Békés Megyei Népújság, 1968. január (23. évfolyam, 1-25. szám)
1968-01-21 / 17. szám
Matrac és mennyezet között ÍRTA: VÉSZI ENDRE István esténként elnehezülten ült az ágyán, lábalt a mélybe lógatta; emeletes ágyrendszer volt ez. Ilyenkor, mint a makacs horgász, mindig kifogott egy képet, jelenetet. Marika éppen olyan barna, mint ő, éppen olyan életrevalóan jókedvű, s a szeme nagy, csendes tükör, még a vibráló dolgok is megtalálják a nyugalmat benne. Sokan kérdezték, nem is tréfából; nem ikertestvérek maguk? Nem, hangzott a válasz, mi férj és feleség vagyunk. „Dehát akkor,' hogy tehetted? És miért?” — ezt kérdezte tőle gondolatban. Tenyerében érezte sima, duzzadt mellét. Ez a test titkos vegyésze te. Katonaéveit szolgálta, váratlanul jött eltávozásra, jutalomból, akkor érte tetten. Es a konyhában az anyós, a szelíd özvegy, aki nagy, kövér túrósbuktákat sütött mindig legkedvesebb vejének. Gyilkolni akart, de nem sikerült, a másik volt erősebb. Lógatta a lábátt. A katonaságtól, de még saját nagy esaládú gyerekkorából otthonos volt ez a zajközösség, mégis egyedül érezte magát. A közeli italbolt, a „Lor- dok-háza” sem vonzotta, csak kívülről nézett befelé, a zöldesbama arcokat nézte, amelyek ott úsztak az ázalagos füstben. Leginkább ezeknek az arcoknak örömtelen elszigeteltsége tűnt a szemébe. Külön- külön arcok ezek, egyik nem válaszol a másiknak. A jókedvű, minden kiterjedésében keményen gömbölyű kultúros-asszony gyakran faggatta; szereti-e a szavalást, éneket, színjátszást — mihez érez vonzalmat? Semmihez; A vidékiek, s dz ittlakók nagy része vidéki volt, hetenként, kéthetenként hazamentek a családhoz, hogy aztán tele hideg élelemmel, lebbencstésztával, valódi dunyhaszaggal, jöjjenek vissza. Megtörtént, Szlovák György rajzahogy szombatról vasárnapra virradó éjjel másod-har- madmagával aludt csak a nagy teremben. — Te pajtás — szólította meg egy csupa lécből ösz- szetákolt fiatalember, akit maguk között „Kerítő”-nek neveztek —, neked nő kell, jutna is, csak még nem vagy itt járatos. Én, példának okáért, rengeteg nőt ismerek, mindenfélét Kövéreket, akiken nincsen kezdet meg vég és soványakat, akik olyanok a kezedben, hogy soha abba nem hagynák. Milyet adjak neked? — Semmilyet A hosszú, foltosán szeplős fiatalember ebből többféle következtetést vont le: „Ez az ember nem mer a másik szemébe nézni... Ez az ember betegesen gonosz ... Azonkívül, tudja, ez az ember most szabadult a sittről, vér szárad a kezén...” István ezután is szótlanul ült az asztalnál, és újságot olvasott; amikor a kultúrosnő megkérte a jelenlevőket, ne széled jenek el, mert amint meghirdették, azonnal itt lesz az írónő, aki irodalomról beszél majd nekik, másrészt, lehet kérdezni is. István nem örült ennek, már vágyott emeletes ágyára, hogy végre magára maradjon, 'matrac és mennyezet között. Az írónő valamivel nyolc után érkezett — későre tették a kezdést, mert az emberek sokáig dolgoznak és még a vacsorájukat is maguk szeretik megfőzni. Alacsony, keskenymellű nő volt, haját lappadt kontyba fogta össze. Azonnal a vizeskancsó mögé ült. s pirosán erezett szemhéjait gyakran lebocsátva arról kezdett beszélni, hogy őt alkotó munkájában az erkölcs meg a fiatalság, férfi-nő kapcsolatai izgatják. „Azt mondják, kissé konzervatív vagyok — hangja cérnavékony lett és aprókat nevetett —, pedig én nem vagyok ellene a nemek keveredésének — ismét aprókat nevetett, mintha egy láthatatlan ujj csiklanda- ná —, egyidőberr azt is híresztelték rólam, hogy prűd vagyok...” Előadás után jöttek volna a kérdések, de nem kérdezett senki. Az írónő keskeny arcán foltos pdro&ság ütött ki. * — Akkor nekem volna néhány kérdésem — mondta.— Mondja el valaki de egész nyugodtan, mondja el az életét •, t Nem szólt senkt A csatornázási vállalat emberei, a szálló lakói, mélyen hallgattak. A nő ott ttUt az időktől fekete plafon alatt, s bár megértőén mosolygott a mozdulatlan arcokba, egyszerre félni kezdett. Nyugtalanságában felállt s az emberek közé ment. Az ágyak mellett keserűen párologtak a még sáros, vizes gumicsizmák, kapcák, kiterített munkaingek. Megszólította az embereket és azok nehézkesen válaszoltak. Megfejthetetlen, megmozdíthatatlan masszába került István kerek, nagy barna arcán akadt meg a szeme. Jó arc, befogadó arc. Nem túl magas, de értelmesen domboruló homlok. S a simaszálú haj egészségesen tömött — Falusi ember? — állít meg előtte biztató arckifej ezésseL István kután válaszolt — Kőszegi. 1/ Arcok sötét sűrűjébe kerültek. Még nem lehetett tudni, merre éleződik a figyelem. — Szép város. Gyöngyszem, És miért szánta rá magát, hogy otthagyja? — végre eszébe jutott — a hős Jurisich városa! — aggodalmasan körülnézett, ám az arcok sötét karéja nem mozdult — Hogyhogy rászánta magát? Persze, a fiatalos kíváncsiság! István érezte a feszültséget és ezzel együtt a mulatságos helyzetet. — Azért, kérem, mert a feleségemen rajtafeledkezett valaki. A sovány kis asszonyt pofon verte a brutális válasz. István ekkor már tudta, ezt nem lett volna szabad így mondania, de már nem volt visszaút. Köröskörül, mintha kemény deszkák verődnének egymáshoz, száraz, erős nevetés hangzott. ' István lassan fölállt a helyéről, körülnézett, majd nekilódult és kifordult az ajtón. A nagyváros itt laposan vidékies. A külvárosi mezőségen, ahol egy csatorna bővítőszám va épült, volt egy kalyibalakó, amolyan csősz és napszámos. Tóth Rafael, akinek dereka bolgárkertészek okosan percellázott földjein görbült meg. Sokait csavarogtak együtt az öreggel. Neki köszönhette, hogy vendég lehetett egy fergeteges muzsikus lakodalmon, ahol agyagban sütötték a kacsát, s a parazsat táncolták körül mezítláb. Ez az ember fölfedezni vélte közös származásukat, bár ebből egyetlen szó sem volt igaz. De a szándék, hogy mindenki ben, akit valami rejtélyes ok a szívéhez közelített, rokonának fogadjon, szétvert minden ' logikát Rafaelnak — már a név is, Rafael! — volt egy lánya, Etelka, világszép lány, de öt, csak fényképről és egy fantasztikus olajfestményről ismerhette István, a lány ugyanis artistanő, és külföldi turnén volt éppen. Az öreg, hacsak nem Etelkáról beszélt, egykori lovait emlegette. Ezek a lovak törpe igáslovak csupán, öntözőkereket vontak egykor, kikopott egérszürke szőrnek, nagy, domború szemükben a szolgák kiolthatat- lan reményével. És mégis, táltos lovakká lettek Rafael nagyotmondásában, homlokukon kiütközött a hófehér csillag és tomporukon aranybarnáh csusszant a reggeli fény! Rafael egyszer komoran kifogásolta István öltözködését — Nem járhatsz ilyen topisan, fiam — mondta. A bizományi áruk kirakatában pillantották meg azt az inget Rövidujjú habselyem ing volt, szürkés mezőben kétlábon álló oroszlánokkal. Kevés szürke mező és sok ágaskodó fekete oroszlán. Az elárusítónő némi kajánsággal csomagolta be az oroszlánmintás inget A következő ■ nap szombat volt. A szálló embereit, rendkívüli munkák miatt itt tartották, nem mehettek haza vasárnapra. Ezen az estén, amely amúgyis sűrűsödött az elkeseredéstől, István felöltötte az oroszlánmintás inget és elsétált az ágyak között Egy fiatalember ellenállhatatlanul fölnevetett. Követte egy másik. „Kerítő” felkukorékolt a ferde gyönyörűségtől. Odakint izzó, mozdulatlan búra alatt áttetsző holdfényben álltak a fekete házak. István „Kerítő”-höz lépett. Nyugodtan megkérdezte: — Érzed a hajnalt, kakas? Valaki oroszlánmódra elbőgte magát. Emlékezés Gábor Andorra Néhány esztendővel eze- előtt egy tekintélyes folyóirat megkérdezte olvasóit: mit tartanak az év legjelentősebb könyvének? A válaszokból az derült ki, hogy a folyóiratokban és könyv alakban megjelent riportregények „viszik a pálmát”. Vagyis, az irodalom „közvetlenül közérdekű”, leplezetlenül publicisztikai hajtása bizonyult a legerősebbnek. Gábor Andor halálának 15. évfordulója ismét eszünkbe juttatja ezt a bizonyos körkérdést, mert munkássága jelenti a magyar irodalomban azt az életművet, amelyben elválaszthatatlanul megvalósult a publicisztika és a hagyományos értelemben vett szépirodalom egysége. Előveszem egyik kötetéit — nem sokkal halála után adták ki — s a címlapról tintakék, zord betűkkel bemutatkozik a cím: Összej gyűjtött cikkek. Mennyit tud ártani egy ilyen cím! Ilyent még az összegyűjtött műveknek sem szabad adni, mert azok is az olvasónak készülnek. Ha az olvasó mégis fellapozza a könyvet, hamar megállapítja = érdemes volt. Mennyi remek cím a cikkek, a napilapokba bezsúfolt kis irodalmi miniatűrök előtt! — Halottak arcai, A csóti pur- gatórium, Lopják a csontból a velőt, ■ Horthy kertje. Gábor Andor a címadásnak is művésze volt. S a ragyogó cím után nem következnek érdektelen, a holnap számára hatodrendű dolgok; még nem a „halhatatlanság” számára írt cikkecskéi, kareolaitai sem ereszkednek le az átlagszürkéhez. 1920 szeptemberében írta a Szeptemberi emlék-et — Horthyék vizsgálati fogságában, a Markó utcában. Egy, „az anyaországtól elszakadt” pozsonyi szerkesztő kért tőle kéziratot, amely a „kívülrekedt” magyaroknak azt hirdetné, hogy Magyarországon „élni, élni! mily édes, mi szép!” — nem úgy, mint a „raboknak”, akik az utódállam fennhatósága alá kerültek. — „Virágot a virágnak — mondja Hamlefcnetk valaki, miközben virágot szór Ofé- lia sírjára” — írja válaszlevelében Gábor Andor, s megokolja, miért nem tud utánanézni, ki is mondja ezt a Shakespeare-drámaban. Aztán következik egy shakespeare-i levél: a Ma gyarországon „élni. élni! mily édes, mi szép” — az ország teteme felett mondott Antoniusz-beszéd. A helyzet is antoniuszi és shakespeare-i: a szerkesztő arra kéri Antoniusz-Gábor Andort, hogy éltesse Magyarország — Caesar gyilkosait. És Gábor Andor is elmondja a temetési beszédet. Látja a férfit, akit nyolcán ütnek puskatussal, a nőt, akit nem kékre, hanem feketére vernek, s a másik nőt, aki megőrül a félelemtől. De kimondja ő is, hogy „Brutus derék, becsületes férfiú, s a többi is mind, mind becsületes”, hiszen „Ó, pozsonyiak, nagyon- nagyon vidámat szerelnék írni önöknek: Láttam egy embert, aki mezítelen volt, mint Krisztus, a vér csörgött félrelógó homlokából és széttárt két karjának csuklójából, s hörögve tán- torodott a halálba, elmeredt szemeim előtt... Jó pozsonyiak, ahol öt éjszakát töltöttem, tetvak, poloskák és rendőrtisztek között, a puszta földön, mely ha mégoly kemény volt is, vajszerűen puhának tetszett azoknak a szívéhez képest, akik körülöttem a jogrend helyreállítását! gyakorolták ... Már ezentúl én vidám író leszek, a legvidámabb a vidámak közül,s hangosan fogom dicsőíteni az anyaországot; s rajongani fogók kultúrájáért, amely vasrács és vasajtó mögött tartja a magyar írót, akinek szavát, önök, naiv emberek, hallani akarják”. Eldalolja az új magyar Mária-siralmat, dalban, sanzonban írja meg a Kör- magyar-t. összeszorul a torok a nyomorúság, a kegyetlenség láttán; de ő arra kényszeríti, hogy kinyíljon, adja tudtára or- szágnak-világnak, milyen sors vár Horthy-Magyaror- szágon a dolgozó emberre. Az első világháború előtt népszerű író volt. Az emigrációban fenyegették, zsarolni próbálták: s makulátlanul tiszta magatartásával kiharcol ta( hogy továbbra is Magyarország egyik legnépszerűbb írója, újságírója legyen. Krajczár Imre Hol a sok ketrec, amibe belerakod az oroszlánjaidat? — szólt egy vicces, törpearcú öregember. Már hárman is felbőgtek a fiatalok közül. No, te nagy különleges! Fölvetted a cirkuszi gúnyát! aki most szólt, kormos arcú, hatalmas ember. A törpearcú, a szemébe röhögött. — Ha ebben az ingben lát a feleséged, talán nem is hűtlenkedik, igaz? Erre odaütött. Mindenért, ami akkor és azóta történt. Többen is rázúdultak, érezte az öklök kemény igazságát, saját meleg vérét nyaldosta. Aranyos ködben kavarogtak az emeletes vaságyak, s a levetett gumicsizmák rúgásra emelkedtek. Nem félt, csak rettenetesen fájt neki, hogy ezek is őt verik. Aztán már nem őt verték, de egymást. Kettészakadt vélemény és tábor. Az asztal borult, körülötte az emberek ordítozása. Végül minden élcsendesedett. Valaki szivaccsal lemosta az arcát. Ketten fölemelték és gyengéden elhelyezték az ágyára. Hajnalra átmenet nélkül, egyszerre lett világosság. Ember és tárgy leleplezve feküdt a helyén. Valaki tejet és zsemlyét adott föl neki. Valaki türelmesen várt, míg elfogyasztja . a reggelit. Valaki csöndesen jelentette a gondnoknak, hogy nincs jól. A közeli remízből most indultak az első villamosok.
