Békés Megyei Népújság, 1966. szeptember (21. évfolyam, 206-231. szám)
1966-09-25 / 227. szám
Zalka Miklós: H )gy akkor minek írom le? Fját csak.' Hadd pukkadjon a szerkesztő. Ugyanis a szerkesztő mindig valami érdekEeszítő, izgalmas, szokatlan történetet követel az írótól. STO- RY-t. végig nagy betűvel, aminek következtében. nemcsak kiadják, de el is olvassák a lapot. Magyarul: szenzációt. De hát honnan vegyen az a szegény író annyi szenzációt, amennyi újság van? Különben is, ami az egyik olvasónak szenzáció, az a másiknak dög unalom és érdektelenség. Kipróbáltam. Egy nyájas olvasó kezébe nyomtam az újságot, amelyben — úgy, ahogy azt az újságírás nagykönyvében megírták — ott volt a kinyomtatott szenzáció: részeg kutya konyhakéssel felkoncolta a gazdáját. A nyájas olvasó úgy meredt rám, mintha a Marsról csöppentem volna elé, pedig én is a Thököly útról jöttem, akárcsak ő, és majdnem felzokogott: — A második potyát szedi be az a majom, uram! A másodikat! És maga egy részeg kutyát rak az orrom elé... Hát azt hiszi, érdekel? Egy részeg ember sem érdekel! G ondolom, nem Is kellene említenem: a Népstadion lelátóján történt. Már nem is emlékszem rá, melyik mécsesén, de hát ez nem is fontos. A tanulság a lényeg: minden olvasónak — bármilyen nyájas is — megvan a maga szenzációja. Izguljon azon Miért akarja a szerkesztő éppen az én történetemmel izgatni? Hát mi vagyok én? Szenzációfeltaláló? Találja és tálalja fel, aki akarja. A napokban levelet kaptam. Abban sem volt semmiféle szenzáció. Közönséges fehér karton — ilyen esetekben szokásos —, amely arról értesített, hogy Gál Julianna és Kálmán György házasságot kötöttek. A közlemény az első pillanatban mégis szenzációként hatott rám; ugyanis nem jutott eszembe, kik a tettesek, és miért tudatják az eseményt velem. Mindenesetle sürgősen tudomásul kell venni és — ilyen esetekben szoijásos — dísztáviratot küldeni, mindenféle szívbéli jókívánságokkal. Utána pedig majd törhetem a fejem, hogy kinek kívántam a sok Szerencset és boldogságot.» A dísztáviratot annak rendje-módja szerint föladtam sürgősen, és ugyancsak sürgősen törni kezdtem a fejem... Már a kezdet kezdetén megmondtam, hogy nem akarok izgalmat okozni, ezért közölhetem: rájöttem. Semmi különös nincs a dologban — a Gál Julianna kihalászta magának a Kálmán Györgyöt. N e tessék félreérteni — nem átvitt értelemben halászta ki, hanem a szó legszorosabb értelmében. Még tavaly. A vízből fogta ki, egyenesen — mint az előbb említett írás dokumentálja—. PP saját magának. Különben az egész történet fordítva volt. A Kálmán György kapott parancsot — akkor még katona volt —, hogy halássza ki Gál Juliannát, illetve — mivel a tett idejében még nem volt ismeretes a hajadon neve — azt az őrült nőt, aki vissza- Jadikozott a kiürített, s víz alá került szigetecskére egy macskáért, de ügyetlenül kötött ki, a ladik elúszott a cicával, ő maga a Dunába pottyant, s egy fa koronájába kapaszkodott, és vállán a cicával, kiáltozott életmentő után, és indult vissza a macskával, mert a nő közölte, hogy ő majd kiúszik maga, de a macskával nem tud. A halászás tehát null-nullra állt, amikor Kálmán György lába görcsöt kapott és — más megoldás nem lévén — ő a macskát, Gál Julianna pedig őt szállította partra. Ennyi ' az egész. Pontosabban, ennyi lenne, ha az emberek nem lennének kíváncsiak és nem ütnék bele mindenbe az orrukat. De beleütik. Ilyenkor néha kitör a botrány. Ók ketten ugyanis, miután kölcsönösen szerencsésen kifogták maguknak egymást, az élet törvényei szerint egymásba habarodtak. Na és? Semmi. Az ő dolguk... Hát igen. Meg Mári nénié az alvégről, aki nem sa.jnalt időt, sem fáradságot, s éjt nappallá téve sikerült rajtakapnia őket. Hiába: vannak emberek, akiknek a szerelem már nem nyújt gyönyörűséget, hát másban emésztik föl szunnyadó energiáikat. Istenem. Kinek a pap, kinek a papné... M indenesetre a pletyka csodálatos gépezete nyomban megindult. Egy héttel később, amikor Kálmán György alegysége továbbvonult, a Gál Julianna, jó szándékú falubeli számítgatások szerint, immár harmadik hónapos viselés volt „attól a katonától". Háta mögött meg is tárgyalták: „lassacskán látszik rajta", s ugyancsak riogatták, hogy odébbmasírozik a század, odébbmasírozik a szerelem, mert az ilyesmi katonáék- nál így szokás: ahány helység, annyi szív... A Gál Julianna nem volt nagyon ijedős természetű, de ha sokan mondanak valamit, azon mégis eltöpreng az ember. Ennélfogva az elvonulás napja egybeesett egy csodálatosan gyönyörű veszekedéssel, amelyben az volt az igazán becsülendő, hogy sem a fiú, sein a lány nem tudta, mi az ördögön — és főleg: mi az ördögért — veszekedtek. Kész. A Kálmán Györggyel egy hónap múlva találkoztam újra, amikor kitüntették az ár- vízvédelmi munkák során tanúsított önfeláldozó magatartásáért. Akkor megkérdeztem, hogy mi van a szerelmével ? Mondta, hogy: van. — Gyerek? — firtattam. A fejét ingatta, sóhajtott: — Csak pletykában... Abban, azt hiszem, már tucat is született... De majd kipótoljuk — és réveteg tekintettel, mintha nem ebbe a világba látna, messzire nézett. Szóval, szereti. Hát ebben maradtunk. Most pedig elhozta a postás az értesítést, hogy megkezdődött a kampány a pletykában foglaltak valóra váltásáért. Hogy miért írom le mindezt? Hát csak. Hadd pukkadjon a szerkesztő. A szerkesztő mindig valami hajmeresztő szenzációt akar. Két ember szereti egymást — ez szokvány történet. Semmi bonyodalom, semmi családi három-, négy-, sőt ötszög... Csak szeretik egymást, és kitartanak égymás mellett. De elvégre a szerelemben és hűségben az a borzasztó nagy szenzáció, hogy nincs benne semmiféle szenzáció — legalábbis kívülállók számára. Ám akik élik — azok úgy vannak vele, mint a futballdrukker a részeg kutyával... Vajnai LászlóSzlovák György Sztnp i ih pillanat Áfonyavirág Mint gyöngykagylóban a gyöngy, eke nyomán a göröngy. Mint vihar a tengeren, úgy születtél szerelem, hegyek méhében, föld ereiben, ég homlokán, áradó vizen, völgy bölcsőjében suttogó homokban kicsiny hangszálon, áfonyavirágon. S kék szárnyakon, hogy erre szálltál, ránk találtál. S ég, ha meghasad, ha tűzeső hull, ha erdő lombja íeketül, nem leszünk többé egyedül. És ha megvakul a napvilág? Együtt alszunk el áfonyavirág. 1966. Bíró József: Furcsa nyár Hajnalban egy éles kés köszön,tött — az álmot fejemről leemeltem, majd mellém dőlt a szél, és vacogva * súgta felém, hogy fázik. A pocsolya is remegett. Apró , vizek akarták melegíteni; bús madarak délre repültek, s a kis-vizeket elvitték. Pici levél lett minden nagy levél, rügyeknek siettek visszabújni... egy bokor lába sírva topogott, vak-bogár ült rá élni — Jaj, egyszer már kisüthetne a Nap! Piros-fejű. kóbor bárány vagyok, a nyáj széthullt, s pásztor hordja bundám ■ dermedt július. Fázom. Ihász-Kovács Éva: * Aranyküszöb A csillagokat még meghagyta égve, ám a kapukat sorra bezárta, lehullnék szíve aranyküszöbére, s hiába. hiába. Hiába! Cserhát József: Nem ok nélkül, valakinek Hűségről nekem ne beszélgess, jóságról ne papolj. Észrevettem, hogy a csellódon igen sok a por. Cipőd is van, szép — hegyesorrú, 1 csak lábad nincs hozzá. Kalapod is van, csak fejed nincs hozzá. Nekem mindenki adhat tanácsot, csak egyedül te nem, ami nekem fáj, kifekszem magamból, takaró nélkül is átvészelem. Te a rádiót akkor nyitod, amikor én már belerúgnék... Mi volna velem — atyaisten — ha teveled csak egyszinten tudnék örülni mindennek, amit látok?... Soha nem voltam, nem is leszek a barátod.
