő a törvény. Némi didaktikai-metodikai utalás is megcsillan. A szemléltetés alkalmazásának igényére következtethetünk ugyanis a következőkből: „A község tartozik az iskolát földgömbbel, térképpel, táblákkal, természetrajzi ábrákkal, s minden szükséges és elegendő számú taneszközökkel felszerelni.” (30. §). Nagy erénye a törvénynek, hogy határozottan állást foglal az anyanyelvi oktatás mellett. „Minden növendék anyanyelvén nyerje az oktatást, amennyiben ez a nyelv a községben divatozó nyelvek egyike. Vegyes ajkú községben ez okból oly .tanító alkalmazandó, aki a községben divatozó nyelveken tanítani képes” (58. §). A bonyolult települési viszonyokhoz alkalmazkodva még differenciáltabb megoldásokra is lehetőséget biztosít: „Népesebb községekben, ahol többféle nyelvű lakosok tömegesen laknak, amennyire a község ereje engedi, különböző ajkú segédtanítók is választhatók.” Az első magyar népoktatási “törvény körültekintően foglalkozik a tanítók helyzetével. Mindenekelőtt taníGörgényi Tamás Leányfej tói oklevélhez köti az állás választás útján történő betöltését A képesítés nélküli tanítók „állomásaikon meghagyatnak ugyan, de „a nyári szünnapok alatt a legközelebbi képezdében póttanulásra köteleztetnek.” A tanférfiú az iskolai (és egyházi) teendők maradéktalan végzése érdekében viszont „semminemű hivatalt a tanítóság mellett nem végezhet.” Intézkedik az anyagi dotációról is. „Tiszta lakáson és legalább egy negyed kerten kívül” bizonyos forint-normákat állapít meg a beosztástól függően (segédtanító, tanító, polgári iskolai tanító). Tág lehetőséget biztosít azonban a bérek tekintetében a helyi iskolaszéknek, mely viszont sok visszaélés forrása lett. A tanítási tevékenység nehézségeire következtethetünk a törvény azon kitételéből, hogy „egy tanító 80 növendéknél többet rendesen nem taníthat”. Rendkívüli esetekben azonban az iskolaszék „adhat rá engedélyt.” A zömmel osztatlan iskolák 80 gyermekének tanítása természetesen nagyon megerőltető volt. De a tanító legtöbbször „engedélyt kapott” sokkal nagyobb létszámú osztályok tanítására is. Körülményesen indult a tanyai gyermekek tanítása. A törvény ugyanis tiszteletre méltó jószándékkal rendelte el, hogy a „tanyai lakosok gyermekei oktatásáról azon községek kötelesek gondoskodni, amelyekhez a tanyák tartoznak”. Megfelelő helyiségek hiányában, vagy ezek nagy távolsága miatt azonban „járó-kelő (ambuláns) tanítók alkalmazását” írta elő. Ezek a „vándor tanítók” a hét bizonyos napjain keresték fel egy-egy csoportjukat. A törvény részletesen szabályozta az iskolák felügyeletének rendjét. Az iskolák helyi igazgatásában, valamint a tanfelügyelet átalakítása révén jelentős szerepet biztosított az államnak. A tanítóképzés színvonalát az új népoktatási követelményekhez emelte, és három évfolyamúvá tette. Népoktatási bizottságok felállításával lehetővé akarta tenni a tanítók bevonását az oktatásügy alakításába. A tanítói egyesületek (járási körök) szervezésének előírásával pedig a konstruktív pedagógusközvélemény kialakítását kívánta elősegíteni. Hagyomány és fejlődés Az első magyar népoktatási törvény sokirányú és átfogó, komplex oktatási dokumentum. Lefektette a polgári magyar közoktatási rendszer alapjait. Megteremtette a világi általános népoktatás hálózatát, s megdöntötte az egyházak oktatási-nevelési mortopó- liumát. Nagy érdeme továbbá, hogy intézkedéseivel emelte az alsófokú iskolai munka színvonalát, s a népoktatás kötelezővé tételével a demokratikus művelődési ^ lehetőségek kapuját nyitotta meg a magyar nép előtt. Ez a kapu azután hol tágabb, hol szőkébb nyíláson át engedte a magyar nép fiait a művelődés csarnokaiba. Aszerint, hogy az uralkodó osztály termelési érdekei vagy a munkásmozgalom térhódítása hogyan alakult. Az oktatási alaptörvény alkotó rendelkezéseinek érvényesülése (fogyatékosságaival együtt) évtizedeken keresztül az osztályharc egyik területe volt századunk első felében is. A művelődéspolitikai harc jelentőségét és élességét éppen felszabadulásunk után tapasztalhattuk. A fordulat éve azonban e tekintetben is gyökeres változást hozott. 1948-ban került sor az első oktatási alaptörvény nyolcvanéves koncepciójának továbbfejlesztésére. A szocialista iskolarendszer megalapozása a kötelező nyolcosztályos állami általános iskola kiépítésével kezdődött — éppen húsz évvel ezelőtt. Az oktatási korhatár 14 évre való felemelése is ekkor történt. De már ezen is túlléptünk. 1961-ben ugyanis 16 évre emeltük a kötelező iskolába járás korhatárát azoknál, akik valamilyen ok miatt nem fejezhetik be időben a nyolcadik osztály elvégzését. A fejlődés dialektikus törvényszerűsége most is előrelépést kíván művelődéspolitikánkban. A folyamatban levő magyar iskolareform a korszerű és minőségi iskolai munka feltételeinek maximális biztosítására irányul. Iskolarendszerünk továbbfejlesztése, a valóban demokratikus népoktatás azt kívánja tőlünk, hogy fokozzuk az iskolai munka tartalmasságát a korszerű tudományos ismeretek közvetítésével és a szocialista erkölcsi nevelés központúságának biztosításával. Mindez azonban nem független azoktól az oktatási hagyományoktól, melyeknek egyik legfontosabb és legtartósabb pillére éppen a száz éve alkotott első magyar oktatási alaptörvény. Azért emlékezünk róla és alkotójáról: Eötvös Józsefről elismeréssel, mert saját korában forradalmi jelentőségű vívmány elindítója volt. Ez a törvény a későbbi, évtizedekben ugyanis a magyar nép kulturális fejlődésének, illetve áttételes értelemben, politikai harca kibontakozásának lehetőségét, s mai közoktatási rendszerünk kialakulásának történeti előkészítését jelentette. Dr. Tóth Lajos