Békés Megyei Népújság, 1966. október (21. évfolyam, 232-257. szám)
1966-10-02 / 233. szám
Borisz Lapin: A negatívokat örökre megőrizzük N épszerű képeslapunkban egy katona fényképét láttam és alatta a szöveget: „Ez az ember 1941 decemberében a volhovi fronton sebesülés következtében elvesztette emlékezőképességét. Sokáig az élete is veszélyben forgott, de az orvosok fáradozása nem volt hiábavaló: a katona meggyógyult. Emlékezőképességét azonban nem nyerte vissza többé. Miután okmányt nem találtak nála, kiléte máig is ismeretlen. Abban a kórházban dolgozik, ahol annak idején kezelték. Személyazonossági igazolványát feltételesen Iván Ivánovics Volhov névre állították ki. Aki képünkről felismeri, küldjön értesítést az alábbi címre...” Tovább néztem a képeslapot, átfutottam egy cikket a labdarúgásról, egy másikat meg a fókákról. Ám a szerencsétlen emberről szóló közlemény nem hagyott nyugton, és újra meg újra visszalapozgattam rá. Néztem a kis fényképet. Középkorú embert ábrázolt, akiről senki se gondolná, hogy élete hajszálon függött. Keskeny, hajlott orra volt, kis élénk szeme, s a bal orcáján anyajegy. Félretettem a lapot és felkiáltottam: — Ne éljek, ha ez nem Vlagyka Krimov! Aztán megint csak tanulmányozni kezdtem a fényképet. Semmi kétség. Ugyanaz a huncut szem; ugyanaz a hajlott orr és az anya jegy! Vlágyka Krimov Leningrád alatt tűnt el. 1941 telén értesítették anyját fia sorsáról. Krimov gyermekkorom hőse volt. A város peremén laktunk. Nagy udvarunk a kertekkel a rétekig terjedt. A fák tetejéről idelátszott a széles és gyors vizű folyó. Kizárólag Vlagyka Krimov tudta átúszni! Már elvégezte a tízosztályost, de tartotta a barátságot velünk, az udvar süvölvényeivel. Szerette megjátszani előttünk a nagy főnököt. Fáradhatatlan volt. Hol azt találta ki, hogy éjszaka kém járt az udvarunkon, s nekünk le kell lepleznünk az ellenséget, hol meg tutajt eszkébál- tatott össze, melíyel tengeri csatákat vívtunk, kalózokra vadásztunk, majd a szigeten titkos erődítményt építettünk. A városkában majd mindenkinek volt kertje, gyümölcsöse. az almalopás senkit sem izgatott különösebben. Viszont kertünk szomszédos volt egy magas kerítéssel és dróttal „megerősített” kerttel, s e kisvárosunkban igen különösnek ható kínai fal tulajdonosát „Komor” úrnak neveztük el; tőle „elvből” loptuk az almát. „Komor” úr „parancsnokunkkal” egyidős lánya rendszerint rajtakapott minket, s hívta az apját. Az öreg ilyenkor nagy zajt csapott s mindenfélével fenyegetett. Mi csak nevettünk rajta. Egy ízben azzal fenyegetett meg, hogy a fenekünkbe lő, ha tovább lopjuk az almáját. Nemsokára be is váltotta a fenyegetését. Sót tett a riasztópisztolyába s a kerítés tetején sétáló Vlagykát úgy eltalálta, hogy leesett a csalán kellős közepébe. Elcipeltük „parancsnokunkat” a folyóhoz, kiáztattuk a sebét. de a só alaposan beivódott a fenekébe. Mostuk, mostuk Vlagykát, beretyá- val kihegyezett gyufadarabokkal piszkálgattuk ki sebéből a sókristályokat, ö szívta a fogát, de hősiesen viselkedett az „operáció” közben. Bosszút fogadtunk. Mikor „Komor” úr leánya lement a folyóhoz fürdeni, elcsentük a ruháját, s a bokrokban elrejtőztünk. A lány kijött a vízből, a haját fésülte. szép volt és karcsú, de kénytelenségből ott vacogott, amíg csak be nem sötétedett. Nem sírt, mégis megsajnáltuk, s a szomszéd kislánnyal odaküldtük a ruháját. De „Komor” úrnak is elege volt belőlünk. Észrevétlenül, bármerre járt, spárgát feszítettünk a lába elé. Vagy százszor orra bukott a szomszédok szeme láttára is. Átkozott bennünket, mi pedig megesküdtünk, hogy annyiszor fog hasra esni, ahány sókristályt kioperáltunk „parancsnokunkéból. S meg is tettük volna, ha nem jön közbe Aljonka. „Komor” úr kislánya felkeresett bennünket a nagy udvaron. Szépen kiöltözött, eleinte fel sem ismertük, de aztán fenyegető falként tömörültünk elé. Aljonka azonban nem ijedt meg, hanem karon fogta a „parancsnokot” és indult vele kifele. Egész este ott üldögéltek a kapun túl a kis- padon, csendesen tárgyaltak valamiről. Másnap Vlagyka kiadta a parancsot: — Elég volt, gyerekek, a spárgából. Megértettétek? — Miért? — kérdeztük. ;— Hiszen beléd lőtt! — Bolondság! Nem ő mászott a kertünkbe, hanem mi ag övébe. N em értettük a dolgot, de a parancsot teljesítettük. Aljonka ezután gyakran eljött hozzánk. Esténként Vlagy- kával üldögélt a kispadon. Ilyenkor a „parancsnok” ránk se hederített. S bár nappal még eljátszogatott velünk. rájöttünk, hogy már nem vagyunk érdekesek a számára. Aljonka szép kislány volt, mindannyiunknak tetszett, nem volt semmi kifogásunk ellene. A háború első napjaiban Vlagyka bevonult, kiment a harctérre. Mikor útnak indult, ki akartuk kísérni az állomásra, de ő tiltakozott. — Ugyan, gyerekek, búcsúzzunk el itt. — Valamennyiünkkel kezet rázott, felvette a hátizsákot, az órájára nézett és csak annyit mondott anyjának: — Gyerünk, itt az ideje! És elmentek... Először történt, hogy nem teljesítettük a parancsát. Kilopóztunk a pályaudvarra es akkor döbbentünk rá, miért tiltakozott a kikísérés ellen: Aljonka várta ott, Vlagyka integetett, Aljonka sírt. Nem haragudtunk a „parancsnokunkra”, megértettük, így kellett ennek lennie...-p-i s most kezemben a jH képeslap. s már vagy századszor pillantok a jól ismert vonásokra. Mégis Vlagyka volna? Volt nekem régen egy fényképem: ő ült a kompániánk közepén. A fénykép azonban elkallódott. Vlagyka édesanyja meghalt. Rokonai nem voltak. Aljonka? Már rég férjhez . ment. Hol, merre lehet? Aligha emlékszik jobban a „parancsnokra”, mint én. A kis társaság szétszóródott. Hogyan bizonyíthatnám, hogy Iván Ivánovics Volhov nem más, mint Vlagyka Krimov? Emlékszem, egy vasárnap elhatároztuk, hogy le- fényképeztetjük magunkat. Mindig vonzott városkánk közepén a fényképész üvegvitrinje. A tulajdonos, alacsony, görbe hátú öreg, szokása szerint, így fogadott bennünket: — Bon jour, monsieurs, bon jour! — Mit mond? — kérdeztük suttogó hangon Vlagykát, mikor a fotográfus átment a másik szobába. — Külföldi szavakat mond. Az öreg fekete kendőt borított a fejére, gépe fölé hajolt, exponált — Hát ez mi? — kérdeztük később a sarokban álló nagy, kopott ládára mutatva. — Ezek negatívok, monsieurs — felelte a fényképész. — Tízezer negatív. Tízezer emberi sors. M ikor kimentünk, láttuk, hogy ketten álldogálnak a kirakat előtt, mosolyogva nézegetik a feliratot. A fényképész cégtáblája valóban furcsa volt. Nagy betűkkel állt rajta a szerény „fényképek” szó alatt: „A negatívokat örökre megőrizzük”. Persze, nem tudtuk, mit mosolyog ezen az elegánsan öltözött férfi és nő: nekünk tetszett a cégtábla szövege. — A provinciális reklám mintapéldánya — mondta a férfi. — Inkább a magabiztosságé — felelte a nő, és nevetve ellépdeltek. — Micsoda buták! — mondtuk mi. Talán lehetséges, hogy az akkori fotográfiánk negatív ja is megmaradt? A reklám esetleg igazat mondott? Minden lehetséges! Ismerős és ismeretlen utcák. Ismerős és ismeretlen házak. A poros úttestet aszfaltozták. Zörögve ro-l han a villamos. Itt zajlott le a gyermekkorom. Innen vonult be a hadsereghez Vlagyka Krimov. Az élelmiszerüzlet mellett takaros öregasszony orgonát árul. Talán tud valamit az öreg fényképész- lói ? Persze, emlékszik rá. Csuda egy öregember az! Él még, ha nincs is valami jó állapotban. Homályos kis szobába vezetnek be. Ott fekszik a kisöreg az ágyon. Nagyon leromlott, pedig mindössze csak húsz év telt el... — Egy régi negatívra volna szükség? — kérdi csöndesen. — Kérem szépen. A negatívokat örökre megőrizzük. Büszkén mondja ezt. Micsoda öregember! Ez aztán a fényképész a javából! Megtartja a szavát! Az öreg megtörli zsebkendőjével kopasz fejét, majd mosolyogva rámkacsint, mint régi ismerősre szokás, és így folytatja: — Bon jour, monsieur. A negatívokat? Előkotor egy furcsa, régi, ütött-kopott ládát. — Tízezer negatív — dörmögi az öregember. — Tízezer sors. Melyik évből, Monsieur? , — Kilencszáznegyvenegyből. — Negyvenegy? Az első háborús év! D allamosan csörög a zár és látom a régi negatívok ragyogóan megőrzött archívumát, év szerint összerakva, dossziékban. — Családi neve, monsieur? — Krimov — válaszolok. — Egész életemben arra vártam, hogy a negatívja- imra szüksége lesz az embereknek. Húsz éve már — és most végre jött egy ember... Ön az első, uram. Kérem, mondja meg, miért van szüksége a negatívra? És akkor elmondtam Vlagyka Krimov történetét. Az öreg tisztelettudóan, fejét előreejtve figyelte szavaimat. ,— Ha minden egyezik, szíveskedjék megírni nekem. Nagyon kérem. Ha minden egyezik... S én akkor nyugodtan halok meg. Tudni fogom, hogy mégsem éltem hiába... persze, ha minden megegyezik. Megírja majd, ugye? Kezemben az Ogonvok. Melléteszem a fényképet, íme, a gyerekek és középen Vlagyka, gyermekkorom hőse. összehasonlítom a két arcot. Összehúzott, mosolygó szemek, keskeny, hajlott orr., Ügy tetszik, hogy a lapban levő Vlagyka nem is nagyon öregedett meg. Igen, akkor tizennyolc éves volt, most pedig harminc- nyolc. A hasonlóság világos. És az anyajegy? Miért van az újságban a bal arcán az anyajegy, a fényképen meg — a jobbon',? Persze, hogy Vlagyka anyaiegye a jobb arcán volt. Biztos. Vagyis... H osszan nézem a két képet és egyre in- , kább látom, hogy Iván Ivánovics Volhov és Vlagyka Krimov két különböző személy. Aztán félreteszem az Ogonyokot és lefekszem. Ám képtelen vagyok elaludni. Felkelek és elmegyek a postára. Veszek egv levelezőlapot, néhány szót írok rá: „Köszönöm Önnek! Minden egyezett. Megtaláltuk Vlagyka Kri- movot. Mindkettőnk nevében hálásan köszönöm Önnek!’’ És elküldöm a levelezőlapot az öreg fényképész címére. Tudom, hogy Vlagyka Krimov is így tett volna. Pető Miklós fordítása Sass Ervin: A Morskie Oko tengerszemnél Azt akartam hogy a tó legyek én hogy a víz és a testem új anyaggá lényegülve kiáltson a rettenetes csúcsra élni gyönyörű azt akartam hogy a boldogság kristály perceit visszhangozzák a hegyek hogy feloldódjon e gyöngyöző kékben minden bűn és szenvedés azt akartam hogy felgyűljön bennem a pillanat mely ott elért ha keserűség öldösne mégis én és a tó a tó és én mi ketten régen egyek a nyár fáklyáit tűztük lóduló morénák kövei közé lángok fényét vetítve körbe s a világra. 1966. Irodalomtörténeti kiállítás készül a Petőfi Irodalmi Múzeumban A reformkor és a szabadságharc irodalma címen új irodalomtörténeti kiállítás készül a múzeumban. A hét teremből álló kiállítás irodalmunknak az 1820-as évektől az 1843— 49 -es szabadságharcig terjedő virágkorát mutatja be. s így első része lesz annak a nagy, folyamatosan felépítendő kiállításnak, amely majd a magyar irodalom történetét napjainkig szemlélteti. A múzeum eddigi kiállításaitól eltérően ez a kiállítás nem az írói életrajzokon épül fel, hanem elsősorban az életmű elemző bemutatásával tárja fel az irodalom- történet folyamatát. A kiállítást a reformkor társadalmi és politikai törekvéseit bemutató rész vezeti j be, ugyanitt egy érdekes arcképcsarnokot is láthat- } nak az érdeklődők a kor í kiemelkedő személyiségeiről. Az irodalomtörténeti folyamat közelebbi bemutatása Kisfaludy Károly életművével kezdődik el, akinek drámaírói munkás- I ságával párhuzamosan a 1 Nemzeti Színház megnyitá- I sát rpegelőző évtizedek I színházi életébe is bepillantást nyerhetünk. A következő teremben Kölcsey majd a kor kisebb prózaíróinak és lírikusainak bemutatását egy triptichon- szerű megoldás követi, amely három nagy regény köré csoportosítva tesz’ szemléletessé Eötvös József pályáját. Egy nagvufcb teremben Vörösmarty munkásságának sokoldalú bemutatása következik ismét, az írói életmű legnevezetesebb állomásainak kiemelésével. A negyvenes évek irodalmi mozgalmaira vetett pillantás után két nagy teremben Petőfi és a szabadságharc idejének költészetével ismerkedhetnek meg a kiállítás látogatói. A kiállítás mindvégig újszerű eszközök alkalmazásával kívánja megragadni a nézők figyelmét. Az anyag bemutatására a kiállítás nagyméretű fényképeket, önálló művészi kompozíciókat és a kor levegőjét sugalló enteriőröket, különleges fényhatásokat használ fel. A kiállítás rendezői azt remélik, hogv ezzel a kiállítással az. irodalmi kiállítások új stílusát sikerült megteremteniük. Katsanyi Jrai Tanyán
