Békés Megyei Népújság, 1967. december (22. évfolyam, 284-308. szám)

1967-12-24 / 304. szám

Molnár Antal Arckép ^=«^^=«j=sSi—»£—==■ !===== 5 Filadelfi Mihály: NAGYANYÁM HÁZA ELŐTT Ott szöszmötöl még mindig... Látom őt, amint száraz, hűvös tenyerében kiikoricacső vagy fésült kenderkóc dalol, amíg keserű zsoltárt énekel... „Tanulj, kisfiam, majd könnyebben élsz .. — szól, ahogy újra megjönni lát..; Könnyebben-é?! Mit mondjak neked, ha rám nehezedik súlyával a múlt, és késztet a jövőért vallani?! — Se kint, se bent... — így nagyanyám. De élek, mozgok, s nem köt gyáva gát, szívem olyan keserű s énekes, akár a te zsoltáros drága szád... Csak én már itt, itt, ezen a Földön keresem meg szép üdvösségemet, s a harcot is, nagyanyám, hiszen tudod, mennyire gyűlölted te is a szemetet.., 1967. Hidas Ántai három regénye Századunk első két év­tizedének történelmi regé- nye-regényes történelme: így jellemezhetjük Hidas Antal trilógiáját, melynek köteteit most együtt jelen­tette meg a Szépirodalmi Könyvkiadó. Három testes könyvet vehet kézbe az ol­vasó, s ahogy lapjain nyo­mon követi a hősök sorsát, úgy rajzolódnak ki mind erőteljesebben azok a tár­sadalmi feszültségek, ame­lyek végül is forradalmi robbanáshoz vezettek. Első kötet: Ficzek úr. Ké­szülődik a rezesbanda, te­rítik a vörös szőnyeget, a szónokok torkukat köszö­rülik. Vadászni jön a gö­döllői királyi birtokra az „apostoli” Ferenc József. A „matyarul” alig tudó ma­gyar király fogadásán ott szorong a tömegben az ön­kéntes tűzoltók mundérjá­ban Ficzek úr is, az alvég susztere. így kezdődik ez a sajátos zamatú történet, amely nemes humorral át­szőve végül is a századfor­duló körképévé tágul. Ki ez a Ficzek úr? Suszterájból kilépő szájhős, örökké mor­gó apa, megértő kisember. Mindent megpróbáló, sem­mit el nem érő. ö a köz­ponti alak: körötte sereg­nyi hasonló. Söröskriglik mellett lázadók és tudatos mást akarók. Esett és szív- szorítóan szeretnivaló kis­emberek... Második kötet: Márton és barátai. A vezérkaroknál már a mozgósítási tervek friss változatain dolgoznak, a bankok tanácstermeiben a zsírosabb profit reménye csillan: a háború szele, hol gyengébben, hol erősebben ott fúj Európa felett. Fi­czek úr fia, Márton, s per­sze barátai, a tizenévesek romantikus világszabadító terveket forgatnak fejük­ben, és közben a szerelem sóvár álmaiba temetkeznek. Hidas finom érzékkel raj­zol tiszta, légiesen áttetsző, s ugyanakkor nyersen va­lós képet erről az ifjúság­ról, Mártonok felfedezőút­jairól a főváros rengetegé­ben, s kószálásaikról a kép­zelet, a lélek birodalmában. Az apa pesszimizmusa és Márton romantikus opti­mizmusa nem csupán két nemzedéket jelöl: ők sűrí­tik magukba mindazokat a vonásokat, amelyeket drá­mai gyorsasággal és éles­séggel állít szembe — már társadalmi méretekben a kötet utolsó lapjain színre lépő emberfaló háború. Harmadik kötet: Más mu­zsika kell... Három év po­kol, s három év remény. Három év a háborútól nyo­morodé fővárosban, s há­rom a lövészárkokban, ahol mind erőteljesebben lábra kapnak a forradalom szük­ségességének, szépségének, embert teremtő mivoltának gondolatai. Az író hőseivel e kötetben már nem járat kanyargós utakat: Ficzek úr, Márton és a többiek szükségszerűen teszik azt, amit tenniük kell. így lesz forradalmárrá Márton, Csí­ki, s mások, így kell szem­benézni Ficzek úrnak is mindazzal, amit életeként tarthat számon. A könyv, s a trilógia befejező lapjain az ifjú forradalmár — a rendőrségi kihallgatásról és szembesítésről hazafelé tartva — már nemcsak hi­szi, hanem tudja is, hogy más muzsika kell, a forra­dalom muzsikája. Véres tüntetések és ott­honi perpatvarok; halál a lövészárokban, és álhazafi­as handabanda itthon; for­radalmi gondolatok és ka­masz csókok — mindez tá­vol áll egymástól, s mégis egybeolvad az írói tehetség kohójában. Élvezetes, érde­kes olvasnivaló, mosolyt fakasztó és meghökkenést kiváltó történetfüzér, ame­lyet legendából és vaskos realitásból, meséből és a történelemből fűzött össze a kort, és hőseit egyaránt kiválóan ismerő író (M.) összehunyorftotta a szemét, fejét jobbra-balra ingatta, s ilyenkor apró reflekto­rokká váltak az utcai lám­pák. — Azt keresi, hol lakom? — kérdezte. — Lehet. — Hiába keresi. A szom­széd községben lakunk. Már az utolsó buszt is le­késtem. — Most mi az ördögöt csinál? — Elmegy el? magához, mondtam. A fiatal orvos tenyere megnedvesedett a volánon, és ettől egyszerre ideges lett. Érezte, hogy most kell elrontani az egész ügyet, vagy nem csinálni problé­mát belőle. Energikusan megfordult a kocsijával, és elindult kifelé a városból. — Nem felel? — hajolt előre a lány, mintha azt nézné, hogyan futnak a kö­vek a kerekek alá. — De. — Mondja! — Nem értem magát. — Mit nem ért? — Hát igaz — mondta nagy szünetekkel —, mit is nem értek? Megvárhatta volna, amíg én hívom. — Csak úgy érdekes, ha maga csábít el? Egy lány meg egy fiú bukkant fel jobbról. Össze­ölelkezve sétáltak az or­szágúton. A sebességmérő mutatója elérte a százat. Hallgattak, csak a motor sivított, és a fák elkenődtek kétoldalt. — Álljon meg — szólt a fiatal nővér. — Hova ro­han? Levette lábát a gázpedál­ról, befordult egy dűlőút- ra és megállt. Kikapcsolta a reflektort. — Maga azt hitte, hogy a kocsija tetszett meg ne­kem. Ne higgye... Nem is hiszem, gondolta, ültél te már Opel Rekord­ban is, az elegánsabb. Most már kit érdekel, hogy ml tetszett meg? A lány hara­pós szája határozottan fel­csigázta az érdeklődését. A műúton teherautók ro­bogtak. Fényszóróik a sö­tétséget tapogatták. — Várj egy kicsit — sut­togta a lány —, menjenek el. — Jó mondta, és kinyi­totta a kocsi ajtaját. A friss levegő nagyszerű volt. A teherautók nem akar­tak fogyni. Harcgyakorlat, jutott eszébe a magyarázat, eleget csinálta ő is katona­korában. Éjszakai harcgya­korlat, riadó, hasonlók. Szép élet, gyöngy élet... Elfordította a slusszkul­csot. — Szeretnék mondani va­lamit. — Tessék. — Tudod, hogy minden nővér odavan érted? Te meg senkivel nem törődsz. Nem vagyok átlagnő, ha nem mondod, akkor is tu­dom. Látod, pont én hiány­zóm neked. Hogy a fiatal orvos sem­mit sem válaszolt, folytat­ta: — Ne félj, nem akarok a feleséged lenni. Ebből vérszerződés lesz, összegezte a helyzetet, és ha az? Mostanában úgyis elkapta valami hülye hul­lám, kedvetlen, szkeptikus, és anyai szeretetre vágyik. — Mondd csak, tudnál te anya is lenni? — Anya? Bolond nő. Fogalma sincs, miről beszélek. A lány közelről nézte. — Mi van veled? — Tudnál anya is lenni? Azt kérdeztem. A lánynak érthetetlen volt az egész, kuncogott hát és az: mondta: — Ha csak kérded, ak­kor soha. A fiatal nővér, aki 23 múlt két hónappal, tizenöt nappal, és átlagon felüli nő volt, nem egy a tucatból, még mindig nem értett semmit. Az életből azt sze­rette, hogy szeretett élni, és ezt most a fiatal orvos­sal olyan pompásan elkép­zelte. A fiatal orvosnak szép kocsija volt. Fiat, egy éve vette. Pénze is volt elég, néha egy kicsit több is, mint amennyit megszokott életstandardja megkövetelt; mindezeken túl 32 éves volt, és nőtlen. A motor felbőgött. A fák hanyattestek. A város ve­szettül közeledett. A lány bal karjával át­ölelte a fiatal orvos nyakát, és megsimogatta az arcát. Tetszel nekem, gondolta, ugye nem leszel rossz? Egy kanyar után az előb­bi párral találkoztak. Egy­mást átölelve léptek ki a fák közül az útra. Olyan hirtelen bukkantak elő, hogy alig tudták kikerülni őket. — Marhák — mondta tű­nődve a fiatal orvos és be­kapcsolta a rádiót. A zene kiszakította őket a valóság­ból, és mind a ketten azt érezték, mintha szárnya nőne az autónak és forró légáramlatok domború há­tán emelkednének egyre magasabbra. Mint halálba dermedt szökőkút vakít a fűzfák zúzmarája, s hóban ropogó lépteim zenéje vezérel alája. Mélytiszta csönd tódul tüdőmbe, testem ringatva felemeli, s ágak között dobálgatva, a föld zúzmarával lesz teli. Zúzmara Mladonyiczky Béla K. Szabó Sándor: Önarckép Jobbágy Károly: Amíg a csillagszóró perceg szikrája dobbanva röpül, •rrodba fojtó szaga ül, londolkozz el — csupán egy percei — ni lenne ha... ez a karácsony éjszaka csodát tenne és szárnyat adna s a kilőtt golyó nem zuhanna erőt vesztve, hanem suhanna, száguldana a föld körül; minden kilőtt gépfegyvertöltény míg célt nem ér — mert ez a törvény — repülne, amig ideér, nyárból ide, hol peng a tél, itt süvítene cefetül, itt vemé át az égő gyertyát, hogy hullanának a cukorkák, s a „békesség” a lenge tüli, mely úgy tűnik, hogy ran és altat, ölében hordja a nyugalmat' s boldog jövőt nevetve szül... egyszeriben csak leomolna, futnánk kiáltva és sikoltva, átkozva létünket belül... Ám ne ijedj meg! Mert hogy van vonzása a földnek, a golyó itt senkit sem öl meg ott fütyül gyilkos végzetül Távol-Keleten a vadonban, ahol ma épp úgy Karácsony van, akár csak itt, és bomba is van, téged csupán csak elkerül. m

Next

/
Oldalképek
Tartalom