Békés Megyei Népújság, 1967. április (22. évfolyam, 77-101. szám)
1967-04-23 / 95. szám
Vágréti János klubkiállítása Gyulán »ágréti János ritkán lép a nyilvánosság elé, s ezért a róla kerengő legendák aligha ellenőrizhetők. Ezen a mostani, a gyulai Jókai Kultúrotthon KISZ-klubjában rendezett zártkörű bemutató sem változtat, s amit az érdeklődő láthat: tíz festmény az utolsó hónapok terméséből — inkább a legendák tovább gyűrűzésének kedvez. A legenda pedig így szól: Vágréti János, a modern művész, szívós következetességgel építi életművét, de — kirekesztetvén a hivatalos elismerésekből — jószerével , csak maga magának dolgozhat... Ha ilyen. híre kél valakinek, a beavatatlan és beavatott érdeklődő egyaránt előítélettel szemlélődik. Vagy mert nem szívleli a legendákat, s inkább szkeptikus, vagy mert előzetes hitének bizonyítékát véli megtalálni. Pedig az előítélet könnyen félresiklathatja az ítéletet. Mint —• valószínűleg — ezúttal is. A recenzens ugyanis töredelmesen bevallja, hogy mindenfajta legendát szkeptikusan fogad. Nézzük inkább a műveket — mit igazolnak? A most bemutatott képek egyetlen hangulat variációi. Bánatból, rezignócióból, töprengő lemondásból szövődött ez a hangulat, mely belengi a legkülönbözőbb karakterű témákat. Ha egy beszédes arc hordoz ilyen hangulatot, ha Dózsa vörösen izzó szenvedése ilyen élménnyé formálódik, ha szenvedő madarak plan-ja készteti ilyen hangulat megváltására a festőt, nem okoz különösebb gondot, hogy a valóság érzelmi tükröztetésének szándékát nyomon kövessük. A téma és a kifejezés adekvátak, olyannyira, hogy már-már konvencionálisnak tűnnek. Természetesen szó sincs arról, mintha a téma és hangulat ilyenfajta — azaz konvencionális — megfelelése a kifejezőerő- nek gátja lenne. Éppen a legeszköztelenebbül megfogalmazott „özvegy” — kendő sötét keretéből elővillanó sápadt arc — kifejezése a legintenzívebb* talán éppen azért, mert tartózkodóan és finoman bánatos. Ha azonban az életöröm, a játék, a gondtalanság — mint téma —, hangulati ellentétének hordozója akar lenni, eleve nem lehet konvencionális viszonyban a téma és a kifejezés. A kérdés csak az, hogy miként sikerül megtalálni a viszonyítás lehetőségét, s a hangulat témára vonatkoztatása meg tud-e jelenni magas hőfokon. Vágréti a groteszkkel próbálkozik, hogy ezt a viszonyt megteremtse: torz — nyilván szándékoltan torz — figurákat helyez a mutatás éjszakájába, s megmártja őket a rezigná- ció hangulatában. Látszólag minden a helyére került: a fájdalmas, groteszk fintor a vidám témából is bánatot csiholt. De csak látszólag! Én, a szemlélő, csak arra tudok figyelni, hogy a figurák elrajzoltak — s bánt ez az elrajzolt&ág. Pedig értem a szándékot, s el is fogadnám, ha művészünk olyan hőfokon közölné velem, mint az „özvegy” esetében. Hogy mint jelent ez utóbbi kritikus megjegyzés? Talán Vágréti bizonyos törekvéseinek megkérdőjelezését, esetleg elutasítását? Korántsem! Erre, a korlátozott számú festmény láttán amúgy sem vállalkozhatna senki. Annyit jelent csupán, hogy a most látott képek egynémelyikének hangulati ereje — megítélésünk szerint — nem győzi a versenyt a témából adódó automatikus asszociációkkal, azaz: a hangulat — mint mondandó — és a kifejezőeszközök egymáshoz való viszonya nem zavartalan. Legendákról szóltam a bevezetésben, s védekezésképpen azonnal arról, hogy ezúttal ezek nem ellenőrizhetők. Az az anyag, aminek alapján az előítélet kontrollálását megkísérelhettem, egy kutató, újat akaró, szívósan munkálkodó ember eredményeit mutatták. Hogy ezek között akadnak olyan művek is, amelyek engem nem győztek meg? Nincs ebben semmi csodálatos, így van rendjén. Hiszen a képekre figyeltem, s nem az azoktól függetlenült legendára. Szilágyi Miklós ÉvrfiI évre szélesebb távlatokkal, új kezdeményezésekkel jelentkezik a könyvkiadás. Az idén például a Költészet Napján féláron volt kapható az immár negyedik alkalommal közreadott Szép versek című antológia, az előző esztendő reprezentatív verseinek gyűjteménye, s ezúttal az ország három nagy. tájegységének, a Dunántúlnak, az Alföldnek és a Ti- szatájnalk költőit is külön antológiakötetekben mutatta be a Magvető Könyvkiadó. A vers, a művészi szépség feltétlen térhódításának jelenségei ezek, a költészet hatalmának elgondolkodtató új eredményei. A magyar lírának régi, sok jelentős értéket teremtő része volt mindig a táj- költészet. Nem lehet kétséges, hogy a múlt nagy költői teljesítményeiben kiemelkedő összetevő elem a táj, a helyszín, a környezet, egy-egy táji szféra hangu- latisága, megannyi jellegzetessége. Kisfaludy Sándor lírájához és regéihez hozzátartozott a Nyugat-Dunán- tűl, a Balaton-felvidék kiboruló tavasziak felhőtlen- sége, égszínkék derűje, Fazekas Ludas Matyi-jához a debreceni cívis kispolgári, kisparaszti világképe, Petőfi forradalmi romantikájához az alföldi rónák végtelenje, hol lelke mint „börtönéből szabadult sas” szárnyalt, Ady viharmadár víj- jogású líráját se lehet elképzelni a Partium, a függetlenségi harcokat elindító. rebellis Szatmár megyei táj nélkül. S lehet-e vajon József Attila nagyszerű költői szintézisét kiszakítani a Horthy-korszak Budapestjéről, a Gát utca és a OU^AS^NAPLÓMjB^ Négy antológia Zsadányi Lajos: KÉZ Kezed puha párna esteli csönd béke kezed orgonaága szirom remegése kezed tavaszi földek hullámzó vetése Körülöleli szívem s visz visz föl a fénybe. E D Haller tér környékéről, a külvárosi grundokról, az öntőműhelyek és máló tűzfalak világából? „ II tájköitészetnek ”, egy-egy országrész versbe emelésének e nemes hagyománya töretlenül folytatódott a felszabadulás után is. A vidéki folyóiratok, a pécsi Jelenkor, a szegedi Ti- szatáj, a debreceni Alföld, a miskolci Napjaink, a szombathelyi Életünk mai irodalmunk nem egy reprezentáns alkotóját indította el költői pályáján, örömmel láthattuk a most megjelent mindhárom táji antológiában, hogy a magyar vidék most sem szűkölködik jelentős ifjú tehetségekben. Papp Lajos, Polner Zoltán, Raffai Sarolta, Simái Mihály, Buda Ferenc, Niklai Ádám, Ratkó József, Stetka Éva, Kalász Márton, Pákolitz István, Takács Imre versei például már nemcsak „oroszlánkörmöket” mutatnak, hanem erős, kiérlelt költői mondanivalóval, önálló és eredeti lírai hangvétellel jelentkeznek. Ha a táji antológiákban az ő verseiket olvassuk, szemünk elé tűnik, hogy a magyar líra magas színvonala a vidéken ma is méltó folytatókra talál. JAlesöen észlelhettük mindhárom vidéki antológiában a régi hagyományok folytatását, színesen és érzelmekben gazdagon villant elénk a dunántúli és alföldi tájak jellegzetes kolo- ritja, de emellett hasznos lett volna jobban tükröztet- ni azt is, hogy napjainkban mennyire megváltozik, jobban mondva eltűnik a tájnak, természetnek, falusi vagy kisvárosi miliőnek sajátos arculata, szociális gyökérzete. Hatvanhárom vidéki lírikust szólaltatnak meg a táji antológiák, s ez a szám önmagában is jelzi, hogy ma már nemcsak a fővárosban, de az ország több részében is önálló költői műhelyek élnek. A szigorúbb szerkesztés, a következetesebb elvi és esztétikai szempontok érvényesítése azonban plasztikusab- ban megmutathatta volna, hogy a táj a mi időnkben már csak kiindulópont lehet, hogy jelentős művészi érték csak ott jön létre, ahol általa országos dolgokhoz, országos problémákhoz érkezik el a költő. I tájfrodalom túlméretezettsége akkor válik nyilvánvalóvá, ha a vidéki antológiákkal együtt megjelent Szép versek, 1966 című országos gyűjteményben tallózgatunk. Ebben éppen annyi lírikus szerepel, mint amazokban, ho!ott ás Of*» szagos antológia minden érték begyűjtésére törekszik. Hatvanöt költő verseit öleli fel az országos gyűjtemény, s ez a szám — a táji antológiákkal szemben — sokkal reálisabb. A Szép versek, 1966 költészeti értékeit összevetni a szintén sok erényt felvillantó Alföld, Tisza táj, Dunántúl lírai termésével nem lenne méltányos. De hogy benne egy sokkal tágasabb és egyetemesebb költészetértelmezés, messzebbre tekintő alkotói feladattudat van jelen, annak frappáns tanúságtétele a kötetet bevezető Juhász Ferenc hitvallása a líra tájakat, országrészeket, embermillió- kat egybeölelő hivatásáról. Fenyő István : A mosolygó Tömörkény ötven esztendeje, 1917. április 24-én Szegeden hunyt el Tömörkény István, a magyar paraszt, a szegény ember életének tudós ismerője, és meg- örökítője. Most az élő Tömörkényt idézzük derűs történetek tükrében, s nyújtjuk át az évforduló alkalmából. Hogyan nem szabad írni? Tömörkény István vezette a Szegedi Napló törvény- széki rovatát. Esztendőkön keresztül ő lóvonatozott ki a Mars térre, ahol a törvényszék meg a börtön állt. Egyszer más beosztást kapott a lapnál, s a törvény- széki rovatot át kellett adnia egy tizennyolc éves újdondásznak, Molnár Jenőnek. Megbeszélték, hogy reggel pontosan fél kilenckor találkoznak egy kiskocsmában. Tömörkény meg is jelent. Fél litert rendelt szódával, két pohárral. Molnár Jenő nem tudott írni. — Szégyelld magad, öcsém — mondta méltatlankodva Tömörkény —, és Molnár Jenő csakugyan el- szégyellte magát és ivott. Alig negyedórával az otthon bekebelezett nagy csésze tejeskávé után. Tömörkény nyelve megoldódott: — Olvasod a Szegedi Híradó (a konkurrens lap) eredeti regényét? — kérdezte ifjú kollégájától. Az megrázta hatalmas sörényét: — Nem olvasom. Minek olvasnám? — Azért, mert nagyon rossz. Jegyezd meg, öcsém, hogy az ilyesmit el kell olvasni. Mert csak rossz írásból tanulhatja meg az ember, hogyan nem szabad írni. Ha poros az akta Koccintottak. Molnár Jenő engedélyt kért, hogy ne kelljen innia. Tömörkény dörmögve jegyezte meg: — Nem is lesz belőled közigazgatási riporter, mert azt a fene sok poros aktát Simon Ferenc sehogy se győzi az ember, ha nem locsolja folyton a torkát. Gyors szippantásokkal fogyasztotta a sodort cigarettákat. Egyszer csak azt mondja Tömörkény: — Te, fiú, sose írj hercegekről meg grófokról. Nézd csak, itt Szegeden* egyesek azt írják, hogy a herceg így süppedt bele a bársony fotelbe, a grófnő meg úgy dőlt bele a dugába... Hát nem butaság ez? Az ember csak azokról írjon, akiket ismer, akiket a mindennapi életben közelről megfigyelhet. Ezért maradok én a tanyai parasz-, tok meg egyéb urak mellett. Szerelem Tömörkény István, aki igen szerette a bort, beleszeretett Kiss Palcsi uram Mensáros-portré gyönyörű leányába. Kiss Palcsi Szeged egyik leghíresebb kocsmárosa volt. Tömörkény fel is öltözött ünneplőbe, bekopogtatott a kocsmároshoz, megvallotta, hogy szereti leányát és ünnepélyesen megkérte a kezét. Kiss Palcsi uram nagyon elérzékenyedett, megölelte leendő vejét: — Édes fiam, ez az én életem legboldogabb napja! Csak azt tudnám, mivel mutassam meg? Mit adjak, Pista fiam, hogy megmutassam? Nyilván a hozományra jélzott 'és Tömörkény egy kicsit elmélázott. — Tudja mit, édesapám? — szólalt meg végre félénken. — Adjon egy liter bort! Azután kisvártatva és nekibátorodva utána tette: — Vagy — kettőt! —é.—t.—*
