Békés Megyei Népújság, 1966. november (21. évfolyam, 258-282. szám)
1966-11-20 / 274. szám
KÖRÖSTÁJ ______ KULTURÁLIS MELLÉKLET F estett házak Békéscsabán Letűnt korokban kedves szokás volt, hogy a vakolt házak homlokzatára nagyszabású ábrázolásokat festettek. Giorgione legfőbb műve a sajnos elpusz-. tűit freskósorozat volt, amelyet Velencében a Canal Granden álló Fondaco dei Tedeschi homlokzatának ormótlan falára festett. Baselban és környékén, a Bodeni tó partjain, Augsburgban Hans Holbein és követői festettek egész freskósorozatokat a házakra; gyakorolták ezt a művészetet a Szepességben, ahol a kastélyok pártázatos falaira sgraffitóba kapart képeket alkalmaztak. Később — mint annyi más esetben— a homlokzatfestés is leszállt a népművészetbe és jelentős néprajzi értékeket eredményezett. A házaknak faliképekkel való díszítése ma újra élő igény. Hazánkban tudomásunk szerint először Med- gyaszay István kísérletezett ezzel az 1920-as években, fővárosi lakóházakon színes sgraffitókat alkalmazva. Nem véletlenül újult meg a homlokzatdíszítés a huszadik század megfelelő időszakában. A modern építészetnek a legfontosabb, etikai normává előlépő kritériuma lett az anyagszerűség hangsúlyozása. A síkokkal határolt épület-kubatúrák hatalmas nyílás nélküli falfelületeinek már-már sivárrá váló egyhangúságát szerencsésen lágyítja a homlokzatdíszítés, amely a sgraffito esetében kétszeresen hódol az anyagszerűség elvének: — a sgraffito ugyanis nem más, mint egymás fölött alkalmazott színes vakolatrétegekből előállott, tehát bizonyos textúrával is rendelkező falikép. Legújabban Békéscsabán is találkozhatunk ilyen kísérletekkel. Gaburek Károly grafikus-festőművész készített két nagyméretű faliképet is „al sgraffito” egy Ady Endre utcai társasház homlokzatán és egy Dobozi úti lakóház végfalán. A faliképnek ma újra felismert lényegéből kiindulva a művész a legmesz- szebbmenőkig ragaszkodott a síkszerűséghez — síkszerű felfogású házainkon a legnagyobb tévedés volna az augsburgi és baseli freskók nagy mélységű perspektíváját alkalmazni. Különösen sikerültnek tartjuk a Dobozi úti lakóházra kapart sgraffitót, amely fokozott lényegre töréssel vetíti a falra egy család szimbolikus képét. Az ilyen dekoratív szimbolizmusnak mindenesetre előnye, hogy messzemenően érthető az utcán járókelő legegyszerűbb ember számára is. — A szinte kötelező közérthetőségre törekvés némileg korlátozza a falikép készítőjét, ugyaneikkor vonzóan izgalmas feladat az egyre inkább eluralkodó stílus-arisztokratizmus korában — vallja a fiatal grafikus. — Különösen a később készült Dobozi úti munkámat szeretem, azonban a szakmabeliek és nem szakmabeliek jóindulatú véleménye, no meg saját szemléletem fejlődése miatt ma már mindkét faliképet másképp, még inkább sűrítve kísérelném meg elkészíteni. Feltűnő, hogy mindkét falikép magánmegrendelésre készült; — mellettük mindössze egy hasonló munkáról van tudomásunk: a békéscsabai szlovák diákotthon belsőjében Hincz Gyula alkotása állami megrendelés volt. A nagyobb volumenű állami építések beruházói sajnos, eddig nem igényelték a képzőművészet, mint társművészet alkalmazását. Köztudott, hogy a beruházási összegek két ezreléke mindenképpen befolyik a Képzőművészeti Alaphoz, amely .azt a vidékünkön nem jelentkező igények miatt „élelmesebb” tájegységeken használja fel. A korszerű építészeti stílus viszont nem nélkülözheti a képzőművészet jelenlétét — mint ahogy egyetlen építészeti stílus sem bírta , nélkülözni —, esetenként éppen a homlokzati díszítést. Állításunk igazolására hosszan sorolhatnánk a sivár homlokzatokat, amelyek szinte kiáltanak valami díszítő elem után — nem célunk ilyen részletekbe merülni. Azonban leírjuk: a mellékelt képen , látható faliképek megrendelője két műépítész; — a hajdani szóhasználatot minősítésként aposztrofáljuk. Ez a tény a szakmabeliekben élő igényt igazolhatja ékesszólóan. Az építészet az a művészeti ág, amely életünknek úgyszólván állandó keretéül szolgál. A képzőművészet társművészeti szerepében az épületek sokszor rideg célszerűségét az emberi lépték, az oldottabb humánum közelségébe hozza. <K - y) férfi írta: Sásdi Ha négyszemközt mondja, azt is nehéz lenyelni, kiváltképpen az olyan nyakas embernek, mint Vince. Hogyne pirosítaná meg arcát a düh, amikor a népek előtt szégyenítette a tulajdon felesége: — Ha százszor, ha ezerszer brigádvezető vagy, akkor se parancsolsz nékem. De nem ám! Szó szerint így: legalább három tucat asszony és ember előtt. A harminckét holdas kukoricatáblán, amelynek sem elejét, sem a végét nem lehet látni. És miért e szájalás? Nagyrészt a kapa midit. Igaz, hosszú nyelű, parádés szerszám; aki kézbe veszi, annak a derekát annyira megkíméli, hogy hajnaltól csil- lagköltéig nótaszQval kapálhat vele. Vince saját maga faragta a nyelet és illesztette a kapájára. Könyvben olvasta, az is lehetséges, hogy a két év előtti jutalomutazáskor látta a Szovjetunióban, de egy bizonyos: érdemes volt megcsinálni. A brigádbeliek, főként az öregebbje, irigykedve nézi a derekat megkímélő alkotmányt és némelyik fogadkozik: „Ha találok az Érczi-erdőn jókora hosszút és, kevés bütykűt, levágom a cserfáról, le én!” Csak hát az a nyél olyan legyen, hogy belesimuljon a tenyérbe, a fája nem hirtelen száradó; szívós, merev legyen, mint a vas, amellett könnyű. „Vincénk, hadd próbáljam meg” — kérleli valamelyik, de Vince, aki a brigád- jabelieknek a lelkét kitenné, mérgesen dobja a szót: — Ha az ingemet kéri, Mátyás bátyám, ebben a percben levetem, de a kapát nem adom! Javában folyik a kukoricaegyelés és, hogy másfelé irányítsa a figyelmet, rákezdi: — Két éve láttam a Szovjetunióban olyan masinát, amelyik a kukoricaszárat leszecskázza, a fejeket nemcsak letöri, de fosztja is. Gadóék nagyobbik lánya, az, amelyik daueroltatja a haját és olyan rövid szoknyában jár, hogy a hajolásnál a combja java része látszik, hangosan nevet: — Vince bátyám, ide ne hozasson olyan masinát; a fosztást hagyja meg nekünk, mert nincs szebb, mint az őszi csillagok alatt nótaszóval kopozni a csöveket. „Szégyentelen — gondolja Mari —, tör- leszkedtél tavaly az uramhoz, kényeskedve sikongtad az őszi csillagok alatt: .,Nyughasson, Vince bátyám, ez a brigádvezetőnek is tilos.” Süt a nap, verejték futja meg az arcokat, de milyen a fiatalja? Olyan, hogy harsogón dalol. Mari összecsukja a száját, valamiféle szitkot is mormog magában, amikor látja, hogy az ura tekintete megragad a dauerolt hajún. Addig-addig, amíg melléje sündörög, súgnak-búgnak, m •• * fmfiforesz Sándor V. aminek a vége az, hogy Vince a lány kezébe csúsztatja a féltett kapát. Mari fújtat, mint a gőzgép, elkapja az ura karját: — Nékem tilos kézbe fogni, más dolgozhat vele? — Tartsd a szádat — így vissza az ember és következne a többi, de motorbiciklijén a föld alól bukkan elő Janár Jani, a tsz-elnök. Tárgyal a brigádvezetővel, aminek a vége az — akkor már a föld megint elnyelte a Csepelt gazdástól együtt —, hogy Vince parancsba adja: — Tizennégyen a konyhakertészetbe, paradicsomot kaccsolni! Sorolja a neveket, Mariét harmadiknak említvén és akkor buggyan ki az asszony száján az, hogy néki a brigád- vezető nem parancsol. — Nem parancsolok? Éppen neked nem? Akkor ezt érdemied! A pofon csattant. Vince adta, Mari kapta. Az asszony ledobta a kapát, indult hazafelé. Vége a dalolásnak, nem hallatszik más, csak a kapák csattogása, néha egy- egy nyögés. Vincének hirtelenjében sürgős dolga akadt. A tanácsházán ajtót nyitogat, veri az asztalt bizonyos megígért, de meg nem kapott pétisó miatt, alkonyaikor tolvajként nyitja otthon a kaput, kémlel a ház felé. Az anyja csendesen megkérdezi: — Megütötted? — Szégyenített a népek előtt. — Kötötte a bugyrot, kézen fogta a kisgyereket, ment, vissza se nézett. A vacsorát inkább túrják, mint eszik. Reggel mondja az öregasszony: — Ecoaka hallottam a sóhajtozásodat. — Csak azért, mert a kisgyereket is elvitte... — Nemcsak azért... Igaz-e, fiam? — Ne faggasson, eredjen a dolgára. Eteti a baromfit, ki-be jár, Vince ül a pitvar szélén, beletúr a hajába, rángatja a bajusza rövid szálait, egy-egy sóhajtás is megnyitja a száját. Hallja, hogy az öregasszony szekrényt nyitogat, sublótfiókot huzigál, nagyünnepi, barna szövetruhában lép ki az ajtón, mintha misére készülne. — Elmegyek, Vincém. — Hová, édesanyám? — Ha sietek, elérem a hatórás vonatot ... Az állomásra menet ^Veszek a kisunolcámnak csokolédát, a nászasszonyomnak sósborszeszes cukrot... Sietek, nem akarom az éccaka megint a sóhajtozásodat hallgatni... Ne félj, hazahozom őket. Inkább futott, mint sietett a gyalog- úton, amelyre ráhajolt a harmatban ázott vadszegfű, méhet rejtő szopóka és a fénylő levelű lósóska. Vince nézett utána. Először halkan, aztán egyre hangosabban fütyörészni kezdett.
