Békés Megyei Népújság, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-13 / 268. szám
KÖRÖS TÁJ __________KULTURÁLIS MELLÉKLET A néphez az közönségen át vezet Mit jelent az, hogy közönség ? út a A művészet és a köz- szélesebb rétegekhez jusson érthetőség kérdései el. Ám azt nem várhatjuk körül igen sok vita zajlott reálisan, hogy a mai, a dif- már le az utóbbi években, ferenciáltság egy nagy, egy- A viták sokszor szenvedé- séges ízlésű néppé szélese- lyesek és élesek voltak, de dett közönségnek adja át a volt egy nagy hiányosságuk: helyét. Nem várhatjuk, hál’ nem igyekeztek tárgyilagos istennek — mert nehezen vizsgálódással a dolgok mé- tudnék szörnyűbbet elképlyére hatolni. Véleményem szerint azonban itt olyan súlyos problémáról van szó, amelyben nem szabad elhamarkodottan ítélni, még kevésbé a tények helyett vágyainkból kiindulva. A ■'ágyak és kívánságok helyett a közönség és a művészet kapcsolatának tu-, dományos vizsgálatára kell építenünk. Mit is jelent az, hogy közönség? Ne vegyük felesleges okvetetlenkedésnek ezt a kérdést, olyanféle iskolás „tudományosságnak”, amely mindent meghatározással akar kezdeni. Azért kell ezt megkérdeznünk, mert a fogalom, pontosabban a közönség szerepe nem mindenki előtt tisztázott. Az ugyan nyilvánvaló, hogy a közönség valahol a művész és a nép között van, mindig szélesebb körre terjed ki, mint a művészek csoportjai, de szőkébbre, mint maga a nép. Szerepe tehát általában véve a közvetítés, amely azonban bizonyos történelmi viszonyok között (tehát elsősorban a kapitalizmusban) könnyen vált át szigeteléssé. Ezért aztán sokakban ébredt fel a vágy, hogy a közönséget legjobb volna kiküszöbölni, s helyébe olyan helyzetet teremteni, amelyben a művész közvetítés nélkül, közvetlenül fordulhat az egész néphez. Ebben a felfogásban a közönség múltbeli „csökevény”, már pusztulásra ítélt rossz, amely a kapitalizmus maradványaival együtt el fog halni, hogy átadja helyét a közönséggé vált népnek. Csakhogy ez utópia, és nemcsak egyelőre, de mindaddig, amíg a társadalmi nem is különbözik majd ez olyan nagyon a jelenlegi helyzettől! Hiszen lényegében ma is majd minden ember közönsége valamilyen művészetnek; a nép tehát nem közönségre és nemközönségre oszlik, hanem ennek a fajta művészetnek és annak a fajta művészetnek a közönségére. Amiben változást várhatunk A kérdés lényege ott van, hogy a közérthetőséget nemcsak a forma és a téma, hanem a mű-egész szempontjából kell megítélni, beleértve mindenekelőtt a tartalmat. Bartók művészete, ha pusztán a formát tekintjük, létrejöttekor semmi esetre sem volt „közérthető”, s valóban, néhány ember, ha értette Magyarországon. Ha itt megdott, amelyet akkor kevesen akartak vagy tudtak megérteni. Ez az oka annak, hogy Bartók érthetősége ma napról napra növekszik, az egykor vele szemben érthetőnek kikiáltott zeneszerzők mellett pedig ma fáradt unalommal megy el a közönség. \7 égső soron nincs vagy ~ legalábbis alig van olyan művészet (ha valóban művészetről van szó!), amelyet kisebb vagy nagyobb fáradsággal ne lehetne megérteni. A kérdés nem az, hogy könnyű-e vagy nehéz a műhöz vezető út, hanem, hogyha eljutottunk hozzá, mit kapunk tőle. Egy-egy „nehezen értegyenesen Zerkovitz Bélát hető” talmi műalkotás si- kellene vele szemben várságára éppen akkor döb- előnyben részesítenie. Ha benünk rá, amikor már azonban azt nézzük, hogy megértettük, s az értésben Bartók művészete vallomás banálisnak, elcsépeltnek és a XX. század európai em- leegyszerűsítettnek mutatzelni is a művészet jövőjére nézve ennél. A művészet fejlődésének lendítőereje ugyanis éppen a különböző ízlésű művész- és közönségcsoportok küzdelme. A mit várhatunk és ami- ért dolgozhatunk, az „csak” az, hogy ebben a sokoldalúan rétegzett közönségben minél nagyobb legyen azoknak száma (és súlya), akik a jó és a legjobb művészetnek szolgálnak közönségül. És ez is igen-igen nagy dolog! A fejlődés útja ebben az értelemben csak a jó művészet közönségének kiszélesedése lehet. Nem lehet kikapcsolni a közönség szerepét. A néphez az út a közönségen keresztül vezet. Ennek a dialektikának fel nem ismerése tragikus ellentmondásokat eredményezhet. Ebbe kerültek bele például azok a zeneszerzők, akik a népre való hivatkozással akarták túlhaladni Bartókot, mondván, hogy Bartók kevesek számára való, „ezoterikus” művészet, s ők majd az egész néphez fordulnak kantátáikkal. Az eredmény: Bartókot egyre többen értik és szeretik, a koncerttermekben nemcsak Bartóknak tapsolnak, hanem olyan követőiknek is, akiket az előbbiek eleve érthetetleneknek bélyegeztek. 'fj' s itt érkezünk el a közérthetőség annyit vitatott és legtöbbször félreértett fogalmához. Véleményem szerint ugyanis félreértés e kérdést pusztán formai szempontból tárgyalni. Sőt, ha azt tartanánk érthetőnek — amint sokszor teszik. —, ami tartalmától függetlenül azonnal, minden képzettség vagy elmélyedés nélkül érthető fejlődés várható menetéről mjntjenki számára, akkor képet alkothatunk magunk- közösséget vállalnánk minnak. A jövő kommunista öen olyan esztétikával, társadalma például semmi amely a kellemest, a „bele- esetre sem jelenti azt, érzést”, az önélvezetet folé- hogy minden embernek be helyezi a szépségnek és egyforma kell legyen a mű- az igazságnak. Megtagad- vészi ízlése, sőt éppen azt nánk a művészet igazi tárteszi lehetővé, hogy saját sa(jalmi küldetését, ha az hajlamainak megfelelő mu- érthetőséget, sőt a közérrhe- vészeti tevékenységet foly- bőséget szükségtelennek, fe- tasson. Ami nem jelent egy- jes;egesnek vagy egyenesen séges közönséget, hanem hiábavalónak bélyegeznénk, éppen a közönség magas fokú differenciáltságát. És bérének életéről, sorsáról, helyzetéről, küzdelmeiről, s hogy ezt Bartók olyan szélességben és mélységben ölelte át, mint rajta kívül a zenében senki más, akkor nem várhatjuk, hogy ez a vallomás az „Ujjé, a ligetben nagyszerű” közvetlenségével ömöljön ajkáról. Mindazok, akik Bartók művészetét korszerű esztétikai fegyverzetében vizsgálják, elmondták, hogy ehhez a hatalmas feladathoz, ehhez a roppant mondanivalóhoz kozott. Nem a műalkotás a fontos a mi számunkra, hanem az élet; nem az a fontos, hogy érthető-e a mű önmagában és önmagáért, hanem az, hogy érdemes-e megértenünk. Nemcsak a „közérthetőség”, de a „köz- értendőség” is, nemcsak az, hogy őt értjük-e, hanem az is, hogy meg tud-e értetni velünk valami lényegeset az életről, sorsunkról, jövőnkről, küzdelmeinkről, az emberi társadalomról. De ezen belül a művésznek a képest Bartók bámulatosan művészet lényegéből fakadó egyszerű és érthető, tartal- mát és témáját minden esetben a legtisztább világossággal, a leglogikusabb rendben fejezi ki. Elsősorban tehát nem azért nem értették, mert új zenei eszközöket használt, hanem mert olyan dolgokat monesztétikai és társadalmi kötelessége, hogy mondanivalóját — annak szintjéhez képest — maximális világossággal fejezze ki. Az igazi művészet — ebben az értelemben — mindig közérthető. Vitányi István Eugene Guillevic: Ha volna hely... Ha volna hely, amely Megnyílnék végül is Annak, ki egyre megy csak Meglátni, hogy mit is rejt A végső meredek, Túl a láng és a kén Örvényes förgetegjén, Ha volna hely, amely Megadna néki mindent Hős-volta díjaként, Ki futna meg az áldozattól? Tímár György fordítása * Eugene Guillevic neve egyre otthonosabban cseng a magyar olvasónak. Föld és viz című válogatott kötete nagy könyvsiker volt. Guillevic á mai francia líra kiemelkedő alakja, magyaroknak különösen kedves: igen sok magyar verset fordított franciára. A Guillevic által fordított magyar költők közt olyan neveket találunk, mint Arany Jánoséit, Ady Endréét, József Attiláét. Vágási Imre: Fesfők közf (Az orosházi barátok műtermében) A nyugalom riadt fácán röpte s akár a gesztenyék ha elfut a reggel Itt van csend talán a lélek lépteit egybemérve itt nyugszik meg a szív s míg kúszik a szén és szökik a festék szőke színe lecsitult mellemen átnyargal a nap. MtSvßszcißk Fenyő István tárcája Hídja és akaratunk, az az, hogy állnánk, akkor a marxiz- az igazi művészet minél musnak Hubay Jenőt vagy Párizs szívében, az He de la Cité közelében, a francia akadémia épületével, az Institut-tal egy vonalban húzódik a Pont des Arts — a Művészetek Hídja. Karcsú, légiesen ívelő vashíd a Louvre közvetlen szomszédságában, melyet eredetileg a művészetnek szentelt a párizsi nép. Járművek rajta nem mehetnek át, „alkotó munka” folyik itt ma is. Toprongyos, vásott gú- nyájú, szakállas-bozontos fiatalemberek dolgoznak a hídon. Kezükben kréta, a szivárvány minden színében pompázó, meggörnyedt fejük előtt a legolcsóbb, leginkább hozzáférhető rajztábla — a híd. a járda, a gyalogjáró piszkosszürke, nap égette, eső verte aszfaltja. Ide róják, örökítik mondanivalóilMt Monet, Toulouse-Lautrec és Degas mai „utódai”. Rajzolnak és írnak. A rajzok és a szövegek sajátosak — változatosságukban is egy célra irányulok. Azokra a kis pénzdarabokra, amelyeket az illusztrált járdán egy kis, krétával megjelölt körbe kér elhelyezni az illető rajzok és szövegek alkotója. Bizony prózai művészet ez. A szó szoros értelmében földközeli — a művész orra alig tíz centiméternyire az anyaföldtől, miközben lázasan dolgozik művén, a sarkalló centimes-ok közelében. Sőt, realista is ez a művészet: félreérthetetlenül állást foglal realizmus és avantgarde vitájában. A gyomor realitása itt mindig győz a formabontó, eredetiséget hajhászó ihletek fölött. Mit ábrázolnak hát ezek a rajzok? önmagukban véve nem túlságosan izgalmasak. Többnyire másolatai híres képeknek vagy szobroknak, illetve irgalmasságra, alamizsnára intő, naív szimbolikájú Krisztus-ábrázolások. Picasso 1935-ben festett Yolanda című képének utánzata mellett Sophia Loren csábmosolya, Nefertiti egyiptomi fáraónő portréreprodukciója és Degas híres táncosnője társaságában szenvedő Krisztus-képmás, színes absztrakt vo- nalkavalkád mellett köny- nyező Szűz Mária-rajz. Olyan mű is akad, amelyen az áldozati kelyhet tartó, könyörületességre serkentő Krisztus-arc fölé ötágú vörös csillagot helyezett el a grafikus. Így legalább mindenki megkapja a magáét. A képek azonban itt általában többnyire csak a foglalkozást jelzik, a figyelem felébresztésére szolgálnak. Annál érdekesebbek, meggondolkodtatóbbak a képek mellé írott szövegek, feliratok. Ezek egy része — a karikába rótt szövegek — egyértelműek, nyilvánvalóak. Megfejtésük milliószor könnyebb, mint a közel Louvre-ban olvasható egyiptomi hieroglifáké. Az áttetsző értelemre, világosságra, kikezdhetetlen logikára törekvő francia szellem nem tagadja meg magát akkor sem, ha — mint ezúttal — a szó szoros értelmében vett útszéli módon kel' megnyilvánulnia. Emellett szövegezőik mindenkihez szólni akarnak, a nyelvi határok áttörésére törek-
