Békés Megyei Népújság, 1967. november (22. évfolyam, 258-283. szám)
1967-11-19 / 274. szám
/ KÖR ÖS TÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Braila nyitánya graila, a Baragon ka- előbb kőművességet, majd hitetlenül hallgattuk őket púja tárja ki élőt- szerelőlakatos lett. írdo- Sem a nádgazdaságoknak, tünk széles sugárútjait, gál-e meg? sem a téli gépesített nagy amelyek a Dunától a ha.- Együtt megyünk be az aratási kampányoknak tártalan síkságba vezetnek. igazgatósági palota- nyomuk sem volt még ak— Ezeken az utakon terem- ba, A földszinti folyosó kór a deltában. A tek valamikor „Baragan egyik ajtaja előtt megái- kait minden bogáncsaa”-ról, a kikötő- lünk, kulcsot vesz elő. Mu- munkások és hajósok éle- sat téről szóló döbbenetes történetek nádaso- tavasszal egyszerűen felperzselték. Mikor is volt ez? Ezelőtt kilenc évvel. | ézem a vitrint az irodában. Hallgatom a nyomdából, brailai cellulóz- és papírlegfrissebb kombinát párttitkárának N< Átmegyünk a ság irodájába. együtt, amely kitermelte — örökre eltűnt. A külváros omiladékai itt is le- könyvespolc s egy üveghulltak, az építők lerombol- vitrin. Miközben a párt- ták, hogy emberhez méltó titkár a kombinátról be- körül menyeket teremtse- szél, tekintetem mindegyre nek. A Carantinei utca tő- a vitrinen kalandozik. Pol- szomszédságában, ahol egy- cain karton, cellulóz, pa- kor Anghelina néne kocs- pírlapok, fonalköteg, szö- mája — a Codin vezette vetminták. Hol is láttam hírhedt verekedés színhe- én már ezt a vitrint? Hát a kombinát lapját, a Cellulózát szerkeszti. Két- a Balkán Gorkijá- hetenként jelenik meg hátiak, Panait Istratinak a romezer példányban, épp tollából, amelynek életét a most jön a nagy író oly erőteljesen megmutatja a rajzolta meg. A „Szegény számot, van egy riportja előadását. A karton- és Piac” - az úri renddel benne. _ cellulózgyár mellett felépül pártbízott- a műszál üzem. Épül a szu- íróasztal, perkord gyár. Az asztalon a. tótkár jegyzetfüzete. Fedőlapján háromnyelvű nyomtatott szöveg: „Paper Samples of reed pulp”, „Papiermuster aus Schilfzellstoff’, „Echnatillons de papier de cellulose de jonc”. Nádból készült papír. A szöveg felett a gyár védjegye: „Celostuf Brai- lai”. Eszembe jut a deltából hazaküldött első levelezőlapom szövege: „A kétszáznegyvenezer hektáros nádrengetegből lefoglaltam tízezer hektárt a könyvkiadás számára”. A vitrinhez közeledem, s nézem a mintakollekciót; s áthullámzik rajtam ezeknek az esztendőknek kemény harca, névtelen hősiessége, tízezrek áldozatos munkájának gyönyörű beteljesülése, amely egy új iparággal gazdagította az országot. A vitrin melletti könyvespolcon örömmel fedezem fel kötetemet Aka- Nádország ostromáról. Bú- Évekkel ezelőtt az alapo- démiájának kutatóállomá- csúzáskor a titkár elém te- zásnál dolgozott, amikor sa”. Beléptünk. Odabent ssá a könyvet, és én beír- itt még a Baragan porát három fehér köpenyes férfi dolgozott, rögtönzött laboratóriumfélében. A sarokban vitrin állott. Polcain kárton, cellulóz és papírlapok, vékony szálú foKiss Attila Líra lye — állott, ott van ma a Progresul üzem gyönyörű, új munkásklubja, a város büszkesége. Gailaeról jövet a hatalmassá nőtt, impozáns, modem épületsorával megragadó Progresul üzem — Braila nyitánya. Az egykori, helyi jelentőségű javítóműhelyből fejlődött ki az elmúlt években ez a már nemzetközi rangú üzem, amely gépekért: gyárt, és épületeinek friss „ütemére” léped át a város határát. Zavarodottan, hordozom körbe a tekintetemet, persze, a deltában. A deltái iskolások tanfelügyelőjével jártam a halásztelepeket. A tanfelügyelő jókedvében volt, az egyik legtávolabbi szigeten, ahol mindössze hét család élt, sikerült megoldania a gyermekek iskoláztatását. Csónakunkat már a Sulina vize himbálta, amikor kikötöttünk egy kihalt partrészen. — Szálljunk ki — mondta. — Mutatok valami érdekeset. — Valamivel távolabb a partitól náddal fedett, magányos ház állott, mögötte mocsarak, s nem ismerek rá a helyre, nádasok áthatolhatatlan mintha most látnám elő- rengetege. Az ajtó fölött szőr. Aztán végre felbuk- fartábda, amelyre ez volt kan az első ismerős. — pingálva: „Az RNK kavarta a szél, s csupán néhány barakk lapított az egyhangú síkságon. Hát persze, hogy ő az, a feketére sült baragan i gyerek, aki oly lelkesedés- nalmotringok, szövetmin- sel olvasta fel a barakk- ták, vászondarabok. Maiidban első verseit, melyek- ez nádból készült — ma- nek múzsája az építőtelep gyarázták lelkesen a fehér volt Itt tanult szakmát, köpenyes kutatók: kissé hatom a legszebb dediká- ciót: „Nádország ostroma győzteseinek.” Mikó Ervin P. R. Lang: Szegfűk Barbarának „Mi történt?” kérdeztem, miközben a konyhában táncoló, fütyürésző Barbarát néztem. „Nemsokára hivatalos lesz” mondta feleségem és elgondolkozva mosolygott. „Mi lesz hivatalos?” „A gyöngéd szerelmi kapcsolat, amely leányunk és egy ismeretlen között szövődött” „Ennek nagyon örülnék, Mathilde, mert úgy látom, hogy a petrezselyemárulás igen kellemetlen leányunk számára. — Ez azt jelentené tehát hogy Barbara vénílányságának egén egy komoly kérő alakja tűnt fel?” Mathilde szó nélkül megragadta a kezem és Barbara szobájába vezetett. Egy szegfűligetben találtam magam; szegfűk mindenütt, ahová csak néztem: az ágyneműtartón, az éjjeliszekrényen, az asztalon és befőttesüvegek- ben, még a székeken is. „Egészen magam előtt látom”, mondta Mathilde, és ismét elgondolkozva mosolygott. „Művelt intelligens ember, gentleman te- tőtől-talpig... olyan vő, amilyet csak kívánni lehet!” „Lassabban, lassabban! Hiszen ez a kitűnő úr, még nem jelentkezett előttünk! Milyen kapcsolatban van tulajdonképpen a szegfűkkel?” „Róbert által küldi a csokrokat... ez egyáltalán nem szokatlan; gyakran megtörténik, hogy a férfi a virágot imádöttjának annak testvérén keresztül küldd. Robert a 12 évével a legideálisabb szerelmi postás.” Barbara ragyogva, lépett a színre. „Termésizetesen fehérben esküszöm. Egy divatlapból már kiválasztottam menyasszonyi ruhám fazonját. Egy álom— tüllből és selyemből!” „Természetesen!” morogtam és elhagytam a „virágszobát”. Valami nem hagyta, hogy én is részt vegyek az örömben. Nem szokatlan ugyan, hogy egy gavallér még két vagy három szegfűcsokor után se jelentkezzen, hiszen egy görbe hátat vagy csámpás lábat így kevésbé észrevehetővé lehet tenni az első találkozásnál — de manapság tizenöt csokrot küldeni ismeretlenül, komoly elmebaj feltételezése nélkül elképzelhetetlen. Másnap megtudtam, hogy mi van a szegfűküldés háta mögött. Éppen hazafelé tartottam a hivatalból, amikor megláttam Róbertét kilépni egy virágüzletből Egy szegfűcsokor hám- bálódzott könnyedén, a karján. Megállítottam. „A virágokat Barbarának viszed, ugye?” A virágküldönc nyelt egyet. „Igen”, hebegte. Körülnéztem. Senkit sem láttam az utcán rajtunk kívül. „Hol van a megbízód?” Még egyszer nyelt egy nagyot. „Egyáltalán nincs megbízóm”, vallotta be. „Saját pénzemen vásároltam a szegfűkert.” „...és miért teszed ezt, ha szabad kérdeznem?” „Azért, mert Barbarától X úr minden csokráért 30 shilinget kapok, és .. .” „És?” „...és a szegfűesokor csak 15 shillingembe kerül, papa...” Fordította: Árus Erika Sárközi Sándor: It — ma-1 _ _ _ EPIZÓD Koszta Rozália Vázlat A „KIRÁLYNŐ KALAPJA” nagy siker. Már a századik előadásra gördül fel a függöny. A színházban nagy a sürgés-forgás. Szende igazgatónak mindenkihez van ma még egy-két izgatott szava. Amint végigrohant a folyosón, Bekébe ütközött. A vén epizódista csodálkozva hallgatta Szende szokatlan izgalmát. — A századik, a századik, Békém — s hunyorgott, mosolygott, majd eltűnt a kanyarban. Az öreg benyitott öltözőjébe. Az asztalán virág, ' s egy dobozzal kedvenc cigarettájából. Rajta kívül I még Bárány, a hősszerel- | mes öltözött itt. Még nem I jött be, s így az öreg egye- I dűl maradt gondolataival. | Megállt és körülnézett a • kis szobában. Mennyi efn- I lék, mennyi epizód lengte ’ körül e pillanatban. Látta magát mint dús, barna fürtű fiatalembert, ahogy először belépett ide. Negyven- három év ... Élete itt telt el. Szerette a színházat. Thália azonban szűkmarkú volt a hűséges kitartó lovaghoz. Míg másoknak bőven osztotta ölelését, csókjait, Beke János csak a ruhája szélét csókolhatta meg. örök epizódista maradt. Hol egy inas, hol egy öregúr. Kimondhatatlanul szenvedett emiatt. A szép szavakat mindig más mondta, ő csak a színfalak mögül hallgatta a taps felcsat- tanását. Olyan volt, mint az a kisfiú, akit nem engednek labdázni a többiek, csak néznie szabad a játékot. S ha néha elgurul a labda, megengedik, hogy visszadobja a játéktérre. így élt ebben a színházban Beke János. Néha elgurult néhány mondat és azt ö adta vissza a színpadnak, s a játék tovább folyt, ő kilépett, letörölte a festéket. Az évek súlya lassan a vállára telepedett. Járása megfontolt lett, méltóság- teljes, mint a színpadi inasoké. Most, ezen a novemberi estén meglepődött. Virág, cigaretta. — Szép dolog ettől a Szendétől — motyogta —, szép dolog. Télikabátját felakasztotta a megszokott szögre, s a nyűttes ruhadarab engedelmesén simult a sarokba. Beke leült asztalához, félretolta a virágot, cigarettát, kinyitotta festékesdobozái. megszokta, hogy jó ideje ilyen az arca, most mégis megállt a festékrúd a kezében. — Ilyen vagy hát, Beke János — suttogta, s a tükörkép visszabólintott, mintha mondaná: — ilyen hát, te vén epizódista. Meghökkent, aztán elszánt mozdulatokkal a királynő inasának vonásait arcára rajzolta. AZ AJTÓN Bárány lépett be, s kissé nyegle modorában dörrenve köszönt rá az elmerült Bekére. — Szervusz, öreg János! Nono — mi történt veled? — hökkent meg az öreg színész villanó nézésétől. — Semmi, csak ... Semmi na, szervusz — viszonozta rosszkedvűen a köszöntést. Nem szerette ezt a Bárányt. Maga sem tudta, miért. Talán mert szeren- csésebbx volt? ... Talán lelke mélyén irigyelte daliás termetéért, dús barna hajáért, zengő hangjáért? Nem, nem! Ez távol állott Bekétől. „Jószívű vénember” — így mondták némelyek kissé tiszteletlenül a háta mögött. Sohasem éreztette senkivel, ha nem szerette. Most is megbánta hevességét, és mosolyogva mutatott az ajándéktárgyakra. — Nézd csak, Béla öcsém. A diri, hogy kitett magáért ... — No, azért nem erőltette meg magát. Végre is, a századik és igazán többet érdemeltem volna — mondta, s a maga virágcsokrát idegesen lökte odább. — Többet érdemeltünk volna — javította ki önmagát
