Békés Megyei Népújság, 1966. december (21. évfolyam, 283-308. szám)
1966-12-04 / 286. szám
M literem látoga Vidovszky Béla festőművésznél A novemberi eső egyhangúan kopog a budapesti utcákon, az emberek fázósan húzzák össze magukon kabátjukat — a Munkácsy utcai műteremlakásban azonban kellemes meleg és Vidovszky Béla festőművész lekötelező szívélyessége fogadja a látogatót. A falakon, mindenütt festményék — egy hát évtizedes művészpálya bizonyítékai —, család- és tájképek, intérieurök. Az idős művész ((túl a nyolcadik évtizeden) alkotásvágyát, fiatalos művészi .ambícióit nemrég elkészült kópék egész sara, a fesitőáillványon pedig egy éppen most születő tájkép igazolja. Mint mondja, kissé csodálkozik azon, hogy Békéscsabán, ahonnan elindult a művészi pályára, még nem féledkeziték el telj esen róla. Szívesen emlékszik vissza a békéscsabai diákévekre, tragikus sorsú barátjára* iskoűatársára: Gyóni Gézára. Bizonyos nosztalgiáival szól mesteréiről: Edvi ülés Aladárról és Ferenczy Károlyról, az itthoni és külföldi élményekről. A párizsi, olaszországi, svájci utak ezernyi ihletéről, a hazai táj, az alföldi, tiszai, a dunántúli vidék utolérhetetlen szépségedről — mélyek azután számtalan szép festményben realizálódtak. Békéscsabával mindig megfelelő kapcsolata volt a művésznek. Háromszor rendezett városunkban kiállítást (1909, 1934., 1938.) — valamennyi alkalommal nagy sikerrel. A frissen készült fekete mellett as Utóbbi évtized élményeire terelődik a szó. Kedvenc témádhoz (táj, intórieur) továbbra is hű maradit a művész, azonban megváltozott életünk, új városaink, létesítményeink is ihletéivé váltak. Ezt bizonyítja az az I. díj is, melyet „Komlói táj” című festményével 1953-ban a „Hazánk új arca” című pályázaton nyert. Az utóbbi évtized különösen termékeny időszaknak bizonyult Vidovszky Béla munkásságában. A szinte minden évben sorra kerüiő éLmémytóli, ihletét nyújtó külföldi utak mellett főként a Duna-kanyar, valamint a balatoni táj kínálja a legtöbb témát a művész számára. Képei legutóbb 1961-ben. a Csők István Galériában kerültek kiállításra — hatalmas sikerrel. Élénken él még a művészben az elmúlt nyár — melyet Visegrádon töltött — ezernyi emléke. Ennek az élmény- halmaznak vázlatait formálja festményekké az őszi-téli hónapokban. Búcsúzóul felvetődik a kérdés: — Mit szólna a művész egy 1967-ben Békéscsabán megrendezésre kerülő kiállítás lehetőségéhez? — Nagyon örülnék, ha 30 évi szünet után ismét bemutathatnám legszebb képeimet abban a városban, amelyhez családi kapcsolataim mellett diákkorom, majd művészi pályám számos szép emléke fűz — mondja. Megköszönve a szíves fogadtatást, azzal búcsúzunk a békéscsabai múzeumlátogatók és művészbarátok nevében is, hogy szívesen és érdeklődéssel várjuk Vidovszky Béla jövő évi gyűjteményes kiállítását. Dr. Papp János Fiiadéi fi Mihály: Csak hozzá köh.. Hozzá köt milliárd mozdulat. Ha fáradtan lép is a lábam, sziklát érzek a talpam alatt... Bizonyosságot kerestem én, hogy az élet értelmes egész lenn a völgyben s a hegy tetején. Meleg ciklusok áramlanak közöttem és a világ között, panaszló szavam is hamva csak az Igaz dolgokért elégett keserű, vad energiáknak, s panaszból újra fényre lépek... És míg az élet enyém marad, ha fáradtan lép is a lábam, csak hozzá köt minden mozdulat. 1966. Fájó kritika Helyes és dicsérendő ötlet volt megismételni a Fájó kritika című tv-filmet. Igaz, a darab épp hogy közepes szintű volt, de nagyszerű lehetőséget biztosított nívós színházi teljesítmények születésére. Az alkalmat nem is szalasztotta el a három főszereplő. Ráday és Psota a tőlük már meg szokott teljesítményt nyújtotta. Biztos érzékkel, igényességgel formálta me Ráday Imre a hiú színművész, Zaponkay János alakját Külön érdeme, hogy' a habkönnyű történetet mélyebb emberi érzések fel - villantásával hitelesebbé, nívósabbá tudta tenni. A siker legfőbb alkotója kétségkívül Halász Judit játéka volt. Ö valóban teremtett s nem formált vagy ] megjelenített. Feladatát pedig még nehezebbé tette művészkollégáinak igényes játéka. Nem könnyű Ráday és Psota versenytársaként feltűnni, náluk többet adni. Akinek ez sikerül, vitát kizáróan nagy művész. Még indokoltabbá válnak az elismerő szavak, ha figyelembe vesszük, milyen kevés eszközzel mennyi lényeges jellemvonást tudott a néző elé varázsolni ez a fiatal művésznő. Igazán kár, hogy a rendező Makk Ká- ! roly nem számolt e tökéletes adottságokkal. Nem kellett volna teátrálisan hivalkodó, ám mégiscsak külsődleges mozgásformák megszabásával segíteni annak, akinek sokkal kifejezőbb, finomabb jellemformáló eszközei vannak. Halász Juditnak felesleges volt egyre sűrűbben ujját szopnia a rendező utasítására, mert Nagy Verája enéikül is hamisítatlan bá. jú, ártatlan bakfis volt. Zsombolyai János operatőri munkájának fő erénye a végső sorban mégiscsak helyes rendezői komponálókészség lelkiismeretes képnyelvi kifejezése. Munkája a lényeglátást, a minden felesleges sallang mellőzését tükrözi. Prjevara István Olvasónaplómból Az izlandi Njaudl-iöriénei cím önkényes. A könyv nem ezen, hanem Váikdngfiak címen jelent meg a Szépirodalmi Könyvkiadó Olcsó Könyvtár-sorozatában 1965-ben. Meglehet, a közönséget nem akarták elriasztani egy teljesen ismeretlen és még ismeretlenebb hangzású címmel — nem tudni. A Vikingfi&k mindenesetre jobban illett volna egy jól fésült kalandregényhez, nem is be ízélve arról, hogy ezzel a névváltoztatással csak ellenkező hatást értek el. Akinek a kezébe került, véletlenül került. (Lásd: Juhász Mária: Kurta időt örvend az öldöklő kéz. Nagy Világ, 1966/8. szám.) Természetesen ezek csak apró — de nem lényegtelen — skrupulusok lehetnek ilyen hatalmas és hézagpótló mű magyar nyelven való első megjelenésekor. Hiszen világirodalmi műveltségiünkhöz képest az északi irodalmakkal kevésbé foglalkozunk, kevéssé és magányosoknak ismerjük íróikat, mert alig-alig tudunk valamit a körülöttük folyó életről. A X. század táján a nyugat-európai példával bíró, központosítani és kereszté- nyesíteni akaró Széphajú Haraldr norvég király elől mintegy hatvanezer szabad paraszt szállt tengerre és hajózott a több ezer kilométeres úton, nem éppen stabil kis hajóin a szabadság felé, félve az államot, s új államot alapítani Iz- land szigetére — egyenlő, szabad emberekkel, évenkénti országgyűlésekkel, nemzetségi 1 társadalomban. Egy barbár nép barbár története a Nj a udl-történet, mégis sokkal emberibb mint korának Európája. Amikor az európai társadalmak és irodalmak még csírájukban leiedzettek, ez a nép már realista irodalmat volt képes létrehozni és szoeialisztikus közösségben élt'— állandó harcban a szabadságért, az egyéni létért. Végig-végig tragikus szerelmek, sorsok és megkapóan tiszta, igazságos küzdelmek könyve a Njaudl-történet. Éppen ebben a folytonos és kemény igazságkeresésben rejtőzik állandó tragikuma is. Magányos hősök, családok szakadatlan. tusázása egymással, egymásért — generációkon át tartó vérbosszúkig. És ezeknek nagy összessége áll vég nélküli harcban a norvégekkel, s a kalózkodó törzsekkel. Alig is van szereplője a Njaudl-történet- nek, aki természetes halállal halna meg. Drámák, drámák egész az összeomlásig. A Njaudl-törénet darabjait annak idején elmondásra, nyugalmas megélésre szánták, így is jegyezték le: gazdagon az élő beszéd, a mesélés fordulataival gyakori spontaneitásaival. Nehéz lehetett Bemáth Istvánnak, a kötet fordítójának magyar nyelven megjeleníteni ezeket az erőket. Sikerült azonban kialakítania egy archaizáló, de élő, és az elolvasás után bennünk is tovább élő prózát. Bár „Ennek az izlandi történetnek külön könyvben kell majd megírni a történetét magyarul is” — Bernáth István előszavából —, homályba burkoltságá- nak ellenére is örökre maradandó élményévé válik az olvasónak. Zelei Miklós
