Békés Megyei Népújság, 1968. június (23. évfolyam, 127-152. szám)
1968-06-02 / 128. szám
1 Nincs könnyebb dolog I annál, mint amikor az író- [ nak saját könyvéről kell ír- J nia. Viszont nincs nehezebb a könnyű dolgoknál. A nehéz téma fegyelmet, rend- Alig múlt egy éve, május 28-án mondtunk örök szerezést. kívání megszűri, búcsút megyénk kiváló népművészének, a rádióból és ] szelektálja a gondolatokat. I S mivel az ilyen nehéz té- | mával valami célja van az írónak: e céllal ki is je- I lölte magának az írás írá- | nyát. A könnyű témánál j azonban megrohanják az | embert az ötletek, gondolatok, elmondanivalók. Nem J tudja hirtelenében, melyik j után kapjon. Ha saját könyvéről van szó, még az is megnehezíti a dolgot, hogy nincs szíve a rengeteg tetszetős fordulatból bármit is elhagyni. S még egy veszedelem: a nyilatkozó kénytelen szerény lenni: máskülönben ellenszenvessé válik. A szerénységhez, saját könyv esetében, roppant lelkierő kell. Azonkívül gyakorlat és igen fejlett arányérzék. Hol a szerénység határa? Ha úgy vagyok szerény — ez a leggyakoribb eset —, hogy az olvasó megérzi: közben remeg a hangom az elragadtatástól I — rossz szolgálatot teszek I magamnak. Lehetek ravaszul szerény, de ehhez igen j nagy ügyesség és hajlé- I konyság kell. S jaj nekem, ha lelepleződöm. Lehetek szerényen szerény, de ez már határos az elbizakodottsággal. Persze, lehet az ember őszintén szerény — ha valóban nem tetszik neki a könyve, vagy mondjuk: nem nagyon tetszik. Ilyen állapotba azonban az író — különösen a könyve megjelenésének napjaiban — nemigen kerülhet. S ha mégis így volna, még mindig él benne a remény, hogy a könyv csak neki nem tetszik: másokat el fog bűvölni. Miért befolyásolja tehát a maga beteges ön- kontrolljával helytelen irányba a valószínűleg kitűnő ízlésű olvasót. Továbbá: egy kiadott könyvért nemcsak az író felelős, hanem a lektorok és a kiadó is. Van-e jogom ahhoz, hogy e kedves és nagy tudású szakembereket pellengérre állítsam? A kiadott könyv többé már nem az én magánügyem: éppen I úgy ügye a kiadó vállalat- I nak, a Könyvterjesztő VálHámos György: Megemlékezés a televízióból is ismert, sokak által szeretett és tisztelt népdalénekesnek, a békéscsabai Dobra Lajosainak. Rá emlékezve, az általa ismert sok száz dalból egy szép balladát idézünk. Rózsa Sándor Rózsa Sándor bujában Felugrott a lovára. Felugrott a lovára. Elvágtat a csárdába. Csaplárosné jöjjön ki, Csaplárosné jöjjön ki, Tíz icce bort hozzon ki, Arannyal fizetem ki! ütána ment az anyja. Édesanyja így hívta: — Sándor fiam gyér haza. — Sándor fiam gyér haza! — Mem megyek én még haza. — Mem megyek én még haza, Vérben fürdők én még ma, Vérben fürdők én még ma. Rézfokos a kezébe, Páros kés a zsebébe. Sírva hívja az anyja, — Édes fiam gyér haza! — Édesanyám édesem, Van-e ingem szennyesen? Ha nincs ingem szennyesen, Viszek én most véresen. Rőzsa Sándort meglátták, A kocsmaajtót bezárták, Csendőrök körülállták, Hogy Rózsa Sándort elfogják. Rőzsa Sándor felátlott, A zsebéből kést rántott; — Közelembe ne gyertek, Ha kedves az életetek! — Gyertek ide legények! Hát ki fog meg kőzületek? Száz aranyat markoltok, Ha engemet elfogtok! Kilenc legény fclállott, A tizedik kést rántott: Mind a kilenc ráugrott, A tizedik elfutott Bécsi erdő gyászba van, Bécsi erdő gyászba van, Rózsa Sándor fogva van, Rózsa Sándor fogva van. Még vasárnap délután, Még vasárnap délután, Sétált a lányok után, Sétált a lányok után. Közli: Beck Zoltán WWSWtWWWWWWWWWWVWWMWnWWWWMWWWVWiWWWMttWWWMWWWWmtWW' Nyilatkozom a könyvemről lalatnak, a könyvkereskedéseknek. S mivel ezek valamennyien az állam tulajdonában állnak: ügye az egész államnak. Ha én itt lekicsinylőén beszélek a könyvemről: talán a kritikusokat is lehangolom. Joggal mondhatják: én csak igazán tudom, milyen a könyvem. S ha ezt meg is írják — és miért ne írnák meg —, ártok vele a könyvnek, a kiadónak, a terjesztőnek, a kereskedelemnek, a gazdasági életnek, az államnak. Tehát, ha nem tetszene is nekem a könyvem : konokul hallgatnék erről. Inkább fulladjak meg a magamba fojtott szótól, semhogy a hazámnak kárt okozzak vele. Nehezen tudnám jellemezni a kötetben közreadott művecskéket. Körülbelül olyanok, mint ez a kis írás, csak valamivel hosz- szabbak. Mikor azon töprengtünk a szerkesztővel, milyen műfaji megjelöléssel lássuk el a kötetet: nem volt könnyű dolgunk. Pedig az olvasó szereti a műfaji megjelölést; hogy regényt, kisregényt, novellákat vagy humoreszkeket fog-e olvasni. A különböző műfajok más-más szellemi emésztőmirigyeket hoznak működésbe. Ugyanúgy, ahogy más-más nedveket választanak ki a gyomormirigyek, ha az agyközpontból arról értesülnek, hogy hagymás heringet kell majd megemészteniük vagy francia- krémest. Mi. úgy döntöttünk, hogy mégsem jelöljük meg a műfajt. Hiszen csak egy közös vonás van az írásokban: valószínűleg lehet rajtuk nevetni. Az egyiken jóízűen, a másikon keserűen. Bár olyan nagyon keserűen: egyiken sem. Ezt különben a könyvborító rajza és a kötet címe is jelzi: Pótkötettel a halhatatlanságba. Ez az egyik cikk címéből került a borítólapra, tehát — félreértések elkerülése végett — nem a szerző igényének bejelentése a halhatatlanságra, akár a lexikon a pénztár felé. Fejem kl- csüngetve a sorból figyelni kezdtem hát, hogy mi lehet az oka ennek a kozmikus „sebességnek"? A látvány nem volt valami biztató: a soron következő asszony a jobb kezében levő drótkosarat apró nyögések és nagy sóhajok közepette a pénztárosnő elé tette, aki bal kezével egyenként kiszedegette a kosárból a cuccot — volt vagy negyvenféle —, a jobb kezével pedig bök- döste a pénztárgépet. Amikor végre kiürült a kosár és kezdtem _örülni, hogy megint haladok egy pár centit, lesújtva kellett tudomásul vennem, hogy a derék asszonykának a bal kezében is volt egy kosara. Tartalma dettó. V égül azért a pénztárosnő csak letépte a másfél méteres papírkígyót és várta az ellenértéket, Az asszonyka kinyálazta a pénzt, amit visszakapott, kétszer is megolvasta, aztán elkezdte a pénztárosnő által lekáderezett árut a saját szatyorjába, rakni, miközben azon vitatkozott, miért nem lehet élesztőt kapni. Végre csak elment. Ezután sorozatosan ismétlődő hasonló jelenetek következtek, és ha lassan is, de csak haladtam előre. Közben mögöttem valamiféle tolakodási vita zajlott le, amelynek befejező aktusaként a mögöttem levő „kedves vevő” a hátamra feküdt azzal az indoklással, hogy ő ugyan nem enged maga elé senkit. Miután berendezkedett a hátamon és a bal fülemre akasztott egy pár gyulait, a jobb fülembe fogódzkodva leltárt csinált, hogy megvásárolt-e mindent, amit akart. Elégedett szuszogásából arra következtethettem, hogy minden rendben van, de ettől függetlenül a hátamon maradt. Egy röpke óra múlva aztán én is csak sorra kerültem, átestem a pénztári szertartáson, megszabadultam a pénzemtől és szerencsére a hátamon levő nénikétől is, és örökre kiábrándultam az önkiszolgáló boltokból. Miután a biliárdpartiba vetett reményeim így szertefoszlottak, lógó orral indultam a csirkepiac felé. Meg Is tetszett egy szép kendermagos. Na, népi — fitogtattam hozzáértésemet —, mibe keíül ez a jérce? — Negyven forint kedves, de csak magának ... N em mondom, némileg felvidított, hogy milyen szépen, megkülönböztetett tisztelettel beszélnek velem. Meg is vettem a kendermagost és ha a biliárd miatt csalódottan is, de a feladatom teljesítése feletti jó érzéstől áthatva mégis emelt fővel indultam a meghitt családi otthon derűs melege és a megdicsőülés felé. Kissé rosszul időzítettem az érkezést, mert nejem éppen akkor futtatta ki a tejet és ezért pont kapóra jöttem neki a mérge levezetéséhez, melyet rögtön gyakorolt is: — Ugyan, hol az isten háta mögött császkáltál ennyi ideig, ez is miattad történt — és közben fújo- gatta, tapogatta megégetett ujjait. Végül aztán csak rákerült sor a leltárra is és büszkén könyveltem el nejem megelégedettségét: — Egészen használható ember vagy ... Hát még amikor a rántani való kendermagost meglátta! Esküszöm, kis híján elájult! Kezdtem elérzéke- nyülni, lám ki gondolta volna, hogy ilyen örömet lehet szerezni egy ésszerű bevásárlással is? Sajnos, nem sokáig örülhettem, mert nejem hamar magához tért és magasan szárnyaló szopránja szinte kétfelé hasított: — Mi a jó istent csináljak ezzel a kotlóval? Ettél te már rántott kotlót? Hát nem hallottad, hogy ver- tyog? — Hallottam én — mondtam —, de éppen azért, hogy olyan szép hangja volt, gondoltam, ez lesz az igazi, ez biztosan egészséges ... E gyébként az orvos szerint nejem kisebb ideg^okkja szépen javul, de ettől függetlenül — mint kórokozót — engem mindenféle bevásárlástól egyszer, s mindenkorra eltiltott. Hál' istennek ... pótkötete árán is. A szerző ilyen igényt nem támaszt, mert tudja jól, hogy erre vonatkozó igényét nincs hol benyújtania. Ismeri a halhatatlansághoz vezető ösvény tekervényességét, meglepetéseit. Azonkívül nem is tudja biztosan, hány évnél kezdődik a halhatatlanság. Húsznál, harmincnál, ötvennél? Természetesen, az író halála után, ami a halhatatlanság örömét erősen csökkenti. A szerzőt tehát ilyen gondolatok nem nyugtalanítják, örülne, ha könyve megnevettetné s elgondolkodtatná az olvasót. S ha sokan magukra ismernének benne (bár erre alig van kilátás). S persze örülne, ha sokan megvásárolnák a könyvet; s már a megjelenést követő harmadik napon azért könyörögnének a szerzőnek, hogy segítsen legalább egyetlen példányt szerezni a könyvből. S annak örülne a legjobban, ha ezt a kérést képtelen volna teljesíteni. Takács Dezső Utca
