Békés Megyei Népújság, 1968. május (23. évfolyam, 101-126. szám)
1968-05-26 / 122. szám
1968. május 26. 7 Vasárnap Viszontlátásra! A kedves idegent kellemes benyomás fogadja, amint Békéscsaba határához ér. A városba vezető országutak mentén ízléses táblákat helyeztek el nemrégiben, amelyek köszöntik a 250 éves Békéscsaba látogatóit. Kifelé menet pedig — búcsúzóként — újabb felirat hagy maradandó nyomot a vendég emlékezetében. Így szól: „Viszontlátásra”t Az ötlet életrevaló, a váratlanul ért üdvözlet kétségkívül kedves, akik kitalálták és el is helyezték — dicséretet érdemelnek. Persze jövőre majd, mikor kész lesz az új szálloda, ha — merem remélni, hogy vonzó, érdekes — programokat szerveznek majd a város új hangversenytermében, akkor a kedves köszöntésen kívül egyéb kellemes benyomásokkal is kedvében járunk majd a városlátogatóknak. Különösen, ha az idáig vezető tengelytörő utak is előbb- utóbb megreparálódnak, ha az új étteremben nem kell annyit várni kiszolgálásra, mint a régiben, és a többi és a többi. Mindenesetre jó lenne, ha előbb- utóbb szükségessé válna a „Viszontlátásra" mellé még odaírni a táblákra: Au revoir! Do szvidanjija! Auf Wiedersehen! Good by! —aj— Lear király — egyetvenért Az olvasók már értesülhettek az Ünnepi Könyvhét változatos, sokszínű rendezvényeiről. Ez az egy hét hivatott arra, hogy a könyvet, mint szellemi produktumot — évenként egy alkalommal — az érdeklődés középpontjába állítsa. Ennek érdekében könyvsátrak teremnek varázslatos gyorsasággal a városok, falvak utcáin, író—olvasó-találkozókon személyes vallomások, izgalmas viták dicsérik a könyvet, melynek igazi értékét anyagiakban kifejezni sosem lehet. Apropó, érték ... Lehet, hogy sokan ünneprontással vádolnak, mégis szeretnék egy érdekes, könyvvel kapcsolatos felfedezést közzétenni. Az áprilisi 50 százalékos ár- leszállítás idején szenvedélyesen vetettem magam a könyv- vásárlásba. Mint egy részvényes, aki kedvező tipphez jutott, olyan örömmel böngésztem a kedvezménnyel vásárolható könyvek jegyzékét. A könyvesboltban valamelyest csökkent a lelkesedésem, mert a kiszemelt művek többsége már elkelt, vagy nem is volt raktáron. Hoz- zákezdtem a kaphatók tanulmányozásához, és hirtelen csaknem felkiáltottam a meglepetéstől: Shakespeare 3 forint helyett 1,50-ért volt kapható. A könyv szinte könyörgött a vásárlókhoz... Majdnem hipnotikus mozdulattal nyúltam érte, hogy a megvásároltak közé tegyem. És kicsit szégyenkeztem, mint aki alamizsnát osztogat..* v—n. uumvttuuvuuuv Ez már valami... Pusztaföldváron a Dózsa Termelőszövetkezetben a tagok kukoricából a vállalt terület teljes termésének tíz százalékát kapják meg természetben, s emellett az ott végzett munkáért járó munkaegységeket. Ezért a tagok a vállalt terület egyhar- madán levágják a szárat, melynek huszonöt százaléka őket illeti meg. A premizálásból akkor részesülhet a dolgozó, ha a kukorica már a tárolóhelyen, a szár pedig kúpban van. Ezt a premizálási formát egyébként az idéi tervjóváhagyó közgyűlésen fogadta el a tagság. Ez már valami az ösztönzésre.,* Amíg alszik a város Ezen az éjszakán Volent József ügyel a Békéscsabai Víz-, Csatorna és Fürdő Vállalat nyomásfokozó berendezése mellett. Neki műszereik jelzik, mikor tér nyugovóra a város. Néhány perccel ezelőtt ért véget a tv-ben a Ki mit tud? és most a városi vízhálózatban rohamosan csökken a nyomás. Zuhognak a csapok a fürdőszobákban, s mire a mutató visz- szaleng, sorra lecsukódnak az ablakszemek is. Az esőtől fényes járdán egy hazafelé igyekvő fiatal pár sietős lépte koppan — „Csak ki ne kapjak az anyutól!” — és a Szent István tér sarkán feltűnik a késő János bácsi, a kirakat-oltogató. esti órák jellegzetes figurája: a kirakat-oltogató. Pribojszki János nyolc éve nyugdíjas, s azóta — mint tréfásan mondja — havi ötszázért végzi az esti „egészségügyi” sétáját. A valóságban természetesen nem ilyen könnyű munka ez. Harminc üzletet kell végigjárnia az idős férfinek télen-nyáron, akár esik, akár fúj. A Csaba-szálló előtt egy kicsit lelassítja a lépteit János bácsi. Régi nóták sírnak a vonón, sok éve műit májusi estéket, da- liásabb sétákat idéznek. Alszik a város? Csak látszólag Es nem csupán a Csaba-szálló vacsorázol, a szórakozóhelyek összesimuló táncosai vannak még ébren. Sokan nem régen kezdték a munkát, az éjszakai műszakot. A taxi-állomáson egy kocsiba bújtak össze a vendégre váró sofőrök, s bizonyára valami vidám históriáról esik szó, mert a leeresztett ablakon át nevetés harsán. Fekete Bálint, a JA—3752-es kocsi „pilótája” egy kicsit csodálkozik, hogy utasai mennyi mindent kérdeznek, de megszokta már az éjszakai vendégek rigolyáit másfél évtizedes pályafutása alatt. — Bizony uraim, elfárad az ember hajnalra. Nappal nem igazi a pihenés. Jönnek a gyerekek az iskolából, játszanak, za- jonganak és az utca lármáját sem tudja teljesen kizárni az ember a lakásból. Udvariasan válaszolgat a sofőr közös utunk alatt, de nem kérdez semmit. Lám, ehhez is értenie kell a jó taxisnak. Pedig bizonyára nem túl gyakori eset, hogy utasa nem a lakáscímét, sőt még nem is a vasútállomást vagy a Kishajó bárt jelöli meg végcélul — ilyenkor éjféltájban —, hanem a kenyérgyárat. Nyálcsordító illat fogad bennünket a gyár portáján. Arról árulkodik, hogy kisült már néhány vetett cipó. Szilágyi Imre sarokba állítja a hosszú nyelű lapátot. Ilyenkor, két vetés között van néhány perc pihenője. Leveszi a fehér sipkát & csapzott üstökét töröl- getve — a kemencék ajtaja előtt 45 fokot mutat a hőmérő — azt számolgatja, mennyi van még hátra az ötven mázsából. Átlagosan ennyi kenyér sül az éjszakai műszak alatt, a városnak és környékének a napi szükséglete azonban ennek a négyszerese. Csaknem negyed százada pék Szilágyi Imre, s azóta sok-sok éjszakát töltött az izzó kemence előtt. — Bírom még — mondja —, de azért meghízni már nem fogok. Éjféli vetés. Itt bizony nem is lehet. Egy-egy éjszaka két kilót is fogy a veríté- kes munkától a pék, hiába eszik- iszik a nyolc óra folyamán többször is. Munkája eredménye múlandó — ha jó. S Békéscsaba a jó kenyeréről híres. Csupán a békési búza minőségének köszönhető ez? Annak is. De én sokkal inkább azt hiszem el, amit Szilágyi Imrétől és társaitól hallotnek, amikor megcsőrren a telefon és néhány perccel később Kovács Dezső kéklámpás kocsija már valahol a külvárosban száguld. Reggelre talán eggyel több lakója lesz városunknak. Addig azonban még van néhány óra, kinek pihenésre, kinek szórakozásra, kinek munkára. A Kishajó népszerű fiatal pincérének „Matyi”-nak például az utóbbira. „Tengerész tiszti” egyenruhában, kezében itallal rakott tálcával la- vírozik az asztalok között. Sok féldecit kivisz egy-egy éjszaKa, jómaga azonban marad a limonádé mellett. Pedig lenne „potya”' is éppen elég. — Szeretem a munkámat és szeretném bírni a talpalást, éjszakázást még sok-sok évig Ezt pedig csak az remélheti, aki kizárólag a tálcán szereti az italt — vallja. S már indul is egy másik vendéghez, akaratlanul a tánczene ritmusához igazítva lépteit. Az utcán még csönd van. Ha megáll az ember, hallhatja a levelekről hulló vízcsöpoek zaját s. A nedves tetőkre, kéményekre azonban már a hajnal lop fényt, s negyedóra sem telik el, megjelennek a koránkelők. Robog a kenyereskocsi, az állomáson ólom- szagú újságokat szortíroz a poßEgy kismamáért indulnak. A Kishajó bár „tengerésze”. tam: „Minden kéz után más ízű a kenyér”. — Eddig viszonylag nyugalmas volt az éjszakánk — így üdvözöl bennünket Kálmán András, a városi mentőállomás szolgálatvezetője. A napló szerint valóban csupán néhány szülés, egy kisebb sérülés s egy szívbeteg rosszul- léte adott munkát a mentőknek. A városszerte ismert veterán sofőr: Kovács Dezső bizony megélt ennél már nehezebb éjszakákat is a szolgálatban töltött tizenhat éve alatt. — Annyi gyereke senkinek sincs a világon, mint amennyi nekem van — mondja bajsza alatt mosolyogva, arra célozván, hogy nap mint nap robog a szülészetre várandós kismamákkal. Télen bizony sokszor kilométereket kell gyalogolniuk a mentőknek hóban, sárban, kezükben a hordággyal, ha emberéletről van szq>. Á tanyákhoz vezető úttalan ' utakkal csak az ember tud megbirkózni, a gép nem. Éppen további nyugodalmat akarunk kívánni a derék mentőkReggelre a megye legtávolabbi zugába is eljut a Népújság. tás, s a Népköztársaság útja benépesül a munkásvonatokhoz siető, álmosszemű „ingázókkal”. Békés Dezső Fotó: Demény Gyula
