Békés Megyei Népújság, 1967. augusztus (22. évfolyam, 179-205. szám)
1967-08-20 / 196. szám
Augusztusi közjáté ívioinar Géza novellája Az egész rokonság megörült, mindenkire rájött az építkezés, tatarozás, mázolás. A tavasz hűvös volt, esős, tologatták a munkát, majd ha megjön a jé idő, végiül rászakadt a városra a kánikula. Csak természetes, hogy ezt a döglesztő hőséget várták, amikor az emberről amúgyis ömlik a víz és liheg, mint egy kutya a láncon, s amikor ezek a beton- és üvegskatulyák úgy átsülnek, mint a szardíni- ásdobozok a sütőben. Most boldogok mind, hogy összetologathatják a bútorokat, cipelhetik a foteleket, re- kamiékat egyik szobából a másikba, gebedhetnek a huszonöt kiló bécsi, meg a nyolckiló piktortégla alatt, míg felmásznak a negyedik emeletre, kenhetik a plafont, keverhetik a színt a falakhoz. Jenőéík is a régi proliházban most fogtak hozzá az etázsfűtiés szereléséhez, átvésték a téglát, leverték a vakolatot, s ha már benne voltak, csak természetes, hogy ajtót, ablakot, mindent átmázoltak, lakkoztak, a falak új, modern. színeket kaptak. Frontátvonulás is volt közben, az idegek pattanásig feszültek, rftyák és gyermekeik éránként összevitatkoztak, feleségek félté- kenységi rohamokat kaptak, mert hetek óta a földre dobott matracokon aludtak. Hajnaliban keltek, éjszaka még surrogott a esi- szolópapír az ajtófélfákon, a hajnal már a frissen szappanozott falakon ragyogott; hegy mi a szafc- rámentunmak kell ez a rohammunka, miért nem ér ez még rá egy-kót hetet... A panasz Kételyből ömlött, amikor esténként ha- zaszédeügett egész napi malterkeverés, falvésés, ajtómázolás után, ólommal teieömtött végtagokkal s elnyúlt a dolgozószobája heverőjén. Tavasszal persze könnyedén ígérte, hogy megy majd segíteni, hát hogyne, magától értetődik, ha jó az embernek a rokon, amikor mi költözünk, amikor nálunk van festésmázolás, legyen jó akkor is, amikor vissza kell segíteni a sok szívességet... De mindez akkor még a távoli horizonton lebegett enyhe, színes felhőként, kicsit szórakozott nyájasság is volt ez a készséges ígéret, nagyvonalú plebejus- ság a fiatal professzortól, s közben disszertációján járt az esze: „az Elégia rímképlete, a magas és mély hangok váltakozása ebben a relációban és éppen ennél a hangulati elemnél, feltétlenül objek- tivátható törvényszerűségeket fejez ki, még akkor is, ha a költő elsősorban és magától értetődően a dallamra és ritmusra ügyel, a tartalom adekvát hordozóira”... Hogyne, Jenőlkém, ott leszek feltétlen, csak időben szóljatok, amikor kezditek a munkát. Hidd el, direkt jól jön ez akis kikapcsolódás... Arra is gondolt akkor, azokon a hűvös tavaszi vasárnap délutánokon, hogy tényleg van valami halálos, mély unalom abban, ahogy az uszodában nyűvi a perceiket oda-visz- sza, vagy a teniszpályán rohangál az ütővel. Jó lesz ez a megmártózás az eleven fizikai munkáiban, « mindjárt a sűrűjében... De, hogy ezekre mindre augusztus elején jön rá... Hű, hát ez észbontó. Jutka felnézett az „örökség”-bői, kedvenc írójavolt Maupassant, a novella részleteit épp úgy tud.a élvezni, mint a maga szakterületén, a grafikáikon a művész finom ötleteit, amelyekre a laikus fel sem figyel. Többet olvasott szinte, mint a férje, pedig ő nem adott elő „Huszadik századi magyar irodalmat”, igaz, idejét sem őrölték az éjszakákba nyúló tanulmányírások, kritikák, a sok „mellékes”, amivel Karcsi- ka a hiányzó pénzeket ösz- szekaparta. ö is dolgozott épp eleget, reklámgrafikát tanított a kirakatrendező lányoknak, a háztartásba is beiesegített anyunak, illusztrált is könyveket, de mindezt valami finom, nőies ritmussal, s anyós nyugalommal, tépő, roncsoló hajsza nélkül. — Hát, mikor csinálják? Mindenki a szabadságéiból csípi le azt a kis időt, a szabadságot meg általában nyáron veszik ki — mondta, s isimét Maupassant-ba temetkezett, de aztán egy pillanatra visszafordult: — Augusztus húszra mindenki kész akar lenni, tiszta lakással, kisuvidkolt lélekkel, erről van szó. Ásított, álmatagon még hozzátette: — Egyszer már írhatnál arról is egy elemzést, mi- érthogy olyan jelentős és fontos ünnep ez az augusztus húszadika, fiam, ho- gyan-hogy a nép őrzi ezt, akár István királyra emlékezvén, akár az Üj kenyérre, akár az Alkotmányra... Itt valami mélyebb áramlásról van szó, talán a termékenység, a betakarítás ősi szent ünnepeit őrzi a tudatalattink... — Hogyne, egyikét eredeti, finom gondolatra mindig számíthatok tőled, tudom... — húzta el a száját Károly, s epésen hozzáfűzte: — A pénz rendkívül szellemes utakat választ magának, hogy eljuthasson a női ridikülbe. Néha még azt is képes elhinni, hogy teljesen a maga szabad akaratából furakodott oda... — Fúj, undok vagy — mondta Jutka. — Szellemiekről nem is tárgyalok veled tovább. Inkább csi- ,náld meg a vízcsapot a konyhában, ha nem vetted volna észre, mór egy hete a fürdőszobából hordom a vizet, mert a csap teljesen tropára ment. — Nahát, ez övön aluli ütés volt — válaszolta Károly. Végtagjaiban lezajlott az anyag átalakulása: az ólmot valami sókkal nehezebb fajsúlyú fém váltotta a térdkalácsaiban, ízületeiben, a tömegvonzás ereje is fokozódott, ha a rekamié rugód nem tartják testét, leszívódik egyenesen a magmáig. — Tudod jól, hogy a vízvezeték- szereléshez nem értek. Egyébként is a falban levő cső menete van megszakadva. Menetvágóm sincs... — ...és mindenhez azért te sem érthetsz, tudom. Nem baj, drágám, majd hordom tovább a vizet váj- lingiban a fürdőszobából... — ezzel Jutka végképp beletemetkezett a vaskos Maupassant-kötetbe... Az már maga disznóság ; volt, hogy Jutka egy hetet • mondott, az a csap még | valamikor a télen romlott i el. Ö nekiugrott egyszer- j kétszer, de az a menet • tényleg meg volt szakad- * va, akármennyi kócot te- : kert a csapra, alattomos • rozsdás vízcsík szivárgott a • csempére. Végül kidobta a : csapot, lezárta ezt a csövet, • feladta a harcot, ö sem • jó isten, hogy mindent : megoldjon. Majd Benő bá- j esi. • De Benő bácsi j messze lakik, ki kell sza- S ladni érte egy este a ko- : csival, s az még csak a j megbeszélés, hogy mikor ér S rá. Aztán egy újabb „ki- : szaladás” a kocsival, Benő ; bácsi befuvarozása, aztán | hazaszállítása, aztán a ki- ! eszelőse annak, hogy mi- j nek örülne legjobban az • öregúr, mert pénzt nem • fogad el, hisz rokonról : van szó... Közben egy fél • napja elment már az egész í vízcsap-üggyel külön a ’■< házkezelőségen is, ahol megnyugtatták, fél évre előjegyezték mások a kapacitásukat, próbáljon meg szövetkezetét, vagy iparengedély es kisiparost találni, ha számlával igazolja s kérvényezd, le is lakhatja a csinál tatást. Hát így aztán maradt a csap. És most jött elő újra, mert azt Jutka nem bocsátja meg, ha a szürke eminenciást megfosztják méltóságától, s visszatessékelik a konyháiba. Reggel tehát Károly beült az Opelba s elhajtott. Benő bácsi száztíz kilós nyugdíjazott kőműves, amatőr vízvezetékszerelő, az elektromossághoz is ért, a rádiójavításokról azonban a detektoros, fülhallgatás korszak lezárulásával lemaradt Fő mestersége maga a munka, meztelenül, kedvvel, buzgalommal, derűvel végezve — s hasznosan is: esténként egy műanyagkészítő maszeknál kerek évtizedig megkereste a másik két darab ezrest. Egész életét a munkába sűrűsödve, belealakulva töltötte, természetes közegévé vált, mint a halnak a víz. A tréfára úgy fog az esze, mint a vizsla orra a nyúlszagra. „Csak azért nem mék föl az állásra, mert félek, hogy leszakad alattam...” — sóhajtja. Szívesen és élvezettel nevet, saját magán is, ilyenkor hátraveti fejét s látni, hogy egyetlen fog sincs a szájában. Károly egyszer elkezdte biztatni, csináltasson protézist. „Affenét, van abból nekem három is” — hárította el Benő bácsi. Károly elcsodálkozott: „Hol vannak?...” Az öreg szőrös állát kapargatta: „Várjunk csak... Az egyik kint van a sufniban. A másik a padláson, a harmadik az éjjenszekrény-fiókban...” Károly hápogott: „De hát... a műfogsort a szájban...” „A ménkű, aki belevág... Nem szeretem én azt... Jobban rágom a húst az ínyemmel...” — azzal hátravetette a fejét, nevetett, olyan volt, mint egy óriási csecsemő. Most, hogy Károly elmondta a vízcsapot, a megszakadt menetet, gondterhelten csóválta a fejét: Kerti Károly Grafika a vietnami sorozatból „Minden attól függ, hogy a spingli... No, megnézzük. Gyere el holnap értem, addigra összekészítem, ami keil...” Este Károly hamarább abbahagyta a munkát Je- nőéknél, egész nap a rozsdás radiátorbordákat drót- kefézte és míniumozta, azt hitte leszakad a dereka, kell ez a professzornak, aki lakatosinasként kezdte a felszabadulás előtt — s vágtázott az Opellal Benő bácsiért, és onnan haza. Jutka mindig kiragyog, ha Benő bácsi megérkezik. „Csókolom, drága sógorként, ,de jó, hogy elgyütt” — plóbólgatja ő is a népnyelvet, Benő bácsi stílusát. Az öreg mindjárt munkához lát, közben elégedetlenül dünnyög: „Elgyütt, elgyütt... Már megint az a maga... Mondtam már, aki magázik, az fizet egy liter bort...” Jutka odasúgja Károlynak: „Figyeled, egy Colas Bregnon, irton élvezem az öreget ’, aztán hangosan folytatja: „Na, jól van, sógor bácsi, mit kíván a bendő-bácsi?” A sógorka a szerszámait készíti, dünnyög: „Előbb dolgozunk, aztán eszünk... Hol az az istenverte spingli? Bajba leszünk azzal a spingiivel. Nem láttad, Karcsi?” Egy valahai lakatosinasnak igazán kellene tudni, hogy mi az a spingli. Károly hirtelen kimelegszik, rádöbben elfelejtette, mi az a spingli. A szituáció egyébként tökéletesen ugyanaz, mint inaskorában, Benő bácsi most is ugrasztja a harapófogóért, csőkulcsért, s morog, mi lesz már azzal az istenverte spingiivel, nem akar csempét is bontani. Munkához lát az öregúr. Jutka duruzsol körülötte, mit főzzön az ő kis sógorkájának? Hosszú csönd. „Mákostésztát” — közli végül Benő bácsi. Jutka nagy szemeket mereszt: „Mondta Karcsi, hogy az este is az volt maguknál...” „Már megint az a maga” — méltatlankodott a sógor. „Azzal te ne törődj, hogy az este is az volt Én a mákos tésztát éjjel-nappal megenném. Egyszer dolgoztam a Flammeréknál, azt kérdi az asszony, mit főzzön? Mondom mákos tésztát. Másnap megint kérdi, mondom neki, mákos tésztát. Két hét alatt megettem nála tizennégy kiló mákot.” — Károlyhoz fordul: „Add már ide a franciakulcsot. Na, most a tizennégyes fogót, aztán a kócot. De élénk ebben mozogjon a fiatalúr, most nem a katedrán süketöl a deákoknak...” Jutka gyúrja a tésztát, közben kaján szemvillanással odaszúrja: „Benő bátyám, ti miért nem te- geződtök a Károllyal?” Benő mosolyog: „Félpertuiban vagyunk... Én már tegezem őt pólyás kora óta... „Jutka tovább forgatja a nyársot Károly szívében.” De hát igazibul, sógorkám... Velem tegeződsz... Karcsi- kámmal mért nem?” Az öreg kőműves arca morcra zárul, még a keze- fejét is meglengeti: „Azt nem lehet.” Károly dereka leszakad, ő nem avatkozik a vitába. Tudja jól, elmentek az évtizedek, ő Benő bácsinak halálig az a kisnadrágos kölyök marad, akit egyszer, hogy ne lábatlankod- jék körülötte, beleállította térdig a meszesgödörbe, ott ordíthatott, míg az anyja ki nem húzta belőle. Az öreg mellett ő mindig tudatlan inas marad, aki verejtékező homlokkal azt mondja, hogy „nem találom a spinglit”, mert igazában nem meri bevallani, hogy elfelejtette, mi is az a... Hát egy ilyen alkalmatlan inassal hogyan tegeződihet- ne össze a tudós mester?... Benő bácsi behajt egy kónuszos menetű, dupla méretű közcsavart a falba, arra tekeri a kócot, rá a vízcsapot — kész. Gyönyörű. Jön a víz a konyhában, nem kell vájlingban cipelni a fürdőszobából Az öreg berámoiia a nagy lábas mákos tésztát, Károly utálja a mákot, lekvárral eszi a maga tésztáját. Ezek ketten itt élnek, őrülnek egymásnak. S ő arra gondol savanyúan: hiába a katedra, az Opel, az Alkotmány igazibul csak a nőket szabadította fel...
