Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-01 / 1. szám
Gál Sándor: Barázdák A táj, mint tenger vergődik és rémült hánykolódása már-már parttalan. Az ágyúdörgésszerű szélverésben állok magam. Fölém hajlik, időnként szinte rámdől, majd visszaugrik a vad nyárfasor. Nyers földszag csapódik az arcomba — szántanak valahol! S hallom, hogy herseg az eke éle, szakadoznak a tavalyi gazok, a giliszták, gyökerek s látom, hogy a gépek tántorgó füstje alatt a barázdák fénylenek. Hányszor küzdöttünk e szürke tengerrel a barázdák rengetegével hányszor szembeszálltunk por marta bőrünket, fogaink között homok csikorgott és eső verte a hátunk. Kivont kardokkal támadtak a szelek ránk védtelenekre, s nem volt pihenés, az ágyakat áldó nyugalom nem jöhetett el, csak'ha éjszakává vénült az este. 0 lüktető barázdák, ezerszer feltört rögök tudnátok-e arról vallani, ami sok szívben eleven sebként még nagyon fáj, emlékeztek-e még mikor ostorcsapásoktól káromkodásoktól zengett ez az elvadult táj? Tudjátok-e még, melyik hová tartozott közületek, ki volt a gazda, aki élet-halál harcot vívott e mezőkön az üvegszemű nyomorral és itt halt meg egy inas akácra felakasztva...? Addig, míg ezekre emlékezni lehet, én nem tudok langyos lírába merülni, nem terít le a hizlaló nyugalom, eszméim szuronyait a józan lázadás köszörüli. Kihívás akarok lenni ringbe lépő ellenfele a nyomornak, butaságnak mint a barázdák, olyan eleven seb, ami a gyógyulásért fáj csak. A tisztulásért ég, lüktetése azért szaporább erősebb naponta, azért ver hevesebben a szív füszálremegésű. gondok rácsaira feszített Ndobja. Azért zúg keményebben a szél is, a fák hajlongó szolgaserege azért lázad, hogy ne feledjem a földszinű arcokat, a zsellérek húsából épült barázdákat. Hogy ne feledjem ezt a nyers, szinte barbár szagot, ami liánként tart itt megkötözve, míg fölöttem a rémült nyárfasor vergődik mennydörögve. „A békéscsabai képzőművészeti szakkörnek sokat köszönhetek ” — Beszélgetés Lukoviczky Endre festőművésszel — Amikor beléptem a budapesti Mednyánszky-kiállító- terembe, már várt rám. Mosolyogva integetett felém, hogy észrevegyem, majd belém kiíróit, hogy végigkalauzoljon első önálló kiállításán. Lukoviczky Endre, ez a rendkívül szimpatikus fiatal'művész azon kevés emberek közé tartozik, akikkel az újságírónak könnyű boldogulni. Mosolygó arcáról látom, örül a találkozásunknak. — öt éve festek — mondja magáról a fiatal művész — s eddigi erőfeszítéseimet mutatja ez a kiállítás. Tudom, hogy alkotásaim alapján még nem egy érett művészt lát a közönség, de ezzel a kiállítással a célom csak az volt, hogy stíluskeresésem kísérleteit bocsássam a nyilvánosság elé. — Mikor és hol kezdett foglalkozni a képzőművészettel? — Békéscsabán születtem és ott is érettségiztem 1957-ben a szlovák gimnáziumban. Szüleim most is ott élnek. Tizenöt éves korom óta a városi képző- művészeti szakkör volt számomra a legfontosabb. Sokat köszönhetek neki, mert ez keltette fel bennem a képzőművészet iránti szeretetek Sokat festettem, rajzoltam, s fából különféle tárgyakat készítettem. Az érettségi után az Iparművészeti Főiskola textilszakán folytattam tanulmányaimat. — Melyik tanárára gondol a legszívesebben? Hatott tanárai művészete az ön alkotó módszerére? — Országos hírű tanáraim voltak, mint pL Hincz Gyula Kossuth-dí- jas és Rákosi Zoltán. Különösen Rákosi Zoltántól tanultam sokat. Irányítása alatt a gobelinnel foglalkoztam leginkább. Nem állíthatnám azonban, hogy művészi módszereiket átvettem volna. A főiskola elvégzése után a gobelinmunkával többet nem is érintkeztem. A gobelinkészítéshez sokkal nagyobb anyagi befektetés szükséges, mint amilyet egy magamfajta kezdő művész elő tud teremteni. Így aztán a grafikánál és a festészetnél kötöttem ki. Elbeszélése alapján el tudtam képzelni, mit jelentett számára ez a váltás, egyik napról a másikra otthagyni a gobelint és belemélyedni a grafikába és a festészetbe. Hosszú, munkával teli évek csak lassan érlelték a sikert. Otthagyta a textilek halvány színvilágát, s a statikus figurák klasszikus térelrendezésében való ábrázolását, s visszatért a síkszerűség elvéhez. Jelentkeztek az első sikerek is. A Fiatal Képzőművészek Stúdiójának pályázatain s a X. Magyar Képzőművészeti Kiállításon díjakat/ nyert. — Ebben az évben há-! rom hónapot a művészet hazájában, Olaszországban töltöttem. Itt tanulmányoztam a mai modem olasz grafikát és a nagy klasszikusok műveit is. Nehezen tudnám elmondani azt az érzést, amelyet Leonardo da Vinci, Michelangelo és más olasz mester híres alkotásával való első találkozásomkor éreztem. Szemtől-szembe állni az eddig csak reprodukcióról ismert művekkel valami lenyűgöző, csodálatos! — Minden művésznek megvan a saját alkotó módszere, önnél hogyan születik meg egy mű? — Rengeteget utazom és mindenhol sokat festek természet után. A sok rajzolás után pihentetem a témát, majd néhány hónappal később megfestem a képet. <■ Igen, Lukoviczky Endre festészete inkább műtermi jellegű; rengeteg vizuális emlékből áll össze nála a kompozíció. Festményei jól mutatják a kompozíciós rendszerek kipróbálását, jellemző rájuk a szimmetria oldása, a nem konszo- ! náns színekből való építés, | a tér síkszerű rendezése I stb. Legjobb festményei és grafikái már most teljes- j séggel fejezik ki a fiatal I művész magas művészi ' szintjét, s művészi programját. , Bárkányi Zoltán1 Lukoviczky Endre Nő csendélettel Együtt és egyedül Új magyar opera született Üj magyar opera ritkán születik. Mihály András műve, az Együtt és egyedül pedig ezek sorában is a kísérletezőnek, megújítanak kijáró helyet foglalja el. Mihály András kora ifjúságában találkozott a zenével. Édesanyja zenetanámő volt, s bár ellenezte, hogy fiából zenész legyen, a tehetség és a tekintélyek előtt meg kellett hajolnia. A gyermek Mihály András gotdorikajátékát Pablo Casals is meghallgatta. A komponálni kezdő kamaszfiút majdnem hogy csodagyereknek tartották. Zenész társaságát erős szálak fűzték az illegális kommunista párthoz. A mostani diák — vallja ma visz- szaemlékezve — nehezen tudja elképzelni azt az élményt. Nem sokkal ezután már a felsőgallai bányász- énekkart vezettem és mivel Felsőgallát csendőrség őrizte, én vittem-hordtam az illegális propagandaanyagot, utasításokat a kották között. Működtem a Vándor-kórusban is, és megismertem közelről Schön- herz Zoltánt. Ezek az élmények térnek vissza operámban, de tagadom, amit egyes kritikusok megpendítenek, hogy a mű önéletrajzi jellegű volna. A felszabadulás a buche nwaldi koncentrációs táborban érte Mihály Andrást. Itthon esztendőkön át elsősorban szervezési feladatokkal bízták meg, majd néhány évig gordonkázott a Magyar Állami Opemház Zenekarában. 1950-ben katedrát kapott a Zeneakadémia kamarazenei tanszakán, s azóta a zenének él, ideje javát a komponálásnak szentelheti. „Ma zenével politizálok” — vallja, s ez az ars poetica olyan művekben ölt testet, mint a Sinfonia da Requiem, az Ünnepi nyitány, kantáták, kórusok sora, köztük a „Védd a békét, ifjúság!” és a „Kedves magyar hazám”. Gordonkaversenye 1955-ben meghozta számára a Kos- suth-díjat, de írt hegedű- versenyt, szimfóniákat és kamarazene-müveket is. Az utóbbiak sorából kiemelkednek a József Attila-da- lok és a II. vonósnégyes. Sokoldalú alkotóművész, s erről nem csupán a felsorolt zeneművek műfaji változatossága tanúskodik. Komponált már dalciklust is saját verseire. — Nem vagyok író. Még a jellegzetes versíró korban, kamasz éveimben sem verseltem. Csupán olyankor írok, ha úgy érzem, hogy zenei mondanivalóm kifejezésére nincs tökéletes alapanyagom. Egyébként nagy figyelemmel követem a kortársi magyar és világirodalmat és különösképpen a magyar költészetet. Az élők közül Zelk Zoltán, Vas István és Benjámin László művészete áll legközelebb hozzám, de József Attilát tartom a század legnagyobb költőjének: jelenleg is egy négy versből álló József Attila- kóruscikluson dolgozom. — Modern zenét akarok alkotni. Elismerem és vallom a modem zeneszerzőnek azt a jogát, hogy új eszközöket keressen és honosítson meg a muzsikában s ez még akkor is hasznos, ha a szerző nem éppen a legsikeresebben élt ezzel az eszközzel. Követői vagy ő maga egy más alkalommal így már az eszközök gazdagabb tárából válogathatnak. Hiszek a zene ilyen jellegű fejlődésében éppúgy, mint abban a fiatal magyar zeneszerző nemzedékben, akiket a rádió lektoraként van alkalmam leö - zelről is megismerni. Zilahi Judit Oláh Éva: T H rr m I ff I Jovo időben Ott élnek fönn, a rozsda-erdőn, Páfrány-magányban, bodza-szemmel Szélhordta kedvük tiszta, mint Sziklatóban szikráz a reggel, Hol volt, hol nem volt ölelésem innét vitte, hozta a távol, önmagámtól önmagámig Tartó gyötrelmes utazásból. Megérte-é? Lehet-e másképp? — Koccan a szó a lét-határon: Megértem egyszázötven évet, S bomlik az anyag örök áron. Két évtized közt másfél század Feszül, szivárványív a térben, Szivárványív a pólusok közt: Erről indultam, azon végzem. Építettem falát Kőmíves Kelemennek, s dehogy is bánom. (Bár jogom volna számon kérni), Hogy be kellett a falba állnom. Érverésem kiszámítottam, Zaklatottan, töprengve élek, S amit teszek, jövő idői én Végzem a jövő nemzedéknek.
