Békés Megyei Népújság, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-14 / 112. szám
KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET '"" V] g'.yre többször fordul {] elő velem, hogy an- M kétokon, vitákon ún. izgalmas művekkel találkozom: a nézők, akik leülnek egy rövid beszélgetésre, nem arról számolnak be, mennyire tetszett nekik a regény vagy a film, hanem többnyire szenvedélyesen vitatkoznak a művel, és így nem is any- nyira a tetszés, nem tetszés álláspontjai csapnak össze, hanem több történik ennél: a mű magatartását, értelmezhetőségét, figyelmeztető vagy felébresztő gesztusát boncolgatják — és innen teszik fel kérdéseiket Ezek a művek tehát egy „kerülő- útón” lesznek sikerré: a gondolatok vitáján, az elfogadás problémáin áttörve. Ezt a vitát kiváltó, felrázó hatást olykor jelentősebb sikernek érzem, mint amikor az író kezét rázzák és lelkesednek egy-egy regény, film érdekes fordulataiért, de aztán a tegnapi focimeccsről kezdenek beszélni. Ilyen, vitákban gazdag siker volt az utóbbi időben a Hideg napok (Kovács András filmje), Thurzó Gábor A szent című regénye és a belőle készült darab (Az ördög ügyvédje), H. Bartha Lajos Kiáltás c. dokumentumjátéka és az Utószezon című Fábri-film, de szatirikus hangjánál, kísérletező formai megoldásánál fogva ide sorolnám az ugyancsak vitákat kavaró Moldova-regényt, a Gumikutyát is, mely nemcsak a gazdaságirányítás reformjának gondját elemzi, hanem az átalakulás feltételeit megteremtő emberek pszichológiai, etikai készülődését is — bár ezt a görbe tükör segítségével teszi. Ám, ha leszögezzük, hogy itt egy újfajta siker-típussal állunk szemben, ehhez azt is hozzá kell tennünk, hogy csaknem mindegyig mű etikai, erkölcsi problémát bogoz, a felelősség útjait vizsgálja és a társadalmi lelkiismeret formálását tűzi ki céljául. A vitákat aztán éppen ez a kegyetlen őszinteségre törekvő, ítélkezést követelő magatartás robbantja ki: az olvasókat, nézőket is ráébreszti a nagyobb összefüggésekben, országos gondokban való gondolkozás felelősségére. H. Bartha egy gyilkosság társadalmi összetevőit keresi vissza, Kovács András az egyéni felelősség elaltatásának, ■ a belső felmentés logikájának szerkezetét kutatja az újvidéki mészárlás eseményeinek KI felkutatásában, az Utószezon a lelkiismeret jelenségét közelíti meg, Thurzó a tehetetlenség felelősségét elemzi — más és más oldalról, más és más művészi eszközökkel, sőt művészi nívón, de ugyanaz a nagy kérdés jelentkezik ezekben a művekben. Ezek a művek mai életünk egyik legfontosabb kérdéseit találják el, s mivel e kérdésben egyikük sem ad egyértelmű „használati utasítást”, hanem a nézőre bízza, hogy maga találja meg a megoldást — ezért e művek hatása csak vitákban, szenvedélyes gondolatcserékben forrja ki magát. zzel az új művészi jelenséggel azonban felmerül egy másik, ma még keveset elemzett probléma is: a művész társadalmi felelőssége. Ez a gond ebben az összefüggésben azt jelenti, hogy a művész felelős közönségéért, az olvasók, nézők emberi formálódásáért, világnézeti horizontjuk tágulásáért, sőt ízlésük és gondolkozásunk ■ alakulásáért. Akkor is, ha a mai ember világképét a művészetek csak részben formálják: hiszen az elsődleges formálóerő maga a társadalmi gyakorlat, az élet, melyben helytállnak, küzdenek, örülnek vagy szomorúak. Az a József Attila-i mondat, hogy „én egész népemet fogom, nem középiskolás fokon, tanítani” — minden igaz művész vezérlője. Mit jelent mindez a művészi gyakorlatban? Azt, hogy a művésznek gyakran szembe kell néznie azzal, hogy mit szeretnének olvasni, látni a nézők, mert publikumát rá kell vezetni az új összefüggések, szokatlan, néha furcsának tűnő összefüggések átélésére, társadalmi konfliktusok meglátására és a felelősség súlyának — olykor cseppet sem kellemes — átélésére. Sőt: nemcsak ilyen „elméleti” kapcsolatot kell kiépítenie közönségével, hanem mindezt egy lebilincselő, és vonzó műben kell a nézők, olvasók műélvezetének, élményének tárgyává tennie. Ez a művészi felelősség tehát többrétegű: egyaránt jelenti az illúziókkal való leszámolást, a régi ízlésnormák és romantikus fordulatok lassú, türelmes átépítését, és a valóság magas művészi hatásfokú felfedezését. e hol van itt a felelősség mozzanata? Gtt, hogy ebben a munkában a művésznek legtöbbször fehér faltokat kell meghódítania, és itt az összpoliti- kai fejlődés áttekintésének, a közéleti jártasságnak épp úgy részévé kell válnia alkotómunkájának, mint a közönség befogadóképességét, fogékonyságát, érdeklődését érzékelő képességének. A művész nemcsak kérdéseket tesz fél, hanem jelzi, olvasójából „provokálja” a válaszokat is. Tehát nem felelőtlenül csak kérdez, hanem a közvélemény formálójaként befolyásol is, és ennyiben részese a jövő társadalmi—emberi formálásának is. A Húsz óra vagy a Hideg napok azért jelentettek szintézist, mert ez a sokoldalú művészi felelősség volt az alkotómunka kerete: a felfedezés értékeit az emelte, hogy az új ízlésnormák alakításának gesztusa ezekben a művekben harmonikus egységre talált egy új valóság-mozzanat felelősségteljes felfedezésével. Művészeink érzik, hogy e két -probléma — az alkotó felelőssége közönségéért, és a jövő formálódásáért — összetartozik: ebben látom a jelenlegi művészi sikerek legfontosabb közös jellemzőjét. Ez a művészi magatartás segítette világra ezeket a sikeres alkotásokat. A kérdés mégis mintha kevesebb súlyt, jelentőséget kapna a kritikai, művészi közéletben: az utóbbi két-há- rom évben — tehát amikor az új alkotások ezekkel az alkotói gondokkal jelentkeztek — a kritika mintha szégyenlősen kitérne a probléma elvi, etikai, vagy művészetpolitikai elemzése elől. Mintha a kritikus úgy érezné, hogy a művész társadalmi felelősségéről szólni dogmatikus ízű lenne, s nem veszi észre, hogy ez a húzódozás csupán annak a jelenségnek egyik tünete, mely a felelősség vállalását általában nem tartja kényelmes dolognak. Bár a művészet társadalmi. hivatásáról szóló Elméleti munkaközösségi dokumentumban, valamint a IX. párt- kongresszus művészetekkel foglalkozó vitáiban többször is felmerült a probléma, a kritikai közélet lassabban ébred a kérdés fontosságára, s nem érez rá arra a sajátosságra, hogy itt mai művész! fejlődésünk egyik döntően új jelentőségéről és a továbbhaladás egyik alapvető kérdéséről van szó. De hol van itt a probléma? — kérdezhetnék, hiszen egy sor jó mű született, kialakulóban van egy új művészi magatartás — legfeljebb a kritika marad le erről a fejlődésről —, de ez a művekhez képest, mégiscsak másodlagos szempont. A kérdezőnek sok tekintetben igaza van, de a dolog mégsem ilyen egyszerű. A probléma másik oldala ugyanis úgy fest, hogy e jelentős előretörés mellett, nem alakult ki megfelelő áramlatot teremtő közhangulat. Egy ilyen új művészi törekvésnek csak akkor van hordereje, kifutása, távlata, sőt áttörési lehetősége, ha egy széles irodalmi, művészi derékhad mélyíti el az általa kialakított hídfőállást, ha az élcsoport előrefurtó ékjét támogatni tudja az összfej- lődés, a művészi közhangulat, az áramlatot alakító közízlés. ffl ás szóval: nem vettük még észre, hogy itt egy új fejlődés-szakasszal van dolgunk, mely más kritikai magatartást igényel: közvéleményt kellene eme új csomópont közé teremteni. Jelenleg még előfordul, hogy éppen ezeknek a kitűnő müveknek árnyékában élhet tovább a művészi felelősséget közönyösen kezelő magatartás. Valahogy azzal a logikával, hogy ha egyszer már megszületett például a Hideg napok társadalmi felelősséget boncoló elmélyült szintézise, akkor mór megoldódott ez a feladat, és kevésbé felelős alkotásokon, a közönség igényeit alacsonyabb szinten kielégítő művekben lehet már gondolkozni. Hogy a példánál maradjunk: egy évvel ezelőtt egy filmesvitán mondta valaki, nyilván tréfálkozva és dicsérő szándékkal, hogy a Hideg napok és a Szegénylegények szintézise után joga van már a filmművészetnek a megtorpanásra. Azóta eltelt egy év és ma már látszik érmék a gondolatnak árnyoldala: kissé lelassult, elszürkült a lendület, mely akkor ezeket a műveket felszínre dobta. Lelassult, mert nem alakult ki körülöttük tartó, segítő áramlat, művészi irányzatot, teremtő közhangulat, hanem ki-ki a maga posztján úgy érezte, hogy sikerült egy csúcshoz érni, s ezért könnyebb fajsúlyú vállalkozásokat kell e nehéz fajsúlyú művek mellé állítani. YT Vagyis: a művész fe- \ Y lelőssége elképzel- \J hetetlen a művészi közélet felelőssége nélkül: ezt a közéleti hangulatot, belső „pezsgést” kellene tovább élesztenünk, hogy ez a most jelentkező új és életképes irányzat valóságos művészi szintézishez, a művészi felelősség reneszánszához vezethessen. Almási Miklós Pákolitz István: TEKERCS Színes posztóból összevarrt tekercs tarkállik fönt a rossz tyúkól-tetőn; kopott, molyrágta kis darabnyi múlt, hosszan megállít, Bá-emlékezön. (Aprócska asszony fogja hirtelen s a feje fölé fürgén fölteszi; ne nyomja majd fejét a telt kosár« ha Kishegyről a szilvát cipeli.) Nem fogta, mégse dőlt le a aosar, nekem a mutatvány nagyon; már nehezül minden súly, teher, reset megsimogatom; ez koptatta le kis, aszott fején hírmondóba maradt ezüst haját; csak úgy magamnak suttogom: mama, segítenék, ne nyűje el magát, S már fejemben van az avítt tekercs. Szegény anyám, ha látná a fiát! Emlékezőn egy percig hordozom alázattal, mint szent a glóriát, s Sáli Rozália Férfíarckép Ház az új soron i1 — Ez az öreg lopatja t>elünk az időt — bosszanko11 dott a mester, aki harmadmagával felvállalta a tetőt ' i —, János bácsi! i1 Kovács János mindent hallott, mégsem mozdult. i, Mi nem tetszik az ácsoknak? Ha a szarufa fogyott el, 11 mielőtt elég lett volna, nagy baj szakadt a nyakába, i1 hirtelen honnan kerítsen. 1! — Hol van, öreg? ' i Hallotta, hogy összenevetnek a mesterek az élce- i lődésen. — „Nos, most kell előbújni’’ — gondolta KoI vács —, nevetnek. — Mondja csak, János bácsi, van magának annyi pénze, hogy ha nem dolgozunk, akkor is fizet? — Akt nem dolgozik, ne is egyék — nevetett az öreg. — De jó kedve van — mérgesedett meg a mester. — Hiányzik három szarufa. Ehhez mit szól? Az öreg kalapja karimája alá nyúlt, vakargatta a halántékát. A mesterek nem éreztek szánalmat az öreg I iránt, látták pedig, mennyire kínlódik. Ügy kell neki, minek bolondult meg vénségére. Ott van a zsúpfedelű vityilló a parton, ha el tudott benne lenni hatvan esztendőt, azt a kis időt, ami még hátra van neki, igazán kibírhatta volna. A flahc, kérem, a flanc, még ebbe is beleesett a nagyzási hóbort. Azt hitte tán, csak ráfújunk és kész? — No, mi ütött magába? Most már nem nevet, mi? 1 Kovács levette a .kalapját, vakarta a fejebúbját. Gyér haja fehér volt, mintha lisztes zsákot poroltak ( volna ki a fején. ( — Megyek, szerzek valahol — mondta —, addig ( csináljanak, amit tudnak. i; — Nézze csak, öreg — nyújtotta ki a mester a
