Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)
1967-01-22 / 19. szám
KÖRÖS TÁJ Kulturális melléklet I béliéért harcolt a háborúban és a forradalom győzelméért a békében Münnich Ferenc „Viharos út” című könyvéről Életmű nem fér él 180 oldalon. A 80 éves Münnich Ferencé legkevésbé. Viharos út című könyvében válogatott emlékei közül a legjellemzőbbeket idézi. A magyar munkásmozgalom nagy öregei között nemcsak korban rangidős, de élményekben és megélt viharokban is bizonyára nehéz lenne őt követni. Könyve így nemcsak olvasmányos, hanem egy ben szemtanú alkotta forrásmű. Elvezet az értelmiségi családból származó diáktól az első világháború hadifoglyainak szibériai * garnizonjain át az orosz forradalom, a Nagy Október füzéig. A tűz itt frontvalóság, százezernyi magyar vörösgárdista fegyvere a szovjet hatalom győzelméért. Honfitárs munkások és parasztok, volt hadifoglyok egységeit vezeti a forradalom zászlaja alatt az oroszországi polgárháború frontjain olyan időkben, amikor a „ferencjózsefi” monarchia vezetőd itthon még abban reménykednek, hogy ők nyerik meg a háborút. A könyv ízesen és érzékletesen idézi hazatérését az osztrák—magyar hadsereg összeomlása után. A kaland, ahogyan hazaér egyéni, de a táj, amelyen átvonul, történelmi. Olyan felejthetetlen részletekkel, miatt „Bródi állam”, a galíciai kisváros, ahol kettős hatalom „uralkodott”: az ukrán és a zsidó „hadsereg”, akik ugyan nem ismerték el egymást, de minden hasznot hozó üzletet közösen kötöttek, és ezen az alapon a két „kormány” kifogástalan „diplomáciai viszonyt” tartott fenn. A Viharos út nagy állomása a Magyar Tanácsköztársaság. Vöröshadseregé- nek főparancsnokságán Münnich Ferenc a politikai megbízott. A bukás után a fordulatok és emlékek átívelnek a bécsi emigrációhoz, a Kárpát-Ukrajnában végzett illegális munkához, majd a berlini letartóztatáshoz. Innen Moszkva az irány, és röviddel ezután a spanyol polgárháború feledhetetlen ' harcterein tűnik fel Münnich Ferenc nemzetközi brigádokban, spanyol hadosztályok élén, az utánpótlást szervezve, agitálva és visszavonulva. A francia internáló táborokból a szovjet kormány menti ki, de runes megállás. Hitler megtámadja a Szovjetuniót és Münnich Ferenc Sztálingrádnál harcol. A háború hátralevő részében, a győzelmek éveiben a moszkvai rádió magyar adásának vezetője lesz. Végig a viharos úton: a : : : : Stettner Béla ■ békéért harcolt a háborúban és a forradalom győzelméért a békében. Könyve a súlyos idők legnehezebb realitásaiban is anekdotái» és könnyű anekdotáiban is reális. Stílusában egyszerű színeket kever, egyénisége és törekvései így válnak világossá a történelmi háttér bonyolult kulisz- szái előtt. A kor sűrű közegében, a politika fórumán vagy illegalitásban, vereségiben és győzelemben, koncentrációs táborban vagy mikrofon előtt biztosan mozog, viszi magával társait és elvtársait. Tulajdonképpen innen írásának varázsa, a vonzás, amely nem hagyja nyugton az olvasót a könyv utolsó soráig. Nemcsak egy nagy élet színeit, hanem a kor dokumentumait is hitelesen vetíti a történelem vásznára. K. I. Kőfaragók Sass Ervin: Konok buzdító riadtan guggolnak vertfalú házak vertfalú házak sövények árnyak hideg köd szállásol az udvar mélyén a tetőn megremeg a kihűlt kémény mészzománc pattog nem siratja asszony a fateknőben nincs aki dagasszon az óra vassúlya lassan alászáll rózsái fakultak az inga alig jár kihűlt a tűzhely is a lassúdó szív is régen volt örömök a fájdalmas kín is utolsót kattan a vén falióra mintha várna egy másik kakasszóra árnyakat öldös az ébredés fénye sárga napraforgók fordulnak eléje Tiszai Lajos: Ballada a hóesésben Németh András Csendélet Ihász-Kovács Éva: KAIN Legelőször a szomszédos barlang bejáratához támasztott kőbaltán akadt meg a tekintete; később gyűlölete mérgével megfertőzte a városokat. Aztán ciánhexont hajított testvérei gyanútlansága fölé; s közben kajánul figyelte, ahogy a megalkotót pokolból — füstként — messzire szállnak. Végül (még a fákról örökölt demagógia szellemében) szétíaposná a föld remekeit, s Abel csillagig érő mozdulatát irigyelve, négymillió fokos könyörtelenséggel felégetn álmainkat és életünket az alig elképzelhető tüzek iszonyatával... PiSZoV S ínŰhó hullott, "ehéren indult valahonnan t felhők nyitott zsákjaiból, de amíg puha pelyhekben a földig libegett, megülte a korom. így jár sokszor az ember is — gondolta. Tisztán indul, azután úgy rárakódik a piszok, ahogy az olaj fekete füstje ezekre a jámbor felhőkre. — Szóltál? — lépett mellé a társa, széles pofacson- tú, apró ember. — Nem, semmi — mondta és gyorsan másfelé nézett. Jobbra apró, elhagyott házakat látott, letépett telefonhuzalokat, lovakat égbe meredő lábakkal, balra vékony erdőcsíkot nyárfákkal, füzesekkel és mindenhol embereket, akik már befejezték. Az isten verje meg, kimotyogom, amit gondolok! — káromkodott a foga között és olyan gyá moltalannak érezte magái amilyennek még soha. Rosszak az idegei, művész úr! Miért nem maradt szépen, engedelmesen valamelyik összkomfortos fogolytáborban, miért nem üli rá egy bánatos hadiözvegy szoknyájára egy jól eldugott meleg szénapadláson, ahol a gyámoltalanság nem kerülhetne az életébe? Miért nem, művész úr? Itta senki földjén egésznek kell lennie! Ha tud... — gúnyolta önmagát. Egy ár menti töltésoldalban taposták a latyakot. A csizmák féllábszárig süppedlek s úgy csattant utánuk a sár, mint a tarkólövés. — Valaki járkál ott a ház előtt — intett előre a társa, a széles pofacsontú, de ő nem látott el addig szemüveg nélkül, azt meg rögtön behordta volna a hó. Amikor egyedül maradt, félt. Hátha „azok"! ők meg csak ketten vannak. Vigyázni kell. nagyon vigyázni! — hunyorogta a hóesést, majd idegességében Gúnyosan elmosolyodott. Elillant a világfájdalma, művész úr? Tudja már, miért väh itt, művész úr? ízért, hogy eljusson a hí- iig vagy lelövesse magát vzokkal, akik ott az útjában vannak. Érti ugye? Imikor cselekedni kell, már minden egyszerűbbnél látszik... — motyogta, amikor meghallotta a kiáltást: — Gyere! Jöhetsz... A roggyant, nádtetős ház előtt, a kidőlt kapu mellett egy csupa zsír be kecses öregasszony kettéhasadt szőlőkaróval hadonászott. Amikor meglátta őket, felordított: — Ide ne gyertek, halljátok! Ide ne egyen a fene benneteket, a rosseb a zúzátokat...! Megálltak, mert amikor félúton voltak, az asszony hirtelen levágta magát a latyakba, a szúette kapufélfa két csonkja közé. Ki- meredt., ide-oda futkosó szemekkel leste minden mozdulatukat. A szürke hópihék bamásfekete lé- löttyé olvadtak az arcán. — Néni, nénike, keljen fel. Nem bántjuk, na, keljen már fel — biztathatták, de az nem mozdult. — Dögök, hát én mái nem vagyok jó? Lefeküdtem, nem látjátok, essen ki ti szemetek, nem látjátok! Nem kellek? Nem vagyok nektek jó? — rikácsolta, - vmikor megpróbálták felállítani, beleharapott a széles pofacsontú géppisztolyába. Eelhasadt a fogatlan ínye. — Ejnye, Mamácska! Miért csinál ilyet?! Na, mondja csak meg szépen, hol a híd, aztán keljen már fel, az isten áldja meg — hajolt le hozzá a széles pofacsontú, mire az öregasz- szony havat csapott az arcába és újra torkaszakad- tából ordított: — A nagy dunnám! Adjátok vissza a dunnám, piszkok! Ti vittétek el, azt is tik vittétek el! Nem bírta tovább. Felkapta a semmi kis asz- szonyt és berohant vele a házba. Az a konyhában elcsendesedett, csak pisz- szegett: — Sss! Csendben maradjatok, mert agyonváglak benneteket. Ha felköltitek, tégetek van! Végetek... Mondani akart valami megnyugtatót, meg akarta simítani az asszony csapzott haját, de alig nyitotta a száját, az ellökte magától és baltához kapott: — Agyonfárasztottátok, piszkok! Kimerítettétek, ne abajgassátok! Ha felébreszted, beléd vágom! — emelte a baltát és lábujjhegyen ment a szobaajtóhoz. Szürkésbarna lepedőn feküdt a lány. A törekes, mázolt földön még látszott a szöges csizmák nyomásé akartak menni, de az öregasszony felemelte .< baltát:
