Békés Megyei Népújság, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-12 / 268. szám
1967. november 12. 5 Vasárnap Pátosz és realitás A z újságíró — hivatali köjfl telességből — sokfelé jár, i i sok helyütt megfordul, számos emberrel beszél. Visszatekintve az elmúlt napok és hetek készülődéseire, felfokozott ünnepi hangulatára: egy világtörténelmi eseményre emlékező évforduló jubileumi emelkedettségéről, lázáról alkothatott képet magának a szemlélő szerte a megyében. Nézve az ezernyi ötlettel, választékos ízléssel ékesített, ünnepi díszben 'ragyogó kirakatokat, az iskolák, intézmények, üzemek által készített — puritán egyszerűségre törekvő és mégis kifejező — dekorációkat; olvasva a naponta érkező táviratokat, a sajtó híradásait az ünnepi készülődés újabb és újabb eseményeiről, felajánlások teljesítéséről, kiemelkedő munkasikerekről; végignéz- j ve a majd minden városban és j községben, sok-sok iskolában és üzemben rendezett bemutatókat, kiállításokat; az ünnepi pártnapok és gyűlések szívből jövően komoly és ünnepien fennkölt atmoszféráját érezve, találkozva a spontánul az utcára vonult sok ezer emberrel, akik résztvevőként vagy nézőként voltak ott egy-egy fáklyás felvonuláson; a szemlélő nem tudja kiragadni magát bizonyos pátosszal teli lelkesedés hullámai alól. De egyáltalán miért említésre méltó, hogy így van, miért szükséges magyarázni, védeni a pátoszt és a lelkesedést? Az utóbbi esztendőkben társadalmi és közéletünkben, gazdaságunk építésében és politikai céljaink megvalósításában mindinkább felülkerekedett a józan tárgyilagosság szemlélete. Visz- szaemlékezve egy régebbi —sokszor túlzott pátosszal, álforradal- mlsággal, lakkozott valósággal telített időszakra — megszoktuk, hogy nem lelkendezünk feleslegesen és őszintétlenül, hanem csináljuk a dolgunkat legjobb tudásunk szerint, örültünk ennek a drágán visszaszerzett józanságnak; annak, hogy bár a munka most is becsület dolga, de mégis elsősorban igazságos és jó bérrel, nem pedig „dicsőséggel” fizetünk érte. A külpolitika bonyolult kérdéseiben való eligazodás csakúgy, mint a népgazdaság fejlesztése, az emberek életszínvonalának növelése — a közeljövőben a gazdasági reform eszközével — józan tárgyilagosságot, az élet köznapi realitásainak fokozott figyelembevételét követeli. Ugyanakkor — valljuk be — akadnak olyan jelenségek, melyek arra utalnak, hogy a tárgyilagos számítások egyes emberek szemléletében túlontúl nagy szerepet kapnak, s fölébe kerekednek annak, amit a forradalmárok egészséges pátoszának nevezünk. Jó dolog, hogy akár a kollektív szerződések megkötésénél, akár egy termelési tanácskozáson, vagy KISZ-taggyűlésen forintokban mérjük a közeljövő tennivalóit, lehetőségeit. De vajon, ha teljesen belefeledkezünk az effajta gondolkodásba, képesek maradunk-e arra, hogy a jövő nagyszabású perspektíváit is át tudjuk tekinteni? A hétköznapok józansága egyáltalán nem mond ellent a forradalmian me- | rész perspektíváknak, a jövő távlataiba vetett hitnek. Amikor a józan mérlegelés már nem elégséges, a jövő birtokbavétele sokszor felfokozott képzelőerőt követel. Olyan képzelőerőt, melyet a köznapi józanság visszaparancsolna. Vajon Kossuth Lajos emlékezetes országgyűlési beszéde, amikor ragyogó szónoki képességeit latba vetve megszerezte a nemzet számára nélkülözhetetlen honvédhadsereg felállításának megajánlását, végbe mehetett volna a forradalmi pátosz nélkül? A húszas évek elején Lenin a szállítás dolgozóinak összoroszországi kongresszusán kifejtette, hogy a munkásosztály, a forradalom vezető ereje „különösen fáradt és kimerült, különösen elgyötört”. (Az átlagkereset ebben az időben mélyen alatta volt a háború előtti szintnek). S a válságos időszakot elemezve, a nagy proletárvezér forradalmi lendülettel tért át a győzelem feltételeinek megszervezésére, a proletárfegyelem megerősítésére, s mindarra, amit — az akkor még sokak által nem látott — nagyszerű jövő érdekében tenni szükséges. Mi ez, ha nem kommunista pátosz? A mi korunkban, napjainkban — elég csak az újságok külpolitikai rovatában böngészni — sok olyan esemény történik, melyre vagy a rettenetes vagy a nagyszerű jelző illik, mely szenvedélyes állásfoglalásra készteti az embereket. Néha úgy tűnik — szól ez az iskolai oktatóknak, a politikai programok szervezőinek, a KISZ-vezetőknek egyaránt —, nem használjuk ki eléggé azokat a hasznos energiákat, melyek az emberek képzeletére, lelkesedésére, érzelmeinek felkeltésére hatva, előrelendítenék mindennapi munkánkat sok-sok megoldásra váró kérdésben. Magyarán: mintha időnként megfeledkeznénk a pátosz embert formáló és tettekre sarkalló erejéről. A ' történelem különböző korszakaiban, adott gazdasági, társadalmi körülmények között módosulhat az arány: milyen mennyiségben van szükség a józan realitás vagy a magas hőfokú pátosz ösz- szetevőire. Egy azonban bizonyos: e két ellentétes tényező dialektikus egységét nem nélkülözhette az emberiség egyetlen konstruktív, teremtő korszaka sem. Vajda János Hasznos időtöltés vagy elhivatottság? A szovjet népesedési statisztika érdekes adatai Az Orosz Birodalomnak 1913 végén kb. 159,2 millió lakosa volt. Ezen belül 29,5 millió személy, vagyis 18 százalék városban, 130,7 millió, vagyis 82 százalék pedig falun élt A Szovjetunió lakossága 1967 elején elérte a 234.4 milliót. Ebből 128 millió személy, vagyis 55 százalék városokban, 106.4 millió, vagvis 45 százalék pedig falvakban éL A forradalom előtti Oroszországnak kb. 800 városa volt. A Szovjetunió térképén 1967 elején 1874 város szerepelt. A forradalom előtt két olyan város volt, ahol a lakosok száma meghaladta az egymilliót: Pétervár (kb. 2,5 millió lakossal) és Moszkva (1,9 millió lakossal). 1967 elején nyolc szovjet város lakossága haladta meg az egymilliót: Moszkva (több mint 6,5 millió), Leningrad (kb. 3,7 millió), Kijev (1,4 millió), Tas kent (több mint 1,2 millió), Baku (kb. 1,2 millió), Harkov (1,1 millió), Gorkij (1,1 millió), Novoszi- birszk (több mint egymillió). Az Októberi Forradalom után született személyek száma , kb. 184 millió, vagyis a lakosságnak csaknem 80 százaléka. A lakosság osztály-összetétele 1913-ban (a nem dolgozó családtagokat is belóértve): munkás — és alkalmazott — kb. 17 százalék; egyénileg gazdálkodó paraszt és szövetkezetbe nem tartozó kézműves — 66,7 százalék; kizsákmányoló osztályok — burzsoázia, na-gyhir tokosok, kereskedők és kulákok — 16,3 százalék A Szovjetunióban jelenleg a lakosság 76,39 százaléka munkás és alkalmazott, 23,58 százaléka szövetkezeti paraszt, 0,03 százaléka egyénileg dolgozó paraszt és kisiparos. A színheiy utcára néző, közepesnél nagyobb i terem Békéscsabán, a Balassi Művelődési Házban. Tágasnak is | lehetne mondani, ha a festői rendetlenségben elhelyezett állványok, rajztáblák, ülőbakok és hatalmas mértani testek nem keltenék a zsúfoltság látszatéit. Egy hosszú asztalon, a fal mellett, csillogó márvány-szoborfejek sorakoznak; komor Beethoven, az erőtől duzzadó Caesar és egy mosolygós gyermekarc. A falakon körben, egyforma fehér keretben képek függenek; tollrajzok, leheletfinom akravellek, dinamikus szénrajzok. Derékmagasságtól egészen a mennyezetig takarják a falat, mint egy hatalmas, sokszínű szőnyeg. A szem nem pihenhet meg, ide-oda ugrál a tekintet a képek színes mozaikjain. Többségükben, ma már országos hírű művészek fiatalkori alkotásai, abból az időből, amikor még 16—17 évesen az első komoly lépéseket tették a piktúrában, mint a képzőművészeti kör tagjai. Ezüst György határozott vonal- vezetésű munkásalakja, Gaburek Károly markáns portréi, Romvári Etelka finomművű rajzai jelzik — egyebek mellett — azt a határkövet, ahonnan ez a tiszteletre méltó, lelkes kezdeményezés elindult. Egyben az ő munkásságuk, művészeti sikereik állítják magasra a mércét a Balassi képzőművészeti körének jelenlegi tagjai előtt A mester Mokos József, idős ember, maga is jónevű festőművész. Huszonegy éve alakult a kör, 15 év óta irányítja a foglalkozásokat Középmagas, erőteljes férfi. Bal kezének kisujját állandóan behajlítva tartja, keze már szinte hozzáidomult a palettához Arca feltűnően j barna, idejének nagy részét a szabadban tölti, természet után fest. Életét megosztja saját képei és tanítványai között. Nagy tehetségű oktatónak tartják, és ő tudatában is van ennek a hasznos képességének. Joggal lehet büszke rajztanítási módszereire. Eddig a 15 év alatt, több minit féllszáz, keze alatt tanult fiatalt vettek fel a különböző művészeti főiskolákra és az építészeti karra. Sok ismert festőművész, grafikus köszönheti sikereit a képzőművészeti körnek és főként Józsi bácsinak. S a volt tanítványok hálásak. Ha erre járnak, benéznek a Mesterhez tanácsot kérni, köszönetét mondani. Nyílik, csukódik a műterem ajtaja. Sorra érkeznek a lányok és fiúk. A tanítványok mmsmmmmaamttsmBammmm fiatalok, általános iskolások, gimnazisták. önként, szívesen jönnek ide. A rekeszekre osztott szekrényekből előveszik a rajztáblákat, fehér papírt feszítenek rá, kezdődik az oktatás. Szétszórtan helyezkednek el, a leginkább hintalóhoz hasonlítható rajzszékeken. Ketten-hárman kapnak egy-egy közös feladatot. Nincs ceremónia, közvetlen, szinte családias a légkör. Kozéki Marcella és Négyesi Edit egy bonyolult hengerformát mintáz. íjét ujjuk közé fogott ceruzával bemérik az arányokat, előredőlnek és határozott, szinte egymást fedő ceruzavonásokkal felvázolják a határvonalakat. Körösztös Évának „há- lásabb” feladat jut: egy ágaskodó kis lovasfigurát rajzol, megfeledkezve'szinte minden másról. Nyelvét picit kidugja, amikor a kusza ceruzanyomokból végre kirajzolódik az állat kontúrja. Évi egyike a legfiatalobb tagoknak. 14 éves múlt, imád rajzolni. Gimnáziumba jár és tanár szeretne lenni. A kör (mert ők csak így nevezik egymás között) olyan előképzést nyújt a továbbtanuláshoz, amely már fél sikernek számít. Amikor terveiről faggatom, nevetve állítja, hogy ő „született zseni”, himásik végében Horváth Zsuzsi és Zahorán Marika dolgozik. Élő modell után, egyik társukról készítenek portrét. A fehér papíron lassan kirajzolódnak az ismert vonások. A Mester mögöttük áll, tanácsot ad, s ha szükséges, kiigazítja a rajzot. Ügy magyarázza meg a helyes megoldást, hogy közben rámutat azokra a buktatókra is, amelyeknél akaratlanul is téved a kevésbé gyakorlott kéz, az arányokat még nem pontosan felmérni tudó tekintet. A produkció Lassan mindenütt elkészülnek a rajzok. Megelevenedik a szoba. Az eddig suttogóra fogott hangok felerősödnek, az ifjú művészjelöltek s csak a kedvtelésből rajzolgató fitalok visszaváltoznak vidám, magabiztos lányokká és fiúkká... Rögtönzött kiállítást rendeznek az napi munkájukból elismeréssel vagy fejcsóválva kritizálják egymás rajzait, ők is tudják, hogy ezek a képek még nem művészi alkotások, nem keretezni való remekek; de szükséges állomásai az igazi festészethez vezető útnak. Ezek a lányok és fiúk nemcsak hasznos időtöltésül űzik a rajzolás nehéz, de csodálatos mesterségét, hanem többségük már igazi elhivatottságot érez a művészet iránt. Szorgalom és türelem — mondja búcsúzóul tanítványainak a Mester, ki tudja hányadszor már... Lassan kiürül a műterem. Helyére kerül az utolsó rajztábla, megpihennek végre a fürge ceruzák is. Csend lesz, csak a Mester húz még egy utolsó, javító vonást szén rajzolni is hamarabb tanult I egyik tanítványa képén, meg, mint beszélni... A műterem | Brackó István vvvvvvvvv\vvvvv»vtvvvvvvvvvvvvvvvvvvvv\%vvvvvvvvvvvvvvvv^v\vvv»< Deméuy Gyula felvétele /
