Békés Megyei Népújság, 1968. március (23. évfolyam, 51-77. szám)
1968-03-10 / 59. szám
alkalmazást kíván Makarenko szülelésének nyolcvanadik évfordulójára Nyolcvan éve született Makarenko. Képekről idézhetjük az acélkeretes szemüveg mögül jellegzetesen fürkésző, az emberekben mindig jót és nemeset kereső tekintetét. Lassan három évtizede lesz, hogy meghalt. S mégis: most kezd igazán élni; tanítványainak, követőinek tábora napról napra növekszik. Sőt, már azok sem tudnak szabadulni életművének hatása alól, akik világnézetileg szemben állnak vele. Ma- karenkót már sehol sem lehet pedagógus szakembernek tudomásul nem venni. De hát mitől lett óriás? Személyes adottságai, képességei révén? Tehetségét senki sem tagadhatja, de azt el kell ismerni, hogy pályája kezdetén hazájában is, külföldön is voltak nála nagyobb pedagógiai ismeretekkel bíró szakemberek. Mi adott hát neki ihletést és erőt pedagógiai forradalmához? Egyáltalán miben rejlik példájának, tanításának lényege? Izgalmas és indokolt kérdések ezek, hiszen megfejtésükkel nemcsak Makarenko portréját rajzolhatjuk fel, hanem azt az utat is megjelölhetjük, amelyet járhatnak mindazok, akik követői szeretnének lenni. A múlt század második fele és az új század eleje tele volt pedagógiai reformtörekvésekkel, s ezek jó része a forradalom győzelme után gyakorlóteret, kipróbálási lehetőséget kapott A kísérletezők között szinte minden pedagógiai áramlatnak voltak képviselői; tevékenykedtek olyanok, akik a polgári pedagógia fejedelmeihez igazodtak, s akadtak anarchisták, akik az iskolai keretek teljes elvetését szorgalmazták. Egy dolog azonban összekötötte őket: valamennyien belülről akar'áK megújítani tette lehetővé tulajdon- a nevelést. Szentnek és képpen pedagógiája kitel- meglngathu..illannak vélt jesedését, a neveléstudo- pedagógial törvényekből mány forradalmasítását, indultak ki, vitatkoztak, A proletárforradalommal sok okos dolgot mondtak, való eggyéforrás ismerteidé közben szaporodtak a te fel vele a közösség ere- gyerekekkel a gondok, jót, » pedagógiai alkalma- Aztán jött egy addig is- zását, a munkával munká- meretlen ember, Maka- ra nevelés lehetőségeit. A renko, aki nem annyira társadalmi célok világos a pedagógia belső törvé- látása ösztönözte őt arra, nyeire figyelt, mint in- hogy minden emberben kább az életre, és elvágta kutassa a jót, a szépet, s a bonyolultnak hitt gordi- a nemes tulajdonságokra uszi csomót. építve küzdjön a rosszak A világháborúban, a for- ellen, radalomban és az inter- Makarenko erőteljesen venciósok elleni küzde- kötődik korúhoz. Sokan lemben anyátlanná, apát- megpróbálták már ezt va- lanná lett gyerekek ezrei lamiféle hibának feltün- bolyongtak az országban, tetnl, de sikertelenül, hi- Éheztek, loptak, garázdái- szén amit korlátnak hit- kodtak. És ezekből gyűj- tek, abban van igazi eré- töttek össze egy telepre nye. A kortól elszakadt való fiatalt Poltava mel- nevelés ugyanis csupán lett. Makarenko kezdhette üres prédikáció. A peda- volna munkáját úgy is, gógusnak a jelent kell elemint sokan mások, hiszen meznie, mégpedig úgy, a fiatalkorú bűnözőkkel hogy tekintete a jövőn való foglalkozásnak kifor- legyen. Maga írta Maka rótt " ..pedagógiája'1 volt. renko, hogy „... az élet De ő nem bűnösöknek sokoldalú, tehát egyéni, tekintette őket — noha újjáteremtő alkalmazást bűnözők voltak —, hanem kíván”. Olyan igazság ez, áldozatoknak, s nem szűk amit minden mai és hol- szakmai feladatot látott napi pedagógusnak érde- nevelésükben, hanem szé- mes megtanulnia Maka- lesebb értelemben vett renkótól. emberit, sőt politikait. Ö eggyékovácsolódott a forradalommal, a forradalomnak pedig — amely az ember felszabadítását tűzte célul — a gyerekek felemelése, emberré formálása volt az érdeke. Ezt az összefüggést értette meg nagyon világosan Makarenko, s a célnak ez a felismerése diktálta neki a nevelési eszközök és módszerek megválasztását. Sokszor hangoztatta Makarenko, hogy „... állam- polgári tevékenységünktől, egyéni magatartásunktól független nevelők sem lehetünk”. Ez volt pedagógiájának magja. Nem nevelési fogások, hanem mindig a nagy társadalmi célok lebegtek szemei előtt. Ez Tóth László Fiiadéi fi Mihály: Három vers ESTE Vörös vasgolyó a Nap mellkasomban dobol türelmetlenül a múló idő vonatok jönnek vonatok mennek s füst száll az égbe varjúszárnyakon... AZ AD ERŐT Csak ami fáj, csak ami éget, ami a csontjaidban sürget, mint ideges dobpergés a halotti táncba menőt: az ad erőt csak s hitelt szavadnak ... Csak ami fáj is önmagadnak .. MÍG MEGLELEM Ügy szűröm a világot magamon út, akár a tenger vízét a cetek fésűs szája s míg meglelem a planktonmezők áldott nyomát, belém ereszti fogait mérgesen ezer dühös rája ... 1968. Romvári Etelka Balaton A harmadik A napokban kaptam kézhez a „Békéscsa bai ifjúság is élet című történelmi-hely- történeti sorozat harmadik füzetét. A külsőleg is ízlésts füzeteket a békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium helytörténeti szakköre adja ki a megyei tu- nács művelődésügyi osztályának dicséretes segítségével. A harmadik füzet megjelenése egybeesik Békéscsaba törökkor utáni újratelepítésének 230. évfordulójával, és tartalmában, igényességében méltó az ünnephez. A beat-zene korszakában sokan hajlamosak a középiskolás korú fiatalokat úgy jellemezni, hogv az üvöltözésen és az extázisíg fajuló rángatózáson kívül jószerével más nem is nagyon töl ti be szabad idejüket, íme azonban, itt ez a kis füzet, méltó válasz és bizonyság is: középiskolásaink elmélyült kutatómunkára is alkalmasak, és nemcsak a jelen, hanem n tapasztalatokban és életigazságokban gazdag történelmi múlt is érdekli őket. Jó lenne, ha ezek a füzetek — különösen a mostani, a harmadik — sokakhoz eljutnának. Izgalmas, jó olvasnivalók. sok-sok olyan adattal, adalékkal. melyre már feledést terített u múlt, de ez a kis gárda újra a felszínre hozta —S— a kiről a történet szól, egész ™ életében szabómester volt. Maga sem tudta, hogy mikor vette először kezébe a tűt, ez az emléke úgy elfakult már, mint a haja. Az időszámítása különben sem a naptárlapok megszokott egymásutánjához igazodott, hanem úgy szortírozta az éveket, hogy ez még Sabác előtt volt, az már Sábáé után. K. u. K. gyalogos volt az első világháborúban. A szuronyroham, a szuronyroham, az volt a háború! — mondogatta sűrűn a kuncsaftjainak egy-egy öltés között. Piff-puff, ennyi az ember, semmi az ember szállhatnak rá varjak... Egyszer azt mondja nekem a generálmajor... — Karattyol már megint! — nevettek szemébe az unokái. — Vén hazudós vagy, Tata... — Ejnye már, ni, hol a gyű- szűm... az ördög fiát — kuncogott magában ilyenkor az öreg s becsoszogta a műhelyt: hol a gyűszüm? Mindig gyorsan megtalálta, a zsebében volt. — így jártam akkor is, amikor Lippich méltóságos úrnak próbáltam a vitézkötésesét. Haj, tudjátok hány gomb volt azon? Mz unokák nem tudták, nem is ” érdekelte őket, de aki mégis odafigyelt, megjegyezhette, hogy varrt az öreg Kossuth-attilát, Ferenc Jóska ruhát, hosszúlajbis magyart, huszár vállravetöst, kétsoros angolt, de még „matt” is — így mondta —, hónaljig érő kabátot. Mindig csak kézzel! A gép, az gép. Annak nincs esze — így el- öltögette az életét. — Jaj, hol a tűm, hol van? — tapogatta végig magát, olyan volt a fazonjába szurkált sok apró tűtől, mint egy kis sündisznó. Elmúlt már nyolcvanvalahány éves, de a munkája csodaszép volt... Ha meglenne még a céhláda divatja, úgy kezdődhetett volna a történet, élt egyszer egy messzi földön hires szabómester... Jött az öreghez a pénz, reggeltől estig öltögetett, hetente kétszer- háromszor is a százasoknak tarthatta a markát. — Háromszázhúsz korona ötven krajcár, a gombokkal együtt! — mondta egyszer-egyszer kihúzott derékkal a kuncsaftnak, aztán gyorsan a homlokára csapott: — Jaj, istenkém, hát már nem is a~ a világ van! Pengőt akartam mondani... mi evetuk rajta, leszámolták ** neki a forintot, amennyit kért... — Jaj, hát még csak nem is az van! Az unokák közben felnőttek, diákoskodtalc! bálba jártak. — Máma te kérj a kecske Tatától — neve. ek egymásra —, tegnap én vágtam meg ... Sóhajtsd be a bánatod a tüzér-fülébe! Kecske Tata csak kuncogott, bólogatott; adok kis huszárom, adok. A legnagyobb unokáját egyszer „baj érte” a Ratkó-világban. Az öreg műhelyében röppentek ösz- sze a barátnők. Mit csináljanak? Az egyik tudott egy címet: ezer forint! Pesti orvos. — Ne it: beszéljük meg — susogta az egyik lány, aki először volt a Tata műhelyében. — Nyugodtan, tüzér-füle van — legyintett az unoka. Tata varrt, öltögetett, majd bólintott. Ezerötszázat adott, hátha annyi kell, Ő 'is volt egyszer kirándulni inaskorában Brassóban, megy a korona, mint a pelyva. — Jaj, hol a tűm már megint. Ejnye na, hol a tűcském! A lány elment, visszajött, majd kérője akadt: ez a gyerek már megjött, Tata még öregebb lett: hehe, a legkisebb kis huszárom, hehe... A fiúk még otthonról bálozgat- tak, udvarolgattakt vitték a pénzt, egyik se vette észre, hogy a Tata Tiszai Lajos: A kecske Tata öltései egyre nagyobbak lettek, vargabetűt rántott a cérna, mellé- szaladt a fércelőtű. — Jaj, a cérnám, a tűcském! Az ördög fiókáját, de cudar rossz anyag ez, ejnye azt a... m-vek évekre múltak. Csak vi- lágos anyagot vállalt él Tata, aztán hiába sütött már hétágra a Nap, nem látta többé az öltést. Hány tízszer-százmilliomodik fogásnál tette le a sokszor keresett tücskéit...? Az olyan emberekről, amilyen ő volt, nem jegyeznek fel semmit. Bírta ugyan még magát, elcsoszogott a ház körül, egy-egy nagy- fröccsre is itkotorkált a szomszéd kocsmába — amelyik Sabác előtt volt még az igazi! Rendelést már régen nem vállalt, elfogytak a koronának titulált forintok. Jött, ment, hümmögött, aztán egyszer, amikor ott voltak az anyjuknál, egy vasárnapi ebéden az unokái, körbelépegette vagy háromszor a szobát. — Jaj, hol a pénzem, hová tettem a koronáimat? Az unokák összenéztek, majd rápislogtak — az egyik a bor karimáját vizsgálgatta. — Jaj, nahát, hol a tűm? Ejnye, dehogy a tűm, a bukszám, a kis koronáim... m z egykori nagylány áthajolt ** az asztalon a többiekhez: — Biztosan elvesztette... Mondjuk már neki! Ki se nyithatta egyik sem a száját, mert Tata már motyogta is a magáét: — Jaj, az ördög fiókáját, elvesztettem, persze, hogy elvesztettem. Hát nem lyukas a zsebem?!