Békés Megyei Népújság, 1967. július (22. évfolyam, 153-178. szám)

1967-07-20 / 169. szám

1967. július 20.

4

Csütörtök

A Balatonnál kezdődött, Tótkomlóson és irezriában folytatódik

A szőke, komoly arcú Hans Jürgen nagy figyelemmel hallgatja a fehér köpenyes férfit, s bár egy szót sem ért — a tolmács még nem fordítja —, már kezében a jegyzetfüzet és ír. Feljegyzi a számokat és amikor németül — anyanyelvén — is hallja mit mondtak, melléjük írja a szöveget.

A tótkomlósi Viharsarok Termelőszövetkezet tyúkfarmján vagyunk. Hans és társai csodálattal adóznak a tojásgyárnak, és kíváncsian figyelik a zajosan kotkodá- csoló, káráló baromfit. Azután Raimund lép elő. Nyakában filmfelvevő és fényképezőgép. Felváltva használja, akárcsak egy igazi fotóriporter. S hogy mi lesz, ha felnő?

— Természetesen fotóriporter, — ez a határozott válasza, a többiek pedig nevetve heecelik.

[ — Biztos, hogy van film a gépedben, Raimund?... A krónikában látni akarjuk a képeket! — De Raimund mit sem törődik ezzel, magabiztosan fényképez, hiszen ő is és Hans is, a drezdai Heinz Greif iskola úttörőkrónikásai, s nem akarnak otthon szégyent vallani. Megörökítik hát a húsztagú drezdai úttörőcsapat élményeit.

A drezdaiaknak is a strand a legkedvesebb

Élmény pedig van bőven. A vendéglátó tótkomlósi úttörők gondoskodtak arról, hogy a tíznapos látogatásról sok-sok kedves emléket vigyenek haza a drezdaiak.

A kérdésekre, hogy kinek mi tetszett legjobban, szinte egymással vetélkedve válaszolnak. Christa Kustenek — a csapat női vezetőjének — nem kis fáradságába

nem először járt nálunk. A táborozás után az ő segítségével folytatódott a barátság. Levelek érkeztek Tótkomlósra Drezdából és viszont. Így született meg az ötlet is Vezsenyi László kezdeményezéseként, hogy hívják meg a drezdai barátokat szűkebb hazájukba: Tótkomlósra.

Klaus Krőnert nyolcadikos tanuló e látogatásról így nyilatkozik: nem is gondoltuk, hogy ilyen szeretettel várnak bennünket, akármerre megyünk mindenütt ezt tapasztaljuk. A magyar pajtások igazi- jó barátaink és nagyon köszönjük azt a kedvességet, hogy ilyen felejthetetlen élményt nyújtottak nekünk. A viszonzás a mi részünkről sem marad el, hiszen nemsokára Drezdában ismét találkozunk.

Hogy dalolják a „Favillát’' németül?

Autóstop

Ma is divat, de a korábbi években még inkább divat volt, hogy a nyári kirándulni szándékozók, a járművel nem rendelkezők autóstoppal járták be az országot.

Az idén, mintha valahogy alábbhagyott volna ez a divat. De hogy nem halt ki, az biztos. Nemcsak a fiatalság tanulékony. Egyszerű példa erre a közelmúltban látott autóstop.

Motorkerékpáron igyekeztem Gyuláról Csabára. Előttem egy Warszawa húzott a város felé, ám. jól időzített pillanatban égy fejkendős nénike — úgy 60- on túl becsültem — magasba lendítette piaci kosarát, mire a kocsi fékezett és megállt. Nos, nem tévedés, nem is véletlen, ez autóstop volt a javából, csak most nem afféle 16—18 éves csinibaba intett, hanem egy idős nénike. A személygépkocsi vezetőjének becsületére legyen mondva, felvette a nénit, és máris robogtak tovább.

így van ez, a példa ragadós!

H. F.

került, míg sorrendbe szedi és elmondhatja a pajtások válaszait. Voltak Gyulán, látták a várat, a híres strandfürdőt és ellátogattak Szarvasra, Gyopáros-ra, Békéscsabára is.

— A táj, az Alföld, a városok és falvak nagyon szépek — mondja Christa —, de a legjobban a strandfürdők tetszettek.

— A mi gyerekeink nem bírják a nagy hőséget — teszi hozzá Herbert Scheer, a csapat helyettes vezetője. — Nálunk 18—22 fokos az átlagos hőmérséklet, itt viszont 30—35. Így hát nagyon jó a délutáni strando-lás, persze nemcsak ezért,1 hanem őszintén szólva, mi is szeretjük a vidám kikapcsolódást, a játékot.

Egy régi barát segít

A tótkomlósi és drezdai úttörők jól ki is használják ezt a lehetőséget, s egyre mélyebb a barátság közöttük. Persze, ez a kapcsolat már nem új keletű. Tavaly Balatonalmádiban nyaraltak egy táborban. Itt találkoztak Wolfgang Fiedenbergerrel is, Drezda egyik kerületi ifjúsági vezetőjével, aki régi ismerője megyénknek, és már

A tótkomlósi pajtásoknak is bizonyára nagy élmény lesz majd a drezdai látogatás. Huszonnegyedikén indulnak. Folytatódik tehát a barátság Németországban és szálai tovább szövődnek, erősödnek. Egyelőre viszont itthon az a legnagyobb gondjuk, hogyan szerezhetnek még több örömet kedves barátaiknak. No és az is, hogyan kell dalolni azt a dalt németül, hogy Favilla, fakanál, fatányér... Közös kirándulásaikon próbálgatják és most is, amikor visszafelé indulnak a baromfitelepről. A német pajtások zászlaja alá sorakoznak tótkomlósiak és drezdaiak vegyesen. Most már a nagy hőség sem számít. Vidáman dalba kezdenek, szabad fordításban valahogy így:

Holzgabel — Holzlöffel — Holzteller...

Ahogy a faluba érnek, az utcákon meg-megállnak az emberek. Ismerős a dallam, csak nem tudják, hogy miért, de amikor a magyar pajtások így folytatják:

meghalok, meghalok a babámért...

akkor felismerik és nevetve integetnek felénk.

Kasnyik Judit

Azt hittem9 öregebb leszek...

Elrévedés, de csak egy pillanatra.

Békéscsabán, a Szarvasi úton kétnaponként, délután 3 órakor égy ősz hajú néni illeszti a zárba a kulcsot, s kinyit egy kis szerény, utcára nyíló ajtót. Bent csak pár percig marad egyedül két és fél ezer kötet könyvvel, mert aztán, mintha csak itt adtak . volna egymásnak randevút, felnőttek, fiatalok, de főleg gyermekek töltik meg a helyiséget. „Anyuka kölcsönöz.” így hívják Szabad nénit, így is szólítják a könyvtár látogatód korosztályra való tekintet nélkül: „Anyuka”. Meglátogattuk. Éppen egy kis kerekasztal konferenciát tartott nyolc-tízéves gyermekolvasóknak. Elmondta nekik, hogy most nyáron mit érdemes olvasni, és keresztnevén szólítva a gyerekeket, úgy javasolt, hogy abban benne volt az ifjú olvasó jellemének ismerete is.

— Itt nőttek fel ők a szemem előtt, s még emlékszem arra, hogy a Jóskáknak vagy a Pannikáknak milyen könyvet kölcsönöztem ki először. Bonyolult, érzelmi és értelmi ismeretet kíván egy könyvtárostól az, hogy fokozatosan kapássá rá a gyermekeket a jó könyvekre, a mindig nagyobb szellemet igénylő művek megkedvelésére. Mi, annak idején, gyermekkorunkban rendszertelenül olvastunk. Azt böngésztük, ami

éppen a kezünkbe akadt. A könyveknek nagy a jellemformáló ereje. A romantikus gondolkodású gyermek szeretne olyan nemes szívű, becsületes hős lenni, mint egy-egy kalandregény főalakja. De éppen úgy mérgezhet is a könyv, ha rossz... Még a jó könyv is, hogy ha kellő alapok hiányában avatatlan kezekbe kerül. Minden könyv egy-egy tégla az olvasó jellemének fejlesztésében; tudnunk kell, hogy a fundamentumra az évek múltával milyen „téglát” helyezünk.

A napokban a 3. számú fiók- könyvtár vezetője magas kitüntetést kapott: a Művelődésügyi Minisztérium a Szocialista Kultúráért Érdemérmet adományozta Szabad néninek.

— Mit mondjak? Nagyon boldog vagyok, hiszen két lányom, Olga és Lívia már megkapta ezt a kitüntetést. Most én is. Évekkel ezelőtt azt mondtam, ha hetvenéves leszek, megválók ettől a könyvtártól. Tudniillik, akkor azt hittem, hogy ha betöltőm a hetedik ixet, sokkal öregebb leszek. Most úgy érzem, hogy majd nyolcvanéves koromban... Ha addig szükség lesz a munkámra, szívesen vagyok a könyvek, de főleg az olvasók között...

Ternyák—Demény

Simon Lajos:

INTERMEZZO

— Igaza van a kolléga úrnak — mondja a választékos modorú Cingráber taxisofőr, miközben egy cigarettát ropogtat az ujjai között —, némelyik nő úgy hisz a férfiemberben, mint keresztények a szentírásban. Múltkor az Udvaros utca 57/c. elé kértek sürgősen egy taxit, én voltam a soros a fuvarban. Kicsit várni kellett, szórakozottan megnéztem a névtáblát a levélszekrény alatt, amelyen az állt: Keresztes Pál, oki. építészmérnök.

— Ott álltam a házacska előtt, s egyszerre azt láttam, hogy egy zabálni való kicsi nő szalad a lépcsőn lefelé, egyenesen neki a kocsinak. Szaladás közben gombolta a kabátját, azonnal láttam, hogy sürgős a fuvar. Nem volt már mai csirke, kolléga úr — hagyott fel Cingráber végképpen a választékos beszéddel —, harminc és harmincöt között lehetett. Tudja, kolléga úr, a jó borbély meg a jó taxisofőr szóval tartja a pácienst, szinte hivatali kötelességnek tekinti. Hát én megkérdeztem:

— Hová ilyen sürgősen, nagy-» ságos asszony?

Az asszony úgy vallott nekem, mint a gyóntató papnak.

— Most telefonált az uram, hogy délig átvehetem az újítási pénzt. Azért rohanok, mert tudja a szaktárs, hogy a pénz addig jó, amíg meleg.

Pajtáskodva nevetett, én pedig azonnal láttam, hogy kereshetek nála valamit. Vezetés közben behunytam egy pillanatra a szemem, ez a szokásom,- amikor vakmerő játszmába kezdek. Arra következtettem, hogy ez a nő a mérnök felesége lehet. Vakmerőén megkérdeztem.

— Hogy van a kedves mérnök úr?

A tükörből figyeltem az asszony arcát, irtózatosan meglepődött.

— Honnan ismer minket? — kérdezte, én meg ismét behunytam a szemem, mert akkor vállalkoztam igazán a vakmerő dologra Hanyag eleganciával elővettem azt a csomag amerikai cigarettát, amit vagy három héttel azelőtt tukmált rám egy angol pasas, azzal kínáltam az asszonykát, magam is rágyújtottam, ámbár nekem túlságosan gyengécske az a füstölnivaló, és azt mondtam:

— A mérnök urat csak egyszer láttam, de a nagyságos asszonyt már egészen jól ismerem. Majdnem mindennap látom.

Behunytam a szemem és elszántan azt mondtam magamban, most vagy soha.

— Asszonyom — mondtam irtózatos vakmerőén —, nem kertelek, ez az utolsó alkalom, hogy bevall jam, hónapok óta várok a telefonjára...

Az asszony olyan lélegzetet vett, hogy szinte csuklott, a tükörből láttam, hogy egy picit tátva maradt a szája. Azt is megfigyeltem, hogy alaposan végignézett, a hófehér ingemen akadt meg a tekintete. Szerencsém volt, egy órával azelőtt esküvőre fuvaroztam egy fiatal párt, előtte hazaugrottam inget váltani. Az asszony hirtelen másra akarta terelni a szót, váratlanul megkérdezte:

— Hogy lehet az, hogy maga lényegében fizikai dolgozó és mégis ilyen szép hófehér inget visel?

— Asszonyom — mondtam —, az ember akkor is őrizze meg a méltóságát, ha pillanatnyilag csak taxisofőr. Az úr — mondtam nevetve, de úgy, hogy legyen benne egy kis keserűség is —, a pokolban is úr. Egy úriembernek legyen huszonnyolc darab fehér inge, tizennégy a szekrényben, tizennégy a mosónőnél.

— Kicsoda maga voltaképpen? — kérdezte izgatottan az asszony.

Hát megint csak behunytam a szemem.

— Most még csak taxisofőr vagyok, asszonyom. De hamarosan az úr kollégája leszek. Ugyanis még egy vizsgát kell letennem a gépészmérnöki diplomáért.

A tükörből láttam, hogy a deresedé halántékomat nézi. Természetesen, kihasználtam ezt is.

— Igaz, nem vagyok már mai gyerek — sóhajtottam —, de a magam fajtája ragadja meg az alkalmat, és akkor tanuljon, ha engedik. Azaz, ha engedik, folytassa a tanulmányait, mert én nem ma kezdtem az egyetemet.

Már negyvennégyben elvégeztem az első évfolyamot, a következőről kivágtak. De nem folytatom, asszonyom, hiszen ez a múlt, a múlt ugyebár csak hátrafelé forgó kerék, nem szabad vele törődni. A lényeg az, hogy kiebru- daltak az egyetemről, a nehéz időben el kellett helyezkednem szeneslegénynek. Akkor, bizony, munka közben nem viselhettem ilyen fehér ingeket, asszonyom. De munka után akkor is felöltöttem a fehér selyempuplint és felhúztam az arany pecsétgyűrűt, mert az emberi méltóságot a legmélyebb pokol fenekén is meg kell őrizni, asszonyom!

A választékos szavú Cingráber az utolsó szavakat átszellemülten mondta, mint a színész. A kocsi mellett megszólaló telefon döbbentette a valóságra.

— Hát ez lett a vége, kolléga úr — mondja, miközben a telefonhoz ballag —, az lett a vége, hogy a nagyságos asszony megadta a barátnője telefonszámát. Még nem tudom, mit kezdjek vele, sajnálom, mert ha teljesen bekerítem, nem tudom, hogy elcsíp- e még magának egy igazi mérnököt.