Békés Megyei Népújság, 1967. január (22. évfolyam, 1-26. szám)

1967-01-15 / 13. szám

KÖRÖSTÁJ KULTURÁLIS MELLÉKLET Fekete István: JULI NÉNI •Juli néni — dolga vé- * geztével — eljár-kél a városban, amíg indul a kocsi vagy a vonat, ámbár inkább kocsi, mert az nem kerül semmibe. Libáitól búcsút véve a piacon, elné­zelődik, hogy majd vesz valamit. Ezt a kellemes szándékot azonban addig halogatja, amíg egyszer csak ráébred: eljárt az idő. Nem vásárol, mert az unokáknak a cukrot már a piacon megvette, s a pénz, amit a derék szárnyasokért kapott, úgyis olyan furfan­gosan van elrejtve, hogy bajos lenne elővenni. Feltelepedik tehát a ko­csira — hátul a saroglyá­ba, ahogy egy özvegyhez illik —, az úton nagyokat sóhajt és igen kellemesen érzi magát. A várostól való mene­külés azonban nem sikerül mindig ilyen simán. Szép­ségeinek és megejtő kira­katainak nehéz ellenállni. Tévedés lehne azonban azt hinni, hogy Juli nénit a végvásznak, vagy a selyem­kendők csábítják. Erről szó sem lehet, de egy szép na­pon döbbenten állt meg a hatalmas kirakat előtt, melynek fekete keretében, belül, megfelelő trónuson, ott feküdt egy gyönyörű — koporsó. A rejtekhelyen megbor­zongtak a bankók, mert érezték, hogy a sub­lót levendula szagú nyu­galmának befellegzett Hi­szen látott ő már koporsót eleget, mert egy özvegynek illik eljárni temetésekre, ahol bátran kisírhatja a menyekkel és a vőkkel folytatott csatározások mérgét —, de ilyent még nem. Ilyen aranylábú, tü­körfényes alkalmatosságot nem hordott még az ottho­ni kopott szentmihálylova, amely — tudvalevőleg — olyan mértékben „ló”, mint amilyen mértékben a mo- sóteknő — nagybőgőt Mire tehát az öregasz- szony észrevette volna a csábítás mérvét, sőt mire a család tudomást szerzett volna Juli néni szándéká­ról, a koporsó már gazdát cserélt és a vő — Kapás Kis Mihály — csak az istállóban mondott egyet s mást félbolond vénasszo­nyokról, ott is csak a lo­vaknak, mert a hatalom Juli néni kezében volt. Azt azonban kikötötte a vő: o koporsót kizárólag este szállítja és széna között. Aztán felteszik a padlásra, hogy ott várja meg a kellő pillanatot A koporsó tehát megér­kezett az éji órákban, de nem foglalhatta el helyét a padláson, mert a szűk for­dulóban nem fért e!. — Akkor tegyétek a ka­marára — rendelkezett az öregasszony —, de ne a fölr.rt mert megvetemedik. — így azután a koporsó egy teknőlábra került : l j Szlovák György Eg éi •••••••••••••••••• aranydíszestől, mindenes­től, miközben Kapás Kis Mihály köpött egyel, igaz, csaK kint az udvaron. — Olyan szaga van, mintha... — mondta a fele­ségének. — Majd elmegy — vi­gasztalta férjét ifjabb Juli, aki méltó lánya volt Juli néninek —, aztán erre sincs már gondunk... L| ásnap az unokák kö- rülugrálták a kopor­sót, hogy a kamrát le kel­lett zárni, délután pedig több öregasszony érkezett megnézni. — Igazad van, Juli, te már legalább tudod, miben fekszel, Juli néni erre kedvesen megsimogatta a koporsót, de keze nyomát azonnal le is törülte. A koporsót aztán meg­szokták. Egyszer a macska ellopott valami húsfélét, amin Juli néni igen felhá­borodott: — Itt van ez a koporsó, okkal-móddal mért nem használod? Ki kell bélelni, és nagyon vigyázva hasznát lehet venni; vagy azt gon­dolod, olyan hamar szük­ség lesz rá...? — Miket nem mond édesanyám — könnyesedet! el ifjabb Juli. Megenyhült a légkör, kü­lönösen, amikor a vő is beleszólt: — Ilyen drága és szép holminak nem lehet a te­tejét csak úgy dobálni, ha­nem rézpántot kell rá ve­retni, s akkor úgy nyílik és zárul, akár az óra. Juli néni — kivételesen — helyeselte a vő indítvá­nyát — Igazad van, én sem szeretem hallgatni, amikor szögelik a koporsót Ezek után a koporsó tel­jesen elvesztette enyhén riasztó, de magasztos jelle­gét Cukrot tartottak benne és sót, és köménymagot. Valósággal hasat eresztett a kalácsoktól és igen nehéz volt elképzelni, hogy a gyömbér szagú légkörbe valaki majd egyszer befek­szik végső pihenésre. [Ne hát mindennek el- jön az ideje. Tél volt éppen és este, amikor bekopogott Kele­men Jancsi a felső faluból. — Nagy járatban vagyok — zökkent a padra —, meghalt édesanyám, aztán az volt az utolsó kívánsága, hogy vegyük meg, kérjem el Juli néni koporsóját.. — Azt nem lehet! — hördült fel Kapás Kis Mi­hály, aki már lakatot is csináltatott a koporsóra... — Miért ne lehetne? — mondta Juli néni. — Utol­1 Szokolay Sándor Hazafelé só kívánsága volt szegény­nek, csak hát drága volt fiam... — Nem baj. — Külön rézpántokat is csináltattunk rá... * — Nem baj. Juli néni megmondta a végső árát, mire a fiú — kissé meghökkenve — harmadszor is azt mondta: — Nem baj — Akkor reggel jöhet­tek érte. * A zóta évek múltak. A ” vő már kopasz, az egyik unoka férjhez ment, csak Juli néni tartja ma­gát, de — egyelőre — mintha nem akarna kopor­sót vásárolni... MUtHVUtVMVtMmMmmMUtVtMtMVHMMWMMVtlMMMMVHMHMVHW Fiiadéi fi Mihály: Emléksorok Opatiából Fölöttem ég, alattam tenger. Együtt mindig e régtől testvér. S szépség és árnyék a szemedben, Hűvös csillag egy nyári estén... , A tenger partján kerestelek, Bámultak rám közönyös sziklák, S kék fodraikkal a szigetek. S én szívemet, e forró sziklát Kalóz szelek sodrába vágtam, Míg buján égő pálmák között Egy régi szelíd lányra vártam, Mint vitorla, árbóchoz-kötözött... S mintha még most is némán várnék, Fény maradtál, maradtál árnyék... 1967. Hétköznapok A postán Szilveszter még egy lé­péssel közelebb lépett nagy csizmájával a város jelé, s egyszerre vidámság lepte meg az embereket. A hiva­talokban gyors tánczenét kopogott az írógép, az üz­letekben mosolyogva adták az árut a vevőknek. Az ut­cán demizsonos emberek igyekeztek a kocsmák felé és közömbös ismerősök hosszan szorongatták egy­más kezét... ha addig nem találkozunk: boldog új évet! A postán magas, kreol bőrű lány ideges kézzel táviratblankettát tölt ki. ír, áthúzza, összetépi, kér egy újat és szigorú arccal fo­galmazza az üzenetet. Aztán elszánt arccal lép az ablak elé. Ott vidám szőke lány dolgozik, majd egyik kolléganője jön oda, avval vált nevető arccal pár szót. Átveszi a táviratot, olvas­sa, meghökken. Szemével int a távozni készülő pos­táslánynak, az marad. A sápadt, fekete lány nem vesz észre semmit. Ajka remeg, könnytől fátyolos szemmel alig tudja kiszá­molni a távirat díját. A két postáslány arcáról lehervad a mosoly, a táviratban ez áll: „Nem haragszom, de amit tettél, nem bocsátom meg soha. Eszter”. Szilveszter még egy lépéssel közelebb lép a vá­roshoz. Az alkonyodó ut­cákon kigyúlnak a lámpák, az emberek örömteli szív­vel kívánnak egymásnak boldog új évet... Az autóbuszon Megy a busz Gyulára, tele van utasokkal. Kerek, kicsi irhabundás néni ana- nászkrémes csokoládét eszik és pillanatok alatt szóba elegyedik útitársnői- vel. Közli, hogy a kórházba megy az emberhez, aki ko­csis a tsz-ben, de meghúzó­dott a lapockája és most sugározzák. Igen, már 69 éves, de csak 7 éve van a csoportban, a nyugdíjidőt szeretné kivárni. Megy is a munka, mert bírja egész­séggel, meg érdemes is dol­gozni. — Nem volt a paraszt­nak soha ilyen dolga — mondja fennhangon, hogy most már mások is odafi­gyelnek. — Keres az em­ber, az asszony meg a ház­tájiból még egyszer any- nyit, de a legjobb, hogy sose bántja a végrehajtó. Mert az volt nekem rém- séges, mikor gyütt és le­foglalta a kocát, a tehenet, hiába ríttam, nem volt ke­gyelem! Most meg...? No, de hogy jártam még az ősszel! Ülünk a tanya előtt, mert hogy a köpés mellett lakunk, a buszmegállótól egy ugrásra (nem is me­gyek onnan el, csak ha visznek), szóval, látom én, hogy jön kerékpáron egy szép nagy darab városi ember. Mindjárt az járt az eszemben, ugyan, mit akar­hat? Az adót kifizettem, a rádiót is, újságot is, köl- csönöm nincs, az új bútort pénzért vettük... Márpedig a városból jót nem hozhat egy ilyen úr formájú em­ber. Jön, jön közelebb, a kutya nem ugatja, akkor ismerem fel vaksi szem­mel: Né, hát ez az Imrus, a nagyobbik unokám...! Jött, hogy elköszönjön, mert megy katonának... Mondtam is: te apjuk! Azt a városi házat ráírhatnánk a két fiúra, ha megnősül­nek, legyen hová vinmi az asszonyt... Megérkeztünk a kórház elé. Az ablaknál Egy fagyos éjszaka az utolsó zöld levelet is le- fonnyasztotta az ágról. Zúzmara az ágakon, hó a kerti utakon. Varjú és vad­galamb, szürke és fekete. Két szín a végtelennek lát­szó határban. Sehol semmi zaj, sehol semmi élet, se­hol semmi vidámság. És akkor az ablakban némán szundikáló virág­cserepek felé fordul tekin­tetem. Sápadt száraikat a világosság felé fordítják segítségkérőén. Ügy látszik, őket is behálózta a nagy, rideg tél szomorú hangula­ta. De nem! Egy ághegyen bimbócska tolakszik. Az összecsukott szirmok tűzpi­ros színe, mint gyertyafény az éjszakában, reményt gyűjt az elfásult szívben. Kedites, pici, piros bimbó — remény a reménytelen­ségben, ígéret és élet a pusztulás és bánat felett. Huszár Istvánné

Next

/
Oldalképek
Tartalom