Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-13 / 11. szám
ÜNTJ. január 13. Péntek Indonéziai események Djakarta A szélsőjobboldali indonéz diákszervezetek vezetőd szerdán nyilatkozatban szögezték le, hogy újabb tüntetéseket szerveznek Sukarno ellen még akkor is, ha a hadsereg ezt meg akarja akadályozni. A diákvezérek — akik neon akarják megnevezni magukat — kijelentették: Sukarno elnökkel többé nem lehet megbékülni. Mint a Reuter jelenti, a dja- Icartai „tizen-évesek” a tüntetéseken kívül egy másik furcsa formáját is választották a Sukarno elleni tiltakozásnak. Fejest ugrottak a nyugati divat hullámaiba. Két éven át, Sukarno elnök személyes rendeletére, a hatóságok adminisztratív eszközökkel védekeztek az ellen, amit a nyugati kultúra vadhajtásainak tartottak. Tilos volt a tviszt, a Beat-zene, a kirívó öltözködés. A múlt hét végén az állami kezelésben levő; televízió képér- ’ nyőjén Lilis Surjani énekesnő combközépig érő miniszoknyában jelent meg, hogy elénekelje . az egyik Beat-számot. 1 Minisztertanács ülése A kormány Tájékoztatási Hivatala közli: A Minisztertanács csütörtökön ülést tartott. Apró Antalnak, a kormány elnökhelyettesének beszámolója alapján megbízta a nehézipari miniszlert. hogy az Országos Tervhivatal elnökével és az érdekéit miniszterekkel egyetértésben gondoskodjék a szovjet segítséggel épülő atomerőmű létesítésével kapcsolatos feladatok végrehajtásáról. Az építésügyi miniszter élőterjesztése alapján a kormány a harmadik ötéves tervben előirányzott ipari építkezések ütemes megvalósításának biztosítása végett határozatot hozott az építő-, s építő- anyagipar teljesítőképességének növelésére és műszaki fejlesztésének meggyorsítására. Az Országos Tervhivatal elnökének előterjesztésére a Minisztertanács határozatot hozott a kivitelező szervezetek tervezői jogosultságának kiterjesztésére. Az egészségügyi miniszter előterjesztette az egészségügyi káderképzés távlati fejlesztési tervét. A Minisztertanács a fejlesztés irányelveit jóváhagyta. (MTI) Hz elnök nem sok jóval kecsegteti az amerikai népet A Johnson-beszéd visszhangja Mint a Reuter jelenti, Rusk amerikai külügyminiszter szerdán a képviselőház külügyi bizottságának ülése utálj újságírókkal találkozott és „megmagyarázta” Johnson egy-két kijelentését. A külügyminiszter a maga réf • széről nagy fontosságot tulajdoli szabadságharcosok ismét megrongáltak egy nemrég újjáépített repülőteret Saigon Saigontól 30 kilométerre folytatódik az amerikai csapatok és buldózerek előrenyomulása a Vasháromszög néven ismeretes partizánövezet területén. Az amerikaiak a buldózerekkel .próbálják betömni az alagút- ,rendszer járatait és kiirtaná: az. őserdőt, hogy a későbbiekben is szemmel tarthassák ezt a területet. A partizánokkal a több hadosztálynyi támadó erő csak szórványosan tudott harci érintkezést létesíteni. -Ugyanez a helyzet a Mekong-deltában folyó ban járt szerkesztője, Salisbury Tokióban az Asahi című lapnak kijelentette: valószínűnek tartja, hogy a VDK hajlandó lenne tárgyalásokra, ha az Egyesült Államok beszüntetné Észak-Vietnam bombázását. A tárgyalásokkal kapcsolatos áz az ottawai hír is, hogy Paul Martin kanadai külügyminiszter szerdán a parlamentben kijelentette, kormánya több más fővárossal kapcsolatiban áll és aktívan foglalkozik a vietnami konfliktus rendezésére irányuló tárgyalások megszervezésével. nított Johnson kérésének, hogy a kongresszus hagyja jóvá a kelet—nyugati kereskedelemről szóló törvényt. „Felhatalmazást akarunk kapni, hogy bizonyos kereskedelmi megállapodásokról tárgyaljunk bizonyos országokkal — mondotta Rusk. A New York Times csütörtöki számának értékeléséből az csendül ki, hogy Johnson elnök nem sok jóval kecsegteti az amerikai népet. A lap vezércikke szerint „bármilyen erélyesen is védelmezze Johnson az amerikai külpolitikát, hangjába komorság vegyül, ami már szinte borúlátással határos”. „Sajnálatos módon a beszéd olyan eltökéltséget tükröz, hogy ki kell tartani egy hosszú és elkeseredett háborúban, holott új kezdeményezésekkel a békére nyíló ajtót kellene keresni, Hogy ezt a kaput 'kinyithassuk, félreérthetetlenül szükség van Észak- Vietnam bombázásának beszüntetésére és a Vietconggal megtartandó közvetlen tárgyalásokra, amint U Thant ENSZ-főtit- kár javasolja. Ügy látszik, hogy az elnök nem akar ezen az úton járni.” »Egy elnök halála” Megjelent az „Egy elnök halála” című könyv első folytatása, az amerikai Look-Magazinban. A képes folyóirat két nappal a tervezett megjelenés előtt adta ki Manchester könyvének első részletét. — Képünk a fo lyóirat címlapját mutatja. Huszonötmillió szavazólap készül Napra rögzített program sze- int dolgozik ezekben a hetekben az Állami Nyomda: itt készül mindennemű nyomtatvány a választások lebonyolításához. A nyomtatványok részint a lakosság közvetlen tájékoztatásába szolgáló közterületi falraga- rzok, hirdetmények, részint pedig t. z adminisztrációhoz és az operatív munkához szükséges űrlapok, l gyzékek. Huszonötmillió szavazólapot küldenek szét. Az országgyűlés' képviselők és a különböző fokú tanácsok tagjainak megválasztására más-más színű szavazólapok szolgálnak. Az országgyűlési képviselők megválasztására rózsaszínű, a fővárosi, a megyei és a megyei jogú városi tanácsok tagjainak választására világoskék, a járási, a városi és a városi kerületi tanácsok tagjainak választására világosbarna, a községi tanácsok választására pedig fehér színű szavazólapok jutnak el kellő időben az illetékes helyekre. (MTI) Havas országúton... amerikai hadművelet során. A szabadságharcosok Saigontól 130 kilométerre délre ugyancsak a Mekong-deltában csütörtököm 50 aknavető lövedéket zúdítottak Binh Tuy nemrég elkészült repülőterére, s megrongáltak több repülőgépet és helikoptert. A New York Times VietnamII Renmin Rlbao vezércikke Peking „Szembe kell szállni az ekono- mázmussal és szét kell verni a burzsoá reakciós politika legutóbbi ellentámadását” — ezzel a címmel jelent meg a Renmin Ribao és a Vörös Zászló csütörtöki vezércikke, amelyet azonban az osz- szes pekingi napilapok közöltek. A cikk a Kínában megnyilvánuló „óriási forradalmi lendület”-rői ír, majd azt mondja, hogy e forradalmi lendület ellenségei az „ekonomizmus” álláspontját képviselik, „Az ekonomizmus célja, í hogy megfojtsa a nagy proletár kulturális forradalmat, széthullásra ítélje a proletárdiktatúrát és a szocializmus rendszerét” — hangzik a cikk, amely figyelmezteti a burzsoá reakciós irányvonal követőit, álljanak meg a szakadék ' szélén, amíg lehetőség van arra, hogy jó magaviseletükkel jóvá tegyék bűneiket. „Ha nem hajolnak meg a forradalmi nép előtt, akkor hadd vesszenek” — mondja a Renmin Ribao. (MTI) Nem igaz, hogy sima fehér takaró a hó, ha szél fúj a pusztán. Nem. Igazi háborgó tenger, szeszélyes hullámokkal, amelyek már mozdulatlanná meredtek a fagytól, de a fehérségtől káprázó szem csapkodóknak, tajtékzóknak látja őket. Szél ellen száll a makacs szarka madár, de végül is hajlós vesszőn egyensúlyozza magát; a kis fa megkönnyebbülten rázza le magárói a hevenyészve odadobott paplant; ijedt nyúl ugrik fel... porzik a hó a lába nyomán. Havas az országút, havas a táj, ameddig a szem ellát; végtelen a tér, nincs a látásnak határa most. Holt-e a fehér csönd világa a pusztán, moz- dul-e valahol élet? « — Hogy az a... — ütögeti egymáshoz piros-feketére fázott kezét a vontató vezetője, s úgy folytatja, hogy aligha mehetne el hittérítőnek. — Hogy az a... — A vontató pótkocsija roskadá- sig rakott cukorrépaterhével az árokban, de ki is tudná most pontosan meghúzni a vonalat, hol az út széle, hol az árok. Most már tudják. — Hogy az a... — Újabb nekirugaszkodás; egy kis salak a kanyarbó’ meg száraz giz-gaz az árokpartról a kerekek alá, s végre, nem a levegőben forognak. Egy pillanatig még úgy látszik, újra visszazökken a szállítmánnyal a pótkocsi, de aztán átjut a holtponton. — Hogy az a... Olyan igazi pusztai megállóhely; az egyetlen kul túrjel a táblácska, amely jelzi: itt szokott megállni a busz, hogy felvegye tanyasi utasait. Főleg azokat, akik a városba indulnak. Ilyenkor télen ér rá á pusztai ember, hogy bevásároljon. Ha már bevásárlásról esett szó, akkor rögvest az asszonyókra kell gondolni, azok szeretik inkább költeni a pénzt... Nem sokan várakoznak, hat asszony, egy idősebb bácsika, meg egy egész kicsi lány. Anyja a karján tartja. A finoman pöszörgető szélnek, amely apró havat szórogat, hátat fordítanak. Az asszonyokon dupla kendő, az alsó egészen a homlokra simul, a másik csúcsívesre van kötve. Topognak, fáznak; fehér a hátuk a hótól. — Gyühetne már, a fene essen belé! — szól az öreg. Ügy illik, hogy az övé legyen az első szó, az utolsó úgyis az asz- szonyoké lesz. — De nehéz vagy, kicsikém — sóhajt az anya és igazít egyet a gyereken; feljebb emeli. — Adja ide, fiatalasszony, hadd fogjam egy kicsit — szól barátságosan az öreg. A kislány felélénkül egy pillanatra, megtetszik neki a bácsi hatalmas, égőpirosra csípett orra és nagyot csavar rajta. Kibuggyan a fanyar könny, nevetnek; megmeglegszenek egy pillanatra. Ez volt a jel, feltűnik a busz; zúzmarás, havas. A kemény redőkbe szedett arcú sofőr kiszáll, megrugdossa a bal hátsót. — Igyekezzünk — szól. A nyitott ajtón párafelhő zúdul ld, de nem száll magasra, megadja magát, elnyúlik a havon... * Csalitos erdő, mellette végtelen hóvidék. Erdőőr lépked, karjára akasztva a fegyver, mögötte két lépéssel lógó fülű magyar vizsla kocog. Hóba dugja az orrát, tüsz- szent kettőt, mintha jelezni akarná gazdájának: „Kutya hideg van...” Az visszanéz rá, s a deres szakállú négylábú megcsóválja a farkát. Kis fogolycsoport ül felborzolt toliakkal egy csomóban. Olyanok, mint megannyi toliból gyártott labda. Az ember közeledtére éppen hogy csak arrébb futnak, aztán mintha könyörgően csipognának. A vadász nem a puskájáért nyúl, noteszt, ceruzát vesz elő. Gondolom, mit jegyez fel: „Etetni kell az állatokat”... Távolabb a síkon őzek futnak feltartott fejjel a mély hóban. Mintha pipálnának, eregetik a párát... $ Mint a téli gondok, olyan feketék a varjak az országúton; tálán több tízezer. A gépkocsinak lassítania kell, fekete függönyt vonnak, ahogy félrepülnek. Alig halad el alattuk a jármű, újra az útra telepednek, „összerúgják a patkót”, mintha egymást okolnák a hidegért. Alkony van. El nem vesztett reményként villan fel a ködbe vesző pusztán egy-egy tanyai fény. Hassan haladunk, csúszik az út. És a köd. Velünk szemben, szabályosan az út bal oldalán apró emberkék jönnek. Valamelyik tanyai iskola eresztette szélnek, honák, ködnek az országutak kis vándorait. Jönnek csoportosan; nem félnek a hidegtől, a ködtől, a távolságtól. Elöl egy nagyobb fiúgyerek, ő vezeti a többit. Néha hátraszól, röviden, keményen: — Ne maradjatok le, hideg van! A pusztán keményebbek az emberpalánták is... Aztán találkozunk egy magányossal. Megállunk mellette. — Nem a többivel mégy... Nem félsz? — Nem tudni, fiú-e vagy lány, gondosan körülkötötte a nagy kendővel a tanító néni. — Én csak itt lakok a közeibe... — int úgy, azt hinné az ember, tíz méterre, de lehet, hogy „csak” három kilométerre. Kis fitos orra piros, a keze meleg. Elköszön, letér az útról, a reggeli csapása már nem látszik, befújta a szél hóval. De ismeri a járást, oda lép abba, ahol reggel jött. ösvényt tapos kis lábú társaival, hátha az ösvényből széles nyomtávú lesz egyszer... X er nyák Ferenc
