Békés Megyei Népújság, 1968. április (23. évfolyam, 78-100. szám)

1968-04-20 / 93. szám

Yajnai László: TILTAKOZOM! Álomból, valóságból ötvözött, legendák és gépvilág között, harminchat éve élek iker-életet, gyűjtöm szemembe a kettős képeket, miközben teremtek, — akár az isten, de nekem nincs, aki segítsen. — • Vagyuk a költő, akit ábrándítanak zöldmázas, kagylóhéj-csillogású nyarak. Vagyok a ma munkása, művezetője, s foglalkoztat fiam, lányom jövője: £>tágú antenna tenyerem ötágú ága, Lelkem labirintusából kifigyelek a világba; S látom, a dzsungelek mélyén gyökereiket tépik a fák. ; Fekete bőrű testvérek Martin Luther Kinget siratják, ! s hallom, hogy zengnek-zokognak, jajonganak [a dobok .. .] Vietnam falvait bombázzák amerikai zsoldosok, s a felperzselt földekből kiég a vetés. Londonban megkezdődött a húsvéti tüntetés ... Itt, nálunk, béke van. Csak a szívem remeg. Martin Luther Kinget Vajon ki ölte meg? Miért folyik a népirtó háború, és milyen jogon? A világbéke nevében! az emberiségért a háború ellen, tiltakozom ! DUHA VENDEL időnként felállt és húga nyomában végigbotorkált a házon egé­szen a konyháig, majd újra visszatért a verandára, de egy pillanatra sem hagyta félbe a beszélgetést. Káli Gyula a veranda egyik pad­ján üldögélt és mélán bá­multa a lopótök leveleit, az ereszig nyújtózó tökindákat melyek ezzel nyári akroba­tikus mutatványuknak ' ép­pen a végére értek. A zöld falak közül kihulló féhy a lépcsők közelében megvilá­gított néhány lehajtott fejű petúniát, s a vadszegfű szél­ső bokrait. A kertből nyers növényszag áradt, testes dáliabokrok és lapulevelek párolgása, melyek időnként ólak és virágok fűszeres il­latával vegyültek. A fény lepkéket csalt a mennyezet­re, szürke ruhájú egyszerű lényeket és néhány sötét köntösű méltóságosabbat is.* Ahogy verdestek a villany- körte bűvkörében, szár­nyukról finom por hullott a kecskelábú asztal festetten tetejére. Káli Gyula néha az anyjára és bolyongó nagybácsijára pillantott, az­tán újra csak a tökihdák tanulmányozásába merült. Az anyja mintás abroszt terített az asztalra. — Én akkor itt is hagy­lak benneteket, Jolán... A fiad dolgában jöttem, de ar­ról nincs sok beszélni való... — mondta Duha Vendel és menni készült. — Szó sem lehet róla... Velünk vacsorázol... Hová Nsmzsdákek vacsoraaszíaínál ^VWNAA/WVS/%AA,^^/VVSAAAAAAAAAA\/VWWWVVWNAAAAAAAAAAA/VVVV Takács Dezső Pincesor >*•*••«»««* ************ ** * * * ♦ ♦♦♦ *♦ ♦ ♦ • -*-*-*i z volna, hogy az iskolá­in szinte elkerülhetetle- iül tananyaggá lett szer- ők és művek aktuális ér- iekű, a mai ember kí- áncsiságát, fantáziáját, rzelrm-gondolati követel- lényeit kielégítő szellemi ápanyaggá váljanak. Tör- énelmi szemléletre, lelki ertjességre, emelkedett íz­esre, a műformák és a lyelv szépségére tanítsa­lak. Nem a kötelező olvas- aányok kényszerűségével, lem is a társalgási isme- etanyag megszerzésének elszínes buzgalmával, ha- lem belső igényből, a szel­em! világhódítás szenve- iélyével. Ma az a helyzet, hogy az lyen szintű és érdeklődé- ű olvasók zöme sem me­at a XX. század előtti ma­gyar irodalom kincses-kút- ábó'l. A hasonlatot folytat­ja, túlzás nélkül írhatjuk: dig történik mostanában mőfeszítés, hogy ez a kút is környéke vonzóvá vál­jék. Pedig arra nem szá­míthatunk, hogy a kultúra zsúfolódó választási lehe­tőségei közepette, a kíná­lat nem is mindig szerény változatai mellett, a sokfé­le hatást befogadó közön­ség spontán fordulattal, önmagától keresni kezdi ezt a kutat. Ehhez okos szóra, jó tanácsokra, át­gondolt és tárgyhoz méltó színvonalú propagandára volna szükség. A tévé, a rádió, a képes regényekkel operaló újságok és magazi­nok, a film és a lektűr von­zásában élő olvasónak szüksége van útbaigazítás­ra, tájékozódását könnyítő, irodalmi-szell emi térkép­lapok felrajzolására. N éhány évvel ezelőtt az új magyar irodalom népszerűségének kivívásá­ra fogtak össze az érdekel­tek. A vállalkozás sikere nem maradt el, ami első­sorban persze a jó művek­nek, és csak másodsorban a jó propagandának kö­szönhető. Mégis igaz: a TIT, a rádió, a televízió, a sajtó, a könyvtárosok fá­radozása nélkül nemigen lehetett volna elérni az új magyar regény 20 000-es átlagpéldányszámát. Van tehát lehetőség az érdeklő­dés irányítására, a vásárló- és olvasó-közvélemény be­folyásolására. Helyes volt a 60-as évek elején az élő próza és líra bemutatására összpontosítani , az erőt. Nem volna helyes azonban a változott körülmények, az elért eredmények fölött, szemet hunyni, s változat­lanul hagyni az irodalmi ismeretterjesztés program­ját. A tervekben és a kivi­telben is nagyobb súlyt és helyet kíván a XIX. szá­zad és a korábbi századok magyar költészete, prózája, emlékiratirodalma. Ennek az irodalomnak a népsze­rűsítése megköveteli a módszerek finomítását, az anyag megfelelő válogatá­sát és csoportosítását. Nem könnyű hidat építeni egy táskarádióval gyorsvona­ton utazó fiatalember és Balassi Bálint vagy Ber­zsenyi Dániel költészete között. S zerencsére nem keíl elődök nélküli úttö- résrf vállalkozni, amint­hogy a probléma: régi iro­dalom és új olvasó között eleven kapcsolatot terem­teni, ugyan csak ismert a korábbi évtizedekből. A z irodalmi hagyomány feltá­rásának és széles körű nép­szerűsítésének igénye a két világháború közötti időben írói program is volt. Móricz Zsigmond pél­dául antológiát állított ösz- sze. Gyűjteményét a fiata­loknak és a kevés pénzű érdeklődőknek szánta. így lett a 320 oldalas, 1 pen­gőért kapható Magvető cí­mű) válogatás tízezrek ne­velője, gyönyörkódtetője. Móricz példája és módsze­re ma is követhető. Antoló­gia összeállítása olyan írá­sokkal, versekkel, amelyek alkalmasak a figyeleméb­resztésre. Móricz úgy vett át részleteket például Ano­nymus Gestájából, „mint­mennél éppen most. amikor már megterítettem az asz­talt... Szegény selyemgyári munkásasszony kiteszi itt a lelkét és hiába... . — Csak vacsorázzatok nyugodtan, a világért sem akarok nálatok zavart kel­teni... — Vendel, Vendel... Tu­dod mit főztem? Articsókát tojással... — Articsókát...? Ö, hát akkor tényleg nem mehe­tek el — mondta Duha Vendel és nyelt egyet. Káliné eltűnt egy pilla­natra a félhomályos szo­bák mélyén, aztán nagy tál gőzölgő étellel tért vissza. — Ha eszembe jut sze­gény anyánk konyhaművé­szete, mindig meghatódom — szólalt meg újra Duha kapitány. — Olyan ártócsókót én nem tudok főzni, nem is lehet... Anyuka szegény szarvas- és csúperkegombá- val szokta készíteni, de én most csirkegombát kap­tam. így is jó lesz, meg­látjátok... A TÜKÖRTOJÁS fénylő zsírján áttört a son- kapüré és a főtt gom­ba kellemes illata, és betöltötte az egész veran­dát. Amikor aztán meg­bontották a tálat, érezhető­vé vált a húslevesben főtt árticsóka zamatos párol­gása is. — Jaj, Gyula, a bor... szólalt meg az evőeszközök halk koccanásai közepette Káliné. — Tudod, kisfiam, a kamrában van az alsó lépcsőfokon. — Borotok is van? Na­hát ez valóságos mennyeg- ző. — Szekcsői... A részle­günkben egy szekcsői asz- szony is dolgozik. Minden héten behoz egy-két demi- zsonnal. Hol ez veszi meg, hol az... Megéri... Káli Gyula párás oldalú sötétzöld pintesüveget és szódát tett az asztalra. A szódásüvegen felirat ka- nyargott: Brüll Menyhért Szikvízgyára, Baja. —‘ A honvágy mindig ételek formájában jelent­kezik először — mondta Duha kapitány és a villá­ján egy sonkás, tojásos ár­ha az ember felolvas egy munkát a közönségnek, s kihagyja, ami fölösleges­nek tűnik fel előtte”. Mó- ricznak és írótársainak egy megkövesedetten kon­zervatív irodalomszem.lé- let béklyóit kellett annak A mai ticsóka-halmot egyensúlyo­zott a bajsza alá. — Szegény Gyula is mindig csak ételekről írt, amikor fönt jártak a né­met Dunán... Akkor volt az a bérszállítás... — Mennyit beszéltünk a gyermekkorról. És az egés'z nem más, mint ízek és il­latok emléke... Árticsóka, tejleves, sült csuka vagy menyhal... Ilyen az ember egész múltja, csupa íz, il­lat, forma... Emlékszem, egyszer Zárába vittünk há­rom hajórakomány árut. 1930-ban vagy 31-ben volt. Két. fuvar között beültünk a „Kék Adriába” Marascat inni. Akkoriban nagy be­széd ment ott a Kuppél- wiesekről, akik világfürdőt akartak berendezni minden szigeten. Brioniba már oda is csődítették az angolokát meg a franciákat, nyaranta nagy goilfbajnokságokat rendeztek és pausálét fizet­tek az újságíróknak, ha adriai híreket közöltek a lapokban. Járt velünk ak­koriban egy mérnök, aki az üzletkötéseket intézte, Dé­vainak hívták. Ez a Dévai is a fürdővendégekért lel- •kesedett, és mindenbe be- ieütötte az orrát, hogy ta­pasztalatokat szerezhessen. Ott a „Kék Adriában” is a fürdőzőket magyarázta nekünk, de aztán hirtelen elakadt a hangja. Beleszi­matolt a levegőbe, és a konyhába nyíló csapóajtók felé fordult. — „Pirított csirke, nem...?” — kérdez­te és ránk nézett. Mi csak vonogattuk a vállunkat, s ittúk a Marascat. Dévai pedig megfeledkezett für­dőországról. Odahívatta a séfet és kikérdezte, majd előadást tartott neki, hogy az ő édesanyja Rigácson hogyan szokta a vajban pi­rított zöldborsós csirkét készíteni. Dévai végül megevett két sültcsirkét, megivott rá egy üveg szá­raz portóit, s miközben a borostyánszínű bort a po­harában lötyögtette, ' egész estén át a gyermekkoráról mesélt. Elég egy régi illat és odavan a világfürdő... Ilyen az ember... Csak az számít, ami tizenöt, éves koráig éri, a többi szentelt­víz. Duha kapitány megSvott egy pohárral a székeséiből, aztán Káli Gyulára me­redt: — Szóttan vagy, öcsém. — Mert eszem. — Eszel? A szemed is eszik? — A szemem nem eszik, Vendel bácsi... — Mert én úgy látom Gyula, a szemed is szóttan. , Ha nem tetszik neked ez az ÄSÄSaAÄt “fr nyebb a dolga. Soha még annyi erőfeszítés nem tör- . tént a régi századok költé­szetének és drámairodai- • mának feltárására, kiadá- ’ sára, mint az elmúlt két Jobb is, ha megmondod... Csak azt nem tudom, mi máshoz kezdhetnél? Van egy érettségid. Ezzel el lehet menni a se­lyemgyárba vagy más évtizedben. Nagyszerű tu- J '^fen , helyre, de ezek- dományos szöveggyűjte- 4 ne^ mégiscsak jobb a ha- —° 1 jóslársaság... Utóvégre ha­jós vér folyik az ereidben... menyek, monográfiák, kri- ♦ tikai kiadások sorakoz­nak a szakemberek polca­in. Méltatlanul elfeledett vagy mellőzött szerzők és irányzatok foglalták el méltó helyüket az Iroda­lomtörténetben.' Mindez nemcsak megkönnyíti, ha­nem meg is követeli most már a klasszikus Irodalom népszerű bemutatását, he­lyének és hatásának bizto­sítását a nemzeti művelt­ségben és az irodalmi köz- gondolkodásban. Jó lenne kiadni új, mai Magvetőt. Ez a könyv d- ju1.. latna azokhoz, akik még nem rendszeres olva­Edesapád az egyik legjobb uszálykormányos volt a DGT-nél. Ha kellett, rév­kalauz nélkül levitte a ha­jókat Izmailig. Ma már parancsnok lenne valame­lyik tengerjárónkon, ha túléli a háborút. De hát.. Levegőbe repült hajóstól... — A hajókát, Vendel bá­csi, én nagyon szeretem... — Csak...? KALINE A FlARA NÉ­ZETT. Pillantásában értet- len várakozás tükröződött, és talán egy egészen kevés ingerültség is. — Kisfiam... Vendel bá­sók, de akiket elsősorban J.csi kiteszi érted a lelkét... éppen a nemzeti klassziku- í Tudod milyen nehéz a sok nyerhetnének meg a í jobb helyekre bekerülni... betűnek. t — Tudom, mama... En Dersi Tamás ? csak azon gondolkozom, hogy olyan egyszerű ez így... — Egyszerű...? — Nincs ebben erőfeszí­tés... Szeretnék én majd valami olyant, ami... Duha kapitány dörmögő lágyan el hevotte magát, mint aki valami kedves, jelentéktelen tréfát hallott. — Erőfeszítés, öcsém, a hajóséletben is vbn... : — Az irodában? — Az iroda csak kezdet. Hajóra is kerülhetsz majd. A hajózás kemény munka, és. tele van csodával... — Persze, hogy tele van — szólt közbe Káliné, majd Duha kapitányhoz fordult, hogy véget vessen fia ál­modozásának : — Irma hogy van? — Csodálatosan érzi ma­gát, csak ezt nem tudja. Mondani kell neki. Meg is kérnélek, drága Jolán óra, ha árra jársz, ugorj be hozzánk és mondd meg Irmának, hogy nagyszerű élete van... Káli Gyula nagybátyja kopasz fejét nézte, mely így tányérsapka nélkül sa­játságosán csillogott az esti fényben. Duha Vendel fe­je teljesen kerek volt és teljesen kopasz. A bőr ele­gáns mély fénnyel csillo­gott koponyáján, mint a biliárd golyók parti kezde­tén. Szemöldöke viszont bozontos feketén ívelt szemgödrei felett, éles el­lentétben végtelen homlo­kával. Az arc igazi ékessé­ge azonban a dús, száj fölé hajló bajusz volt, melyen ünnepi alkalmakkal, oly családiasán tudott csillogni a sörhab. hogy az emberek megfeledkeztek a világ ba­jairól. Duha Vendel igazi lénye szembogaraiban élt. Gyémántfényű pillantása kemény parancsokat adott, ügyeket zárt le, máskor új harcot indított. Káli Gyula sokszor látta, hogyan enge­delmeskednek Duha kapi­tány szemvillanásának ré­szeg matrózok, idegei, hajóstisztek, hogyan iga­zodnak hozzá hajók és sor­sok... A szemek gyémántié- nyét a kopasz fej érdekei módon még külön fokozta. — ..És ezek testvérek” — tűnődött Káli Gyula és anyjára pillantott, aki fá­radhatatlan vidéki asszony volt, erős hajzattal, lágy arcvonásokkal, kis méltó­sággal, amit a ház és a kert tulajdonjoga még csak fokozott. — „Lehet, hogy egyszer anyám is megko­paszodik” — gondolta és igyekezett a beszélgetésre figyelni. — Mindig mondorri neki. de csak nevet rajtam. Azt mondja, hogy „ez olyan Duha duma”. — Az, Duha... Most szer­zett be egy űjabb macskát. Ezzel együtt tizenegy macskánk van. Amerre csak lépek, macskák he­vernek a házban, és micso­da lusta dögök... Ha nem lenne csapda, már meget­tek volna bennünket az egerek. De ezen sem lehet csodálkozni, agyoneteti a ronda dögjeit hallal. Majd bolondok lesznek egerész- ni. Egerésszen az öreg Du­ha... — A halakat persze a kapitány úr szállítja a m acskacsord ának... — Tudod, hogy Irma ké­rései milyenek... — Az a fontos, hogy ti is jól vagytok... DUHA KAPITÁNY rá­gyújtott egy szivarra. A kanyargó, kékesszürke füst tapogatózva réseket kere­sett a tökindák szövevénye között. Néhány ideges lep­ke felrebbent és hangtala­nul csapdosott a zöld nö- fényfal, majd a mennyezet szögleteiben. Bcrtha Bulcsú

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom