Békés Megyei Népújság, 1967. június (22. évfolyam, 127-152. szám)
1967-06-25 / 148. szám
KÖRÖS TÁJ _ ________KULTURÁLIS MELLÉKLET__________ „ A TÍZEZER NAP” FRANCIAORSZÁGBAN KÓSA FERENC legelőször huszonegy esztendővel ezelőtt találkozott a film élményével. Ott ült a nyíregyházi mozi első sorában és csodálkozott. Kilencéves volt, mégis jól emlékszik, egy francia film pergett, a főszerepet Jean Gabin játszotta... Ugyanebben a moziban, huszonegy esztendő múlva azt a filmet játszották, amelyet ő rendezett. Nem lehetett szülővárosában az ünnepélyes bemutatón, mert éppen Franciaországból utazott hazafelé a cannes-i filmfesztiválon nyert díjjal. Mi minden történt az első moziélmény és a világra szóló külföldi siker között? Kosa Ferenc gyerekkorába^ egyáltalán nem gondolt arra, hogy filmrendező lesz. Egy kis csendes nyírségi tanyán élt, szerette a természetet, erdész akart lenni. Egyszer azonban olvasott egy hirdetést, felvételt hirdettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. — Mi lenne, fiam, ha te is megpróbálnád? — kérdezte az anyja. — Megpróbálhatom — mondta a fiú és az érettségi után Pestre utazott. Felvették a főiskolára. Ez kilenc esztendővel ezelőtt történt. Figyelte és elemezte Eizen- stein, Fellini, Wajda, Fábry, Jancsó és más neves rendezők filmjeit. Megsejtette, hogy az ismeretlen világban egyedül nem boldogulhat. Mint a Balázs Béla stúdió fiatal rendezőjelöltje, 1962- ben azt a feladatot kapta, hogy készítse el diplomafilmjét. Kósa olyan nagy feladatra vállalkozott, amit egyedül nem tudott volna megoldani: a magyar parasztság történetének elmúlt harminc esztendejét akarta feldolgozni. — Nemcsak egyetlen filmnek tekintettem a készülő művet — mondja Kósa Ferenc —, hanem egy jövendő rendező alapélményének. ÉS NYOLC FIATALEMBER, valamennyien a Balázs Béla stúdió tagjai, nekiindultak az országnak. Fényképezőgépet, filmfelvevőt és magnetofont vittek magukkal. Emberi sorsokat, jellemző történeteket kerestek. — Gyűlt az anyag — mondja Kósa Ferenc —, azután leültünk és hárman: Gyöngyösi Imre, Csoóri Sándor és én megírtuk a forgatókönyvet. Még a címet is a gyűjtésünk közben hallottuk, valahol a Nyírségben. Egy parasztember mondta a nagy melegre: olyan, mintha ötven nap lenne az égen. Filmünk címe: a „Tízezer nap”, ugyanis nemcsak azt jelenti, hogy története csaknem harminc esztendő alatt játszódik le, hanem az elmúlt történelmi esztendők harcainak hevületét is. Egyszerű, szegény emberekről szól a film. Természetesen nem dokumentum jelleggel és objektív hűvösséggel. A képek nemcsak egyszerűen rögzítik a történést, hanem azt több- síkúan igyekeznek bemutatni az emberi érzések prizmáján át. Féltem, hogy Franciaországban, a cannes-i filmfesztiválon nem értik meg ezt a filmet. Ezt éreztem akkor is, amikor ott álltam a nagy, 2500 személyes vetítőterem előtt és figyeltem az érkező elegáns közönséget. Akadt néhány részlet, amit valóban nem értettek. Például, hogy filmemben az emberek miért viszik a jeget a Tiszából? De érdeklődéssel figyeltek, s a végén tetszésüket nyilvánították. A sikert tükrözi, hogy a cannes-i film- fesztivál bírálóbizottsága a Tízezer napnak adta a legjobb rendezés díját. — Milyenek voltak a francia lapok kritikái? — ötven-hatvan kritika került a kezembe, közülük legalább negyven elismerő volt. A film jó híre hamar elterjedt Franciaországban. Például Provance-ból küldöttség kereste fel a magyar delegáció tagjait. Eljöttek hozzánk Reguse falu vezetői és elmondták: mi nem is tudunk arról, hogy náluk magyar nevű emberek élnek. Meghívtak bennünket és kíváncsian utaztunk a 300 lakosú faluba. Tanulmányoztuk a régi iratokat és feljegyzéseket. Kiderült, hogy Reguse lakosságát a XVI. században elpusztította a pestis és teljesen elnéptelenedett. A franciák a törököktől magyar rabszolgákat vásároltak, ezeket telepítették le a faluba. Az egykori feljegyzések megőrizték a neveket is: Pap, Kutas, Kis, ökrös... Az utódok közül sokan még ma is viselik a hajdani magyar neveket. A falu vezetői arra kértek, hogy készítsünk egy kisfil- met Reguse múltjáról és mai életéről. — Milyen játékfilm rendezésére készül a Tízezer nap sikere után? — DÖZSA GYÖRGYRŐL szeretnék filmet rendezni. Nem a monumentalitásokat kívánnám bemutatni, nem a nagy csatákat, hanem a magyar történelem egyik legbátrabb alakját szeretném emberközelbe hozni. — Más tervei? — Nyáron Sára Sándorral a Maros vizén tutajo- zunk. Már tavaly így töltöttünk el három hetet. Akkor a Tiszán ereszkedtünk lefelé, Tunyogmatolcstól Csongrádig. Az idén pedig a Maros két partjával szeretnénk megismerkedni. Útközben fényképezünk, filmezünk. Hosszú élménygyűjtés előzte meg a Tízezer napot is. Talán ez az út sem lesz haszontalan. ím. k.) Nagyanyó öröme löldesí Béla felvétele OLVASÓNAPLÓMBÓL Lesznai Anna: Köd előttem, köd utánam Lesznai Anna összegyűjtött verseit olvasom. Egy jelentős költői pálya gondos gyűjteményét. Akik olvasták a „Kezdetben volt a kert” című önéletrajzi fogantatású regényét, most megjelent kötetét a felfedezés örömével veszik kézbe. Mert Lesznai Annát a mai szocialista magyar irodalom fedezte fel újra s adta meg költészetének a méltó s maradandó tiszteletet. Több mint ötven esztendeje első kötetét Ady Endre köszöntötte. „Embersége, emberi bátorsága egy asz- szonynak, aki már nemcsak úgy csinálja, de úgy is érzi az életet a maga asszonyi ereje szerint, mint mi.” Életében mindössze három kötete jelent meg: Hazajáró versek (1909), Edénkért (1918), Eltévedt litániák (1922, Bécs). Sem ereje, sem lehetősége nem volt ahhoz, hogy több megjelenjen, hiszen életének javát távol a hazától, száműzetésben töltötte. Először a fehérterror idején, majd az egyre erősödő fasizmus és háború poklából menekülve Amerikában élt évtizedekig. 1965-ben és 66- ban kétszer is hazalátogatott, hogy kínzó magányát, otthontalanságát a hazai föld feloldja. Ez a kötet már posztumusz mű. A költőnő legszebb verseinek válogatott gyűjteménye. Két részre oszlik. Az első rész a régebbi idők verseit, köztük a megjelent kötetek válogatott anyagát, a második rész a még meg nem jelent, illetve csak a külföldi folyóiratokban publikált verseket tartalmazza. A válogatás, mondjuk meg őszintén, így jó. Így adja vissza ennek a nagy múltú s jelentős költészetnek legszebb darabjait. Mi jellemzi ezt a lírát? Elsősorban szín- és képgazdagsága, az asszonyi lélekre jellemző finoman rezdülő líraisága. Már az első verseknél is ezt tapasztalhatjuk (Tündérvárás, Későn érkezem, Hazavágyás, Kert). S ahogy telnek az éve!^ úgy gazdagodik költészete s úgy lesz egyre tömörebb verseinek kép- és gondolati eleme. (Hazatérés, Mottó 1938—1950, Napló.) Az emigrációban is megtartja töretlen életkedvét s amikor hazalátogat, újra feltör életkedve és alkotó ereje. (Hazatérés.) S aztán visszameny Amerikába meghalni. Már csak hamvait hozzák haza, de vele együtt költészetét is, amely most már végleg méltó s megbecsült helyre került. A kötethez Hajnal Anna üt szép, őszinte hangú nekrológot. Zsadányi Lajos Öregember a hegyen B szőlőkben húzódó taligaútröl a lombok közül kikandikáló sárgabarack térített le. Valami kamaszkori csinta- lanság bújt belém, s eszem ágában sem volt tiltakozni ellene. Gusztusos-hamva- san kellette magát az a gyümölcs, hát a fához léptem. Nyálcsordító mohósággal két szép szemet már be is faltam, amikor észrevettem az egyik töke nyakánál ülő öreg parasztot. „Na, zsivány — gondoltam ijedten — most lépre szaladtál.” Zavaromban szólni sem tudtam, de az öreg komótosan kivette szájából a pipát és barátságosam mosolygott: — Falatozzék csak nyugodtan. — Inkább elszaladni szerettem volna, nem a pár fillérnyi kártétel miatt, hanem mert felnőtt, s kopaszodó ember létemre sem tudtam ellenállni a kísértésnek. — Valósággal megfogott ez a szép gyümölcs — próbáltam tréfáixil elcsapni a kínos pillanatokat. — Falatozzék csak — bólogatott az öreg, s mintha semmi sem történt volna, a pipájával kezdett bajlódni. Néhány szem barackot levettem még a fáról, aztán odakuporodtam az öregember mellé. Cigarettával akartam megengesztelni, de nem fogadta el. — Nem azért... — magyarázta —, hogy megsértsem, de a pipánál nincs jobb. Ezt már csak akkor cserélem fel, ha a mennyországba jutok, s ott is szagos szivarra, mert gondolom, hogy az isten angyalai nemigen tűrik a pipafüstöt. Szegény jó Térkőm se bírta, pedig ő aztán messze állt az angyaloktól... — Házsártos asszöny volt? — Nem a, csak a pipafüstöt nem szívlelte. A tüdővész vitte el... Részvéttel hallgattam. Rövidke csend után megjegyezte: — Még élhetett volna. — Egyedül van? — Egyedül. — Gyerekek? I emondóan intett. Mereven bámulva "■ a völgyre, s távolabb a hamvasan kékló dombokra. Vártam a válaszát, de mintha lent a kaszálókon púposodó boglyákat számolta volna. Szerettem volna valahogy megvigasztalni, mert éreztem a bánatát, de hirtelen és hangosan elnevette magát. — Olyan az emberfia, mint a fán a gyümölcs — mondta —, ha megérik, elválik. De hát mit tegyen a fa? Újra csak teremni kell neki, amíg ki nem szárad, s tűzre nem vetik... Hát ilyen az élet... Bizonygattam, hogy amíg ide a hegyre fel tud lépkedni, nincs nagyobb baj. Hát, ha még egy kupa borral is megbirkózna... — ... szén már megkínáHam volna az urat — értette célzásnak a bor említését. — Tavaly nemigen termett, s az
