Békés Megyei Népújság, 1967. május (22. évfolyam, 102-126. szám)
1967-05-07 / 106. szám
Arra van Athén.. 9 Rama, sovány, mezítlá- bas kamasz. Szúrós a haja. Panajote mama már megrakta a szamarat. A szamár két oldalán egy-egy nagy kosár, a kosarakat rongyok fedik. A kunyhó mögött kezdődik az erdei ösvény, felette a valószínűt- lenül kék ég, aztán a hegyek. Panajote mama elkíséri szemével a kamaszt — most fordul be az ösvényen a megterhelt szamárral. Mint mindig, Panajote mama számol. Kiböki fekete nagy ujját: egy óra, míg a kamasz eljut a hegytetőre. Fél órát van velük, ha csend van, egy órát. Aztán haza- indul, persze kerülővel. Négy ujj: a negyedik órában hazaér. Ha hazaér.... A kosarak tetején rongyok, a rongyok alatt lőszer. — Halt! — kiáltja a német őrjárat. A kamasz hirtelen megtorpan, felszólítás nélkül szedi le a rongyokat a kosár tetejéről. Ócska, piszkos rongyók. A fordulón túl nem járnak németek. A kamasz lassít, megáll, egy éles kavics felvérezte a lábát. Aztán indul. A hegytetőn — a többiek közt — ván a két bátyja is. — Mama egészséges? j — Egészséges. hmwwwmmwwwwmwwmmmmmwwwwwwv WWWWMWVIMWV , — Vigyázol rá? — Ti is vigyázzatok magatokra. Elnéznek dél felé. Arra, nagyon mesze van Athén. A zt mond ják, nagy város. A kamasz még nem járt ott, bátyjai sem. Csak lent, a faluban. Van a fegyveresek között egy cvikkeres tanító, néha mesél. — Az erdőben — így kezdi — Pán fújja hétágú sípját, előtte nimfák lebegnek, tudod-e? Valahol, nagyon messzire, Zeusz tróni az Olimposzon, az Akropolisz csodálatos Parthenonjában maga Paliasz Athéné, a gyönyörűséges istennő. Ahol pedig a Peloponniszosz sziget mártja be.ujjait a tengerbe, olyan kék a víz, mintha finom tintát oldottak volna benne. — Ki az a Zeusz? — kérdezi a kamasz. — Isten — feleli a tanító —, az istenek atyja. A kamasz sokszor nem is érti, mit beszél. Csak a cvikkerét figyeli. Arra van Athén... Leballag a hegytetőről, óvatos kerülőkkel. Holnap majd ismét elindul — két kosár lőszer. Még csak tizennégy éves, ha felfedezik a rongyok alatt a lőszert, a helyszínen agyonlövik. Ha felnő — így gondolja —, ha szabadok lesznek, eljut majd Athénbe, látja majd egyszer a tengert vagy elindul a szigetekre, Paroszról beszélt a tanító, Naxoszról. A zon az estén, amikor vérbe fagyva találta Panajote mamát a szétlőtt kunyhóban — eltemette, s hajnalban visszament a hegytetőre. Jóval később a németek letakarodtak hazája törkölyéről, de ők, a küzdők új feladatot kaptak — a királyság sem kell. Megsebesült, fején, kezén, lábén. Kötözőhely, aztán vöröskeresztes sebesültszállító vonat. A vonat ablakából egy- s*er csak megpillantja a messzi tengert. Az Egeinek a thrák részét. Milyen csalódás: nem kék — ködössárga. Már nagy legény. Magyarországra kerül, Budapestre. Megnősül, van egy kislánya. Esténként az ablakhoz viszi a kislányt, dél felé mutat: — Arra, messze, van Athén, tudod-e? A gyerek nem akar görögül beszélni, csak magyarul. A görög most asztalos. A hajógyárban dolgozik. Ha egy hajó elkészül, odaképzeli maigát a fedélzetre. Körösztös István Tanya Split, Dubrovnik, Korcula, s aztán Korfu, ez már Görögország! Aztán, a korint - hoszi öblön át: Pireusz! Van egy olcsó térképe, mindennap végigjár rajta a szeme. Pireusz: — csak képen látta a nagy görög kikötőt... Pireuszban majd vonatra ül, fel, Északra, a kék hegyek közt van a faluja. Hazamenni!... A család, már aki megmaradt közülük, szétszóródott, a kunyhó sincs már, s különben sem mehet haza... Nézi faluját a térképen. A régmúltban a nagy történelem járt erre — azóta már olvasott róla. A térképen halványzöld színű Görögország. Valójában bizonyára: kék és arany. S fehér, ahogy a szép házak ragyognak a városokban, narancsszínű, mikor a narancs érik, zöld még a sovány réteken is... A hegyek tetején néha szikrázik a hó. A kunyhók persze legtöbbször füstösfeketék — már, akinek van kunyhója. A Panajote mamáét még abban az időben szétlőtték. — Sírját meg kellene látogatná a hegyek aljában. Asztalt, kabinberendezést csinál a hajógyárban. Az asztalnál ülnek majd az utasok, a kabin ablakából nézik a vizet — milyen színű lehet tavasszal az Égei- tenger? pz a pont, ahonnan el^ indult lőszeres kocsi- iadval — látja-e még a faluját? Az olcsó térképen ez a ont a faluja, Budapestről írképméretben alig öt ujji.yi, a valóságban most: ir- ózatos távolságban. Sokkor nézi a térképet, mert zonyos abban, eljön az dő, amikor csőkben ez a messzeség. Bodó Béla Mindenesetre megpróbáltuk egy fél liter aranyszínű hárslevelűvel, majd ugyanannyi száraz rizlinggel, végül — mivel dönteni nem tudtunk — át kellett meri- nünk a szomszédos pincébe, ahol a gazda olyan saját termésű, négyéves, szemelt medokot adott, hogy vallásos áhítat szállt ránk csupám az illatától. Hát még, amikor megéreztük az izét, a zamatét... Velünk tartott az előbbi pince gazdája, s vendéglátónk is, úgy, hogy négyesben hamar bekaptunk két litert. A harmadikhoz — a harmadik pincében kezdtünk, ahol Jankónak ismerőse akadt, egy öreg mozdonyvezető személyében, aki egykor riportalanya volt, és aki éppen esen az átkozott napon ünnepelte nyugdíjba vonulásának kezdetét és olyan boldog volt, hogy nem lehetett ellenállni invitálásának. És ebben a pincében — a hosszá, x-lábú asztal melletti lócákon, s körös-körül —, ki egy felfordított ládán, ki egy tüskön, ki a présalapzaton ülve, vagy a hordósor előtt álldogálva — mindenütt vasutasok. Civilek: csak mi. A többiek: mind az öreg mozdonyvezetőt ünneplő borszerető vasutasok, vagy húszán. Két hordó csapra verve: egy félhektós boroshordó és egy seprőpálinkás kistonna. S az e körben, pillanatok alatt szerkesztő úrrá előléptetett Jankó komámmal együtt koccintgatmi kezdtünk a kővetkezőkre: az ismeretségre, az emlékezetes riportra, az elkövetkező riportokra, a vasutasokra, a szerkesztőkre, a borosgazdákra, a tél búcsújára, a tavasz köszöntésére, a tavalyi jó termésre, az idei jó időre, sorban mindenkire, mindenki rokonára, a boldogságra, a szomorúságra, az életre, a halálra —, azután a gazda beleverte a csapot a másik félliek- tósba és kezdtük elölről, de már akkor egy szál hegedű és egy repedt hangú klarinét muzsikája mellett, hogy aszongya: „Árok is van gödör is van..." Én már alig láttam — s kívántam inkább az árva magányt —, amikor valaki a kezembe nyomott egy újabb poharat, mondván: most már itt az ideje, hogy erősítsünk kicsit. Na még ezt az egy poharat valahogy bekapom, azután el innen, hazafelé... „Egészségünkre, egészségünkre!’’ — emelgettem körbe a poharat, azután lehajtottam, egyet nyelve lelöktem. És a poklok lángja csapta meg minden belső por- cikámat. Seprőpálinka volt a pohárban. A kistonnából. Háromét^«, napfényszínű, hatvanöt fokos seprőpálinka. Láng. Tűz. ízzó parázs! Majdnem hanyattvágott. Megtámaszkodtam egy hordóban. Innen el kell menni! Tízszer nekiindultam a kijáratnak — tízszer fogtak, marasztaltak. Jankó is pislogott, egyre az ajtót nézte. De hát még ilyen vendégmarasztalást nem láttam... Még megtámasztanak egy szőlőkaróval... Éjfél felé a kényszerűség — meg vigyázó két vasutas — kivitt a pince elé. Akkor én már elszántam magam mindenre. A két kísérőt jobbról, balról átöleltem, s egyiket erre, másilcat amarra penderítve bekiáltottam az ajtón: — Jankó! Menekülj innen, mert itt már csak meghalhatunk! — S rohanni kezdtem le a völgynek. Utánam Jankó. Az isten tudja, hogyan tört ki abból a sokadalomból. S utánunk az egész társaság. „Kerítsd! Elébükr — „Hej, gyertek vissza, van még bor!” — „Ne híi>d, hanem fogd őket!..." Mi pedig vágtattunk a völgy úttalan útjain —, s üldözőnk végül már csak egy maradt, aki alig győzte már szufléval, hogy így álljunk meg, úgy álljunk meg. Nem mi, az istennek sem. Nemegyszer fordult elő, hogy a gyanútlan városiak — csupa barátságból, s vendégszeretetből leitatva — három nap múlva kerültek elő a pincék rejtekéböl. Hát kell ez nekünk? A völgy peremén álltunk meg, egy szusszanás- ra. Ügy bámultunk egymásra, mint hervadt madárijesztő. Áz orvosságos üvegek oda, Jankó egyik cipője valahol a völgy mélyén... De megmenekültünk. Kicsit hősöknek is éreztük magunkat — bár tudja az ördög, lehet, hogy csak részegek voltunk és annak örültünk, hogy milyeri szépen, s nem pedig unalmasszürke magányban telt el ez az est. (Ez a rég múlt történet egyébként a minap jutott eszembe; éppen Salvus-vízért mentem a patikába. Bár a Parádit jobban szeretem. Hárslevelűvel.) DÉR FERENC Szokolay Károly: AZ ÚJ VERS Ö, pillanatok, percek, áhítat, amikor az időből kilépve újra megszületek, érzés és dallam kél vándorútra, megállt a világ, hogy most minden őrá figyeljen, a gyermekre, akit mindenki szeret, s akinek rózsás arca senkire sem hasonlít, csak lépdel előre, nem is csecsemő már — elzúgtak az évek, [a pillanatok, s megy sosem járt utakon, arcába hajló ágakat tördel, játszik a bogarakkal — , s nem tudja, hogy csak szívem világa állt meg, hogy nemcsak őéretfe sütnek a csillagok, s járnak az utcán nappal-este. Megy tovább, nem földi réteken. Ihász-Kovács Éva: ÚGY Ügy mondom ki a hűseget, olyan áhítattal, mint ahogyan a tél mormolja fehér imáit a barna bozótú gyülekezetben; ahogyan a decemberi föld félti és óvja magzatait: a rügyeket és a magokat — öntudatlanul — magától — értetődő anyasággal. Ügy rajzoltalak belső egem kéktitkú látóterére, ahogyan a vak mondja önmagának a fényt. Sülé István Pihenő munkás