Békés Megyei Népújság, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-14 / 11. szám
A közelmúltban olvastam, hogy a jegyzet kellemes műfaj, mert a tények közlésén túl a személyes érzések kifejezésének is teret enged. Ilyen belső tűzzel átfűtött, de tudományosan pontos könyvről emlékezem, amely épp ez okok miatt kellemes és hasznos olvasmány, és a képzőművészethez kevéssé értő olvasó számára is érdekes. Erről a szép munkáról jegyzetet kísérlek meg írni, remélve, hogy az megfelel majd a fent írt műfaji követelményeknek. A művész barátja e könyv utolsó mondata után I960, május 5-én Rabatban tett pontot. Művét Picasso alapeszméire építette: „Bárhonnan meríthetünk, csak ne a magunk műveiből.” — „Én nem a természet után, hanem előtte és vele együtt dolgozom.” — „A mű, amelyen dolgozunk, a naplóírás egy módja.” Döbbenetesen egyszerű, s megrendítően igaz gondolatok, hisz az önmásolás ellen szólva az alkotóerő kibontakoztatását helyezi előtérbe, és ez az erő nézőként, befogadóként sem nélkülözhető. Az is igaz, és ez a mondás úgy is hiteles, hogy a mű, melyet élvezni tudunk, mienk. Mindezt azonban mással kapcsolatban, s másról is el lehetne mondani. Picas- soról is sokat írtak. —Ezt a könyvet is bibliográfia egészíti ki. Sajnos, eredeti magyar művet léte ellenére hiába keresnénk benne, épp ezért is örömmel kell üdvözölnünk a magyar nyelvű Pi casso-i rodal ómban. Ez a mű úgy mer kérdezni, ahogy az átlagnéző kérdez, ahogy a laikus néz Picasso sokszor bámulatosan precíz rajzú, máskor épp oly bámulatosan merészen absztrahált műveire. Persze, nem marad meg ezen a csodálkozó szinten,, hanem azzal a szándékkal ereszkedik le, hogy az esztétikai tudás, az életrajzi tények ismeretében rendJegyzet Diehl Gaston Picasso-könyvéről szerező készséggel, mérle- amely át- meg átszövi kö- gielő biztonsággal századunk vetkezetesen ezt a művé- képzőművészete élvonalé- szetet, és amelyet a 87 kéP- ban helyezze el a nagy spa- pel illusztrált kötet az Év- humánum nyolt. század sodrában című fe- Viszont ki Hogy történik ez? — Pél- jezete foglal össze. Itt hang- dául megkérdőjelezi a mű- súlyozza a szerző; hogy „Picasso mindig megszenvedte a háború rémségeit... szenvedélyes és ugyanakkor tragikus életérzéstől vezettetve, az egzisztencializmust vész rajzkészségét, és válaszul legendákba illő szép történetek keretében bizonyítja be, hogy Picasso mester a rajz mesterei között is, sőt, hogy festményein is uralkodó elem a rajz, s mindig az a fajta fcodó érzését...” tányolja Picasso ezek ellen való humanista tiltakozását. Szívesen olvastunk volna többet arról is, hogy Picasso el - elgyönyörködik a gyermekarcban, egy szép mozdulatban, hiszen ennek felmutatása ugyancsak a vallomása. — is mondhatná, legkevésbé barátja, a GALAMB álko tójáról, hogy korából csak a borzalmat látja, és ki mondhatná, hogy korunkban csak az embertelen erők érvényesülnek? Picasso nem is ezt megelőzve... teljes mérték- mondja, hanem vállalja koHHumitM ben ábrázolta korunk uralrajz, amelyre épp szükség van a választolt téma kifejtéséhez. Találhatunk nála dúsan díszített, cizellált tablókat, s ha kell, találhatunk mértani rajzhoz hasonló, a szerkezeti vázig leegyszerűsített jelképes megoldásokat is. Nagy embereket nehéz megérteni — még nehezebb, ha a kutatók megkísérlik széttépni és torzóként világítják meg külön- külön benne „az embert”, „a művészt”, „a társadalmi lényt”. Diehl könyve egységbe foglalja e sokrétű művész sokszínű életét. Stíluskorszakokra, szerelmek évadaira szaggatható útjának rajzát a spanyol temperamentum, az egyöntetű szerelem, a hazaszeretet alapérzelmeivel lelkesíti át, s így világítja meg az örök fiatalságot sugárzó nagyság impozáns alkotói pályáját. Szerelem? — Rengeteg. 1905—1954 között kilenc jelentős, nagy érzésről tudunk, s bár maga Picasso így írja: „alapjában nincs más, csak szerelem” — ez a keret és a honszerelem szűk, s nem ad kulcsom a nagy művész teljes megértéséhez. Diehl keresi is a megoldásit, és megtalálja abban a világméretű társadalmi dinamizmusban, amely forradalmian tiltakozik a spanyol fasizmus ellen, de Itt megszakítjuk az idézetet, mert Diehfiel teljesen nem érthetünk egyet, ő ugyanis elsősorban a szó-/ ronigásf, a kor embertelenségét emeli ki, jóllehet mélrát, annak minden összetevőjével, s ezt a vallomást is idézi Diehl — így: „Mindig a magam korának festettem.” — Korának, s az utókornak legalább annyira. Szabad Olga Kiss Zoltán: Párás ég alatt Olvasom: gépek irtják a Dzsungelt Irtják, mert nő, mert etet és ruház, irtják, mert őrzi, mint Nap a Földet, óvja a szépre, s kívánt jóra szomjazó Embert. Irtják, mert bujtat, bujtogat egyre, beköti s enyhhel dajkálja a fáradt, vérző katonát; kinek kezébe fegyvert adott a kín és a harag; kinek dúlt arcán repkényes remény, kinek szívében lobbot vet a vér. Olvasom: gépek irtják a Dzsungelt. Bombavető száll, pontosan harci rendben. Köd ül alatta, por-halál-felhő. Prüszkölve horkan térdre az állat, remeg a fán az arasznyi levél. Fut a folyó is, részeges-görbén, pillés-fehér a habos-zöld patak... Olvasom: felhők fojtják a Dzsungelt — s érzem a fojtó kénízű füstöt. Torkomat marja, orrom vérezi. Döbbenten eszmél mellettem Társam: „Hajoljunk össze! Eresszünk hajtást! Pattanjon a rügy...” Olvasom: felhők fojtják a Dzsungelt. Hallgatón» Társam: „Hajoljunk össze! S látom, a perzselt ágak között fent új Lomb zöldell a párás Ég alatt.. Helyszíni közvetítés a szívemből Szomorúan jelentem, hogy így tél felé az ördögök hideg szőr ős mancsukkal megtapogatják a szívemet és én szomorú leszek és rosszkedvű. Nem ízlik az étel, a munka. Reggelenként bal lábbal ébredek, mert tejszínű ködöt látok az ablak üvegén és esténként teljes letargiában hajtom álomra a fejemet, tudom, holnap még rosszabb lesz. Aztán újra ébredek még idegesebben, belekötök mindenkibe, semmi és senkisem tetszik és egyáltalán, miért sötétedik olyan korán? És miért felel az én kisfiam élővilágból hármasra? És miért mondja a tahámő az én fiamnak, hogy gyenge kis agronómus lesz belőle. Miféle pedagógia ez? És egyáltalán ki ez a tanárnő, biológus vagy vétesz? Én bemegyek és megmondom neki, hogy..., És miért szemtelen az én fiam, és miért válaszolja a tanárnőnek azt, hogy ő „isten bizony nem akar agronómus lenni?” Miféle tisztelet ez? Ki neveli ezt a gyermeket? Kitől tanulja a szemtelenséget? És miért tolakodnak a villamoson az emberek és miért sípol a rendőr az utcasarkon? És miért rugdossák egymást a futballisták? Az ám, és mi, emberek, vajon miért rugdossuk egymást? Tessék mondani rakoncátlan rossz bácsik és nénik, miért bántjuk egymást? És az én kollégáim miért raknak felületes, gyenge kéziratot az asztalomra? Örömmel jelentem, hogy álmomban néhány jóindulatú kismanó próbafűtést tartott a szívemben és hozták a jupiterlámpákat is, hogy jobban lássak. Milyen szép reggel. — Jó friss tojást vettél — szólok a feleségemhez és jó étvággyal csámcsogom a rántottál Körülöttem saosolyog mindenki. s- Olyan jó ilyenkor, mindenki örül. Olyan jó, ha nem vagy kiállhatatlan és rabiátus — suttogja a nejem, de én nem haragszom rá, hogy sérteget, most mindent megbocsátok neki. Szeretném megkérdezni, miért örül ő is és miért mosolyog mindenki kö- rülöttém. „Okos ember a fiú tanárnője. És nagy emberismerő. Az én fiamból tényleg nem lesz agronómus. A bibét folyton összetéveszti a porzóval. Így nem lehet...’' — gondolom magamban. „És a fiú már ilyen fiatalon is nagy önismerettel rendelkezik. És tárgyilagos. És milyen szellemes! Ha-ha, nevetnem kell: „isten bizony nem is akarok...!” A villamoson az emberek és a nők milyen szépek és kedvesek. No, segítsünk szépen ennek az öreg néninek. „Hull a fának a levele", fütyülöm a dalt és a kalauznő visszakacsint. Azonnal elhatároztam, hogy vasárnap kimegyek a meccsre. Nem jó ez a tévé. Különben is, imádom az embereket, szeretek közöttük lenni. Benn megiszom a kávémat és megdicsérem a titkárnő haját. Azonnal kapok még egy kávét. — Mi van magával? — kérdi. — Semmi — válaszolom nevetve és nem értem a kérdést. Azért neki is megbocsátok. Bent a szobámban elolvasok egy kéziratot, röhögve könnyezem, rohangálok a folyosón, hol a szerző?-— Megvagy, édes öregem! Nagyon jó kis írás! Nagyon tehetséges fickó vagy! És örülök, hogy veled dolgozhatom... Megdöbbent, boldog arc. Kimenőben még hallom, amint valakinek azt mondja : — Nem értem az öreget. Tegnap ugyanerre a kéziratra azt mondta, hogy gyenge. Nem érti a fickó, nem is értheti. De azért én megl *■' sátok neki. (Suha) Miska bácsi Bandi bacs \ Gaburek Károly grafikai
