Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-22 / 19. szám

Ulóhangok a „Cantata profana” ősbemutatójához Ozínházba élményért, sajátos formanyelven klfe- r ) szórakozásért jár- jezett tiszteletadást. nak az emberek. Bi- A művészi bábjáték tísz- zonyos csendben, függöny- téléi' és fejlesztői tudják, számy-lebbenéssel nyílik a hogy ez a sok arcú művészet lélek várt csodára; szellém a drámai teljesség megkö- szállja meg szívünket, a gé- zelitesére képes, a modem niusz szelleme. színház formai törekvéseit Bartók Béla hangja a né- a legkevesebb gátlással sű- zőtér egészét betöltő sötét- ríti magába. Lehet, éppen ben hangzik fél. Mindnyá- azárt, mart nem ismer le­jünkhöz szól. egyszerre és hetetlent, szemünk előtt l'jülön-külön, igévé kristá- eleveníti meg az anyagot, lyosodott vallomása: „Csak Ami „élő” színpadon stili- tiszta forrásból”. s zált, elvont, jelképes, az a Maga a Forrás szól im- bábjáték formanyelvén ter- már azoknak, akik elfogad- mészetes. ták hívását és idejárultak, A zene absztrakcióiá- hogy merítsenek belőle. val a bábjáték fikciója erő- „Művem azonos vélem” szakoltság nélkül összefér, — sugallja a hang és úgy a fogalmazás jó, nem vált át zenébe — egylénye- ó-'1 közéjük műfaji parado- gű alkotásába —, hogysze- xon­mély szerint is velünk ma- Lenkefi Konrád, azegyüt- rad, míg őt hallgatjuk. Fél- tes vezetője nemcsak értő sötétben is végighallgathat- alázattal, hanem féltő szak- tuk volna áhítattal a Canta- mai gonddal terebélyes! te t- ta profana-t, M-M megjele- te ki ezt a felemelő elő- náthette volna, képzelete adást. Képzőművészeti ki­színpadán az öregapó meg fejezésmódja, mozgáskore- kilenc fia fájdalmas-szép ográfiája, szimbólumterem- balladáját. Ám a színpad tő találékonysága és gazdag csodálatos ígérete kötelez, egyszerűsége színházi' éü- *És a méltóságos, gyászba ménnyé avatta a Cantata vont mélységből — mintha profana magasztos zenedsé- csak a zene intonálná — látó- gét. más kél... Színben, fényben, Valami még rebben, s ug- anyagban formát ölt, élni ranak... aztán csönd... majd kezd és a zene-ének ritn.u- taps harsan lelkesen. A sára együtt dobban, lüktet, bábjátékos paraván élé ki­suhan az élményben újra- vonulnak a játékosok. Ez- íogantott mű. úttal két sorban. A „Napsu­Bábjáték ez? Hangtalan gárfcák” ország-világjáró pantomámja a hangok va- barna egyenruhásai elé fe- rázslatának? Kísérő illuszt- hér blúzos gyerekek sora- ráció? Mindez együtt: jele- koznak, nés, amely a jelentést ra- Köszönet illeti mindazo- gyogtatja fel. kát, akik ezt a méltó ünne­Nagy és nemes alkotás- pet lehetővé tették, segítet- hoz nyúlni, ehhez bátorság ték és megvalósították, kell és feltétlen alázat. Megérdemli a Cantata Mégis jól tette a „Szocia- profana báb-pantomim mog- lista Kultúráért” jelvénnyel jélenítése, hogy - szükebb és „Kiváló Együttes” cím- hazájából, Békéscsabáról mel kitüntetett békéscsabai népek, nemzetek nagy kö- KPVDSZ Napsugár Báb- - zössége előtt hirdesse Bar­együttes, hogy vállalni mer- ^ók üzenetét, te Bartók remeke előtt a Séd Teréz Vihar Béla: Táltos a gyermekkoréi A kora nyári reggelen, ahogy a kapunkon kiléptem, mint látomás a fényességben, ott rugkapált szemben velem egy hátasló, a kicsiny táltos, odaköíve gyeplőszárral a karcsú, lombos akácfához. Ezüst tűzzel villant a zabla, aranylott a nyalka nyereg... Csak egyszer ülhetnék cn rajta, de nem lehet, de nem lehet —, intett szívem, és mohón néztem v az utcánkba betért csodát, a habfehér, zászlós sörénnyel táncoló gyöngyös paripát. Eölrezzentem. Jött a gazdája, a kert felöl egy idegen, a csizmaszárban kurta pálca, no, öcskös — szólt — megengedem, ha kedved tartja, pattanj rája, fordulj egy kört, ám ügyesen... — s a lábam már kengyelbe vágva, kapaszkodtam, nyújtva kezem, fölfelé, föl, s küzdésem láttán lendített fürgén a legény, és fenn voltam a táltos hátán, fent a világnak tetején, alattam tátongott a mélység, vállamra röppent most a nap, fejem fölött forgott a kék ég, zengtek az érdes sugarak. Királyfi lettem én e nercben, a varázslattól szabadult, és sorra elmaradt mögöttem, a gyermekkor, a fák, múlt. Elég! Állj! — hangzott a parancsszó — Hé, lefelé te..., s egy marok megragadta a tajtékos ló kantárfékjét, s elvágtatott vad irammal a parti rétnek, a nyeregben ringó legény, s mint, aki szép álomból ébredt, álltam az utca közepén, sóvárogva és elbűvölten, bensőmben mégis fájdalom; a ló felbukkant még a völgyben, majd eltűnt a domboldalon. Mikor láthatlak újra? Holnap? Holnapután vagy semmikor? Az évtizedek egyre múlnak, az Idő utján száll a por. Egyszer tudom, hogy eljő értem, tűzkoszorút hord homloka, száguld velem a messzeségben, s nem térek már vissza soha? Csak eatMifi volt az egész azafelé menta mozi­ból... Gondolkozott. Felmérte a hátrale­vő nyarat, kesergett mert jön az ősz, örült, hogy hol­nap kimegy a strandra. Jó­ba volt -«magával. Őszinte percek suhantak át rajta. Szinte megfeledkezett a külvilágról — gondolkozott. Az egyik ház előtt embe­rek ültek. Homályosan raj­zolódott ki körvonaluk az alkonyaiban. A fiú odaért hozzájuk, majdnem köszö­nés nélkül ment el előttük. — Csókolom — mormog­ta halkan, felriadva. Utánanéztek s megszólalt egy asszony: — Még köszönni is alig tud. — Hát, a mai fiatalok már igen-igen fénnhordják az orrukat — tette hozzá egy férfi és jól leszívta a füstöt. Másik asszony idegesen haj­togatta össze meg sízét a zsebkendőjét, de most még ezt is abbahagyta, — Cinikusok! Higgye él nekem, Jani bácsi, ciniku­sok! — Lehet... az lehet, de fiatalok, a fene egye meg, de fiatalok! A fiú továbbment, most már jobban szétnézett. Két lány közeledett: — Szerbusztok. — Szerbusz — mondták és tovakopogtak. Utánuk nézett, bár nem sokat látott belőlük a sűrűsödő sötét­ségben, de lányok voltak s működött a reflex, hogy |meg kell nézni őket. A lá- myok beszélgettek: — Ez Imre volt, ugye? — Igen. Nem rossz fiú, szép gitárja van, jól játszik rajta. — Tényleg? Nem is tud­tam. Én úgy vettem észre, hogy kicsit nagyképű. — Van benne valami. Mindig mást mond, mint amit gondol. — Nem baj,'ettől még le­het egyenes lelkületű ag­gastyán. Beleolvadtak a sötétség­be, amely elnyeli az ilyen nyílt kzívű kritikákat. A fiú pedig befordult az utcájuk­ba, a néma, a kihalt, a nyári illatokkal teli, az örök őszinte lény, a természet le­heletével betöltött kis ker­tes házak közé. Élvezte, hogy egyedül van. Amikor kapujukon belépett, jól be­csapta maga mögött, ebből tudhatták, hogy hazajött. Felgyújtotta a folyosón a villanyt. Hirtelen roppant a kerítésléc és leereszke­dett rajta Cirmos, a macs­ka. Odaszaladt a fiúhoz és letett eléje egy egeret, A nagy . sárga macskaszemek kis lámpákként meredtek Imrére. — Jól van, Cirmos — mondta. A macska hízelgőén . fel­nyávogott. Megszagolta zsákmányát, majd újra Im­rére nézett. A fiú pedig az egeret figyelte. Már nem élt. Gyerek egér volt, csak fele egy normális nagyságú­nak. Az oldala behorpadt, ott fogta meg a macska. Pa­rányi fülei voltak, vékon;>' lábai és nagyon hosszú far­ka. Igen, az ember szem­pontjából egy vetélytárs, melyik éppúgy megeszi a kolbászt, mint Imre. A macska követelőzőén bá­multa a fiút — Ügyes vagy — nézett Cirmosra —, nagyon ügyes cica, szép cica. — Dicsér­te, simogatta a macskái, közben végtelenül sajnálja az egeret. Csak ennyi volt az egész. Huszár Gabriella ''''WV%A/V|/VS/V\/WWWWN^<WVAA/S/S|>/SAÍ WWWWW/WWVS/WWW/OV/VWVWWOVSA/WW' — Piszkok! Nem volt elég? Még most se elég?! Azt hiszitek, itt mindent lehet... A széles pofacsontú a kcmyhaajtó felé húzódott, kimentek. Az asszony ret­tenetes átkozódással kárált utánuk. A kapuban bukott ki be­lőle a keserűség: — Üristén! A széles pofacsontú csak annyit mondott: — Szerencsétlenek... — Hány napja lehet így-? — Napja? Hete. Majd­csak' elviszik. A lányt is meg őt is. Talán meggyó­gyítják... Furcsa — gondolta —, mindig a mások halálával vagyunk elfoglalva. A sa­ját nagy pillanatunkra alig gondolunk. Lehe* azért, inert nem merünk? A széles pofacson­tú hirtelen megállt, intett, majd karon fogta. —f Idefigyelj, minden stimmel. Látod, ott talál­kozik a két mvút, beletor­kollik egy ártéri hídba, s onnan háromszáz méter a mi hidunk. Ha addig elju­tunk, örökké élsz, mint ... 'Na, vigyázz, erre gyere! Mindig csak mellettem. Csak így sötétben, külön­ben nem megyünk, nem mehetünk. Keresünk vala­mi fedezéket, van elég... Nézd ezt itt — mutatott egy bunkerra, majd cinko­san intett —■, gyere... Amikor megszokta a fél­homályt, kékcsíkos dunnát látott a nedves, fagyos föl­dön a sarokban. A másik bólintott: jó, hogy itt van, és végigdőlt rajta, lehúzta a csizmáit. — Nyugodtan lehetünk, egy aknazár közepén va­gyunk. Nem vetted észre, mi? — nevetett. Mit gon­dolsz, miért karoltalak olyan hűségesen, szerelem­ből? Hű, ha tudná szegény kis öregasszony, hogy a dunnáján hempergünk. Majdcsak megtalálja, mi? Rázz fel, ha valami lenne. De nem lesz, az isten se talál itt meg bennünket — mondta és magára hajtotta a dunnát. Felszakadtak a hófelhők, olyan volt, mintha most hajnalodna, pedig estére járt. Elővette a. szemüve­gét, törölgette és találgat­ta, hol lehetnek azok az aknák, amik között karon fogva sétált. Jellemző — gondolta —, ha egyedül jöttem volna, már nem len­nék. Hunyorogva vizsgálta a szántást és csak nagy so­kára vette észre, hogy előt­te jó húsz méternyire, fél­körben, borsosabb a sár, mint máshol. Á, tehát ott A fene enné meg, előbb- utóbb *á*uk lép valaki, akiért kár~. Idegesítette a másik szu- szogása. Azon kapta magát, hogy gyűlöli. Miért gyűlö­li? Nem, nem — szégyenke­zett' —, csak irigyli. Irigyli azért, mert az mindig csak arra gondol, amire kell, azt teszi, ami fontos, ami célszerű: határozott, ő meg cselleng mellette, össze­vissza gondolatokkal, mint valami ábrándos kamasz, aki bátor akar lenni, de elillan a merészsége, ha arra gondol, hogy az apja megpofozza. Kinézett. Szép táj, még így is szép! — mustrálgat- ta keze körén át a vidéket, ahogy a festők szoktak. Ha vége lesz, eljön ide, meg­festi. Ahogy akkor láttam — ez lesz a vászon címe. Nem valami fennkölt, de nincs is semmi oka, hogy azzá tegye. Az öregasszony­nak mindenképpen rajta kell lenni a képen. Fekete­fehéren, ahogy szétbom- lott hajjal rohan és szőlő­karóval fenyegeti az eget, és keresi a dunnáját. — Megfestem, egyszer megfestem — motyogta, s elnyomta a csend. Szunyó­kálna égy kicsit — gondol­ta —, csak úgy fél szemmel nem lehet semmi baj, azok ott nem tudnak róluk... Az öregasszonv rikácsolására ébredt. Egy hatalmas sütőlapáttal fe­nyegette az eget kél lépés nyíre az aknazáitól. Elpattant benne a fe­szültség, minden ízében re­megett, amikor kibújt a bunkerajtón: — Mama, menjen onnan! Mars! Felrobban! Mama, mamááska! Vissza, vissza két lépést... megvan a dun­na... Az öregasszony elkapta a szót és nekilódult... — Alljo... — próbálta or­dítani, de nem bírta befe­jezni. Narancsszín láng csa­pott ki a borzos sár alól és a dörrenés úgy vitte to­vább a hangját, ahogy a sütőlapátot, a csupa zsír be­kecset, a cugoscipőt... Amikor visszamászott a bunkerba, még mindig ki­abált, hogy ne, Mamácska, ne! Menjen vissza... A széles pofacsontú rá­ugrott, a fejére szorította a kék csíkos dunnát, mintha meg akarná ölni, de csak káromkodott: — Te, esztelen... te, te... Ne ordíts! Ha nem bírod, miért vállaltad... — Te hagytad volna? Hagytad? — zihált vissza, ’’.mikor kibújt a dunna alól. — Hagyni kellett volna, érted? Hagyni! — szuszog­ta a széles pofacsontú. Nagy, v.ikotinos lapát fogai­val szinte harapni készült — Hagyni! Mit, miért?! Ez törvény, mindig erre kell gondolni. Mi ér többet?! Sok száz egészséges férfi, aki elpusztul a hídnál, vagy ez az örült kis öreg­asszony? Mi?! — Nem bírtam nézni — mondta. — Érted, nem bír­tam. Tudod te, mit jelent ez... Sajnáltam... — Én most is sajnálom, de többről van szó. Sok­szor olyankor is lőnünk kell, amikor sajnáljuk azt, aki a cső előtt áll. Amikor kell, lőni kell, mert ha nem, lelőnek. Ez moit olyan. A fejük fölött a gáton kemény hangok pattogtak. — Hallod, hallod, már itt vannak. Majd most meg­érted, majd most sok min­dent megtanulsz, mert ész­revették... — Észre... — mondta le­mondóan. Ne haragudj... — Ez nem harag 'dolga. Mondtam már, ez törvény! Hagyni kellett volna. — Nem bírtam nézni. Nem tudom... — Sok mindent meg kell még tanulnod! — De ha értünk jön­nek...? — Arra még nem kell gondolni, a halálra sosem szabad gondolni, arra kell gondolni, amit csinálni kell... — De ha... A széles pofacsontú köz­bevágott: — Ha nem jönnek söté­tedésig, ha nem találnak meg addig, minden jó. Ad ­dig nem\ tudunk innen ki­bújni. Ha jönnek meg... Idefigyelj, én is hibáztam. Mással kellett volna jön­nöm. Ez még sok neked, sok, nagyon sok. Nem cso­dálom. De most ne erre gondolj. — Hát mire? Én okoz­tam. — Te csak rosszul csinál­tál miamit, te csak gyenge voltál. Neked festeni kelle­ne. Itt kellene pingálnod, ezen a helyen azt a vizet, tengerzöldre: fehér vitor­lásokkal, labdázó gyerekek­kel, hosszú combú asszo­nyokkal. Ügy lenne jó. Ügy — nem így... Lassan besötéte­dett. A széles pofa­csontú ~ suttogm beszélt, hogy ő mindig tanító akart lenni, de hát nem vitte odáig. Ha vége lesz, meg­próbálja. öreg fejjel, de nekikezd. Ilyen helyen sze­retne valahol letelepedni otthon is, ahol víz van. Venne egy ladikot, megnő­sülne, kirándulgatna, ha- lászgatna... Lassan sötétedett. A sze­les pofacsontú beszélt, be­szélt, aztán 6 is tervezget­ni kezdett, amikor fél zsák­nyi fémköteg hullott ala a bunker tetejéről Megszűntek tovább ál­modozni...

Next

/
  • Elrendezés
  • Igazítás
  • Forgatás
Oldalképek
Tartalom