Békés Megyei Népújság, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-14 / 192. szám
Kun Szabó Ferenc: SZOMORÚJÁTÉK A pincér faarccal vette föl a rendelést: két wermouth. „Várjon!” — akart utánakiáltani, hogy csak egyet hozzon —, de benne fagyott a szó: teljesen nevetségessé teszi magát. S mikor a pincér hozta az italt, már teljes bizonyossággal tudta, ez lehetetlen helyzet. Milyen alapon renddel ő éppen wermouthot? Szerette volna csak egy kicsit meglazítani a nyakkendőt. Vagy a kabátot kigombolni. De ilyen előkelő helyen! S mikor kislányt vár... Csak nézte bű- völten a sötét, aranyszínű lét, tetején a mozdulatlan citromkarikát, s homlokán verejtékcseppek jelentek meg. Aztán rettenetesen megkönnyebbült. Eszébe ötlött a megoldás: az egyiket gyorsan kiissza, s hogy az üres pohár -ne árulkodjon, zsebre vágja, besétál vele, mintha a mosdóba menne, de tényleg oda is megy, s ott elrejti. Ügy érezte, hűvös, kellemes légáramok járják át az egész várost... Aztán bent rájött, ez a lehető legrosz- szabb, amit' tehet: mert megjön a kislány, a pincér odalép, felveszi a rendelést, szedi össze a poharakat — s egy hiányzik! Ráadásul, kísérőpohár kettő van!... Na nem, ezt így tovább nem lehet csinálni. Kész leégés. Nagy léptekkel ment visz- sza, két vállát hanyagul ló- bálta. Leült, kigombolta a kabátját. Pár másodpercig nem tudta, hogyan kellene folytatni, és nagyot nyelt, ettől jött az új ötlet: levette a nyakkendőjét, zsebre vágta, az ing gallérját kihajtotta. Széles mozdulattal nyúlt a pohár után, üresen tette vissza, s odaintette a pincért — Egy csomag... csomag- jobb cigarettát! Alig gyújtott rá, jött a lány. Az „egyezményes” ruhában volt, kezében az „egyezményes” lap. U átradőlt a széken, odaintette, s előkelő kéztartással kínálta meg ülőhellyel. A lány kicsi és szőke volt, félénk, határozatlan. Kissé oldalvást ült le, aztán szemmel láthatólag nem akart fészkelődni: — Azért írtam magának, mert... — letette a lapot, majd pár pillanat múlva odébb igazította. — Igen. Persze! — mondta a fiú. — Tudom én, hogy van ez, Nellike. Szólíthatom így?... Köszönöm! — Jött a pincér. — Mit parancsol? Lehetne valami rövidet? — Igen... — lélegzett óva- tos-nagyot a lány. — Csokoládét. — Egy csokoládét és egy wermouthot!... Nézze, Nellike, én pontosan azért adtam fel a hirdetést, hogy találjak egy rendes, kedves, szolid kislányt. Mert ezek a mai lányok!... Áh!... — Amaz nagyot bólintott és kölcsönös egyetértésben elmerengtek. Jött a pincér, a fiú majdnem fenékig lehajtotta a magáét, de a kislány csak belenyalt és óvatos-figyelmesen tette le, és egyre csillogóbb szemmel figyelte ezt a csuda rendes, energikus fiút. — Nem akarom most magát untatni, csak nehogy azt higgye, én azért hirdettem, mert mit tudom én... Á! A lányok ragadnak... Kaparászta az abrosz szélét egy darabig, aztán nagyot fújt és felvetette a fejét: — Ott van például az üzletben az a Boros Kati. Azt mondják, ő a legcsinosabb. Ha valami buli van, sorban állnak a fejek, hogy felkérjék. Azt mondják, flegma... Én meg csak mondom neki: „Babuci, jössz estére csörögni? Rázunk egy jót.” — Ivott ismét, a korty majdnem cigányútra szaladt, nagyokat nyelt, hápogva, kiguvadó szemmel. Csak pár perc után folytatta: — Azt hiszi, visszautasít, mert hogy én ilyen- karcsú vagyok; meg hogy ritka a hajam? A! Csak jó duma kell ezeknek... Aztán, mikor hajnal felé kisérem haza, állandóan rámnehezedik. Mi van? Mondom neki: „Tán bezsongtál?!” ■Rágyújt. A lány egy hirtelen mozdulattal beljebb helyezkedik a széken. A fiú füstöt fúj: — Nem szeretem, ha ragadnak... Mint például a szomszédasszony a házban. Bemegyek hozzá, mondom: Mariska néni, adjon már egy kiskanál paprikát, nem tudom, anyu hova tette, majd ha hazajön, meghozom. Direkt néni- zem, pedig nem szereti, mert tíz évvel öregebb tán tőlem, még nincs harminc. De ő nem veszi észre, csak kacarászik: Adok — azt mondja— Pityuka, magának mindent! — Jó húsban van, nem mondom, de hát nekem!... És majd rám esik, mikor adja a paprikát, mellé is szórja, aztán meg kacag, és még rám fogja, hogy nekem remeg a kezem... Nekem!... Olyan röhencs. Ha meglát, rögtön mutogatja a fogait!... A kislány kerekre tágult szemmel figyel. Még a szája is felnyílik egy kicsit. Néz, mint nyúl a reflektor- fénybe. A fiú ettől még nagyobb lendülettel- fújja a füstöt. De ekkor odalép a pincér: — Elnézést kérek, váltás van. — Számolni kezd: — Volt három wermouth, egy csokoládé... — összead, rápillant az asztalra: — És egy talpaspohár, az összesen... S összevonja a szemöldökét, a ceruza hegyétől át- piilant a fiúra. Az a zsebéhez kap; erről teljesen megfeledkezett! Villámgyorsan lepi el a verejték. Feláll: — Bo... bocsánat... a pohár, az itt van... Ahogy előveszi, kiesik a nyakkendő. A poharat talpával föl- felé teszi le, aztán hajol a nyakkendőért. Vállát beleüti az asztalba, ettől majdnem oldalt esik. Aztán számolja a pénzt, szinte vigyázzállásban várja az aprót. A borravalót nem meri felkínálni, a pincér meghajlását ugyanúgy viszonozza — aztán rohan kifelé, asztalba, székbe ütődve. en viheti előre a társalgásra épülő, tehát valódi ismeret- terjesztést. 'É’rdekes, hogy az ilyen félszegségek a művészeti ismeretterjesztésnél gyakoribbak, mint az egzakt tudományok ismeretterjesztése kapcsán. A merőben tárgyi ismeretek befogadásával szemben a közönség sokkal elfogulatlanabb, őszintébb; matematikában, fizikában, földrajzban vagy történelemben a „tudom, nem tudom”, „értem, nem értem” sokkal kisebb dilemmát jelent, mint a művészeti ismeret- terjesztésben. S ennek egyik oka a művészeteknek még mindig elég széles körű és előítéletszerű misztifikálása. Ez kétségkívül a művészetek nehezen megközelíthető sajátos szerepével és hatásával függ össze, de kapcsolatos annak a polgári művészetszemléletnek rejtett utóhatásával is, amely a művészetet elméletileg is az irracionalizmus ködébe burkolja. Éppen ezért mindenfajta művészeti ismeretterjesztés feltétele a művészet demisztifikálása. Az alkotáslélektan eredményeire építve szerte kell oszlatni azt a hiedelmet, hogy a művész valamilyen külsőleges, feUöbbrendü lény, köznapi emberek számára megközelíthetetlen szférák beavatottja, amolyan „modem varázsló”. Az alkotó mindig közülünk való, nagysága is abban rejlik, hogy minél egyetemesebb, minél szélesebb körű, • minél több embert, minéi lényegesebben érintő tartalmakat képes megragadni. Igaz, sajátos készségekkel, különös érzékenységgel «és kifejező- erővel rendelkezik — de igazi alkotó csak akkor válhat belőle, ha sokak lényeges élményeinek befogadására és kifejezésére fordítja ezeket a készségeket. Az alkotó ebben az értelemben a legmindennapibb ember, aki általunk és értünk válhat csak művésszé. Czámos nagy alkotó val- ^ lomása tanúskodik arról: az alkotás megkülönböztetett és gyötrelmes szépségű erőfeszítése számukra sem valami mindennapi, állandó állapot. Kissé leegyszerűsítve: egy művész sohasem olyan okos és bölcs, sohasem olyan éles szemű és frappáns mindennapi emberként, mint művészként. Az alkotás számukra is felfokozott állapot, az elmélyülés, kpn- centrálás különleges formája, amely meghaladja a mindennapi — s velünk épp ebben a mindennapi- ságban oly közös — énjüket De még az alkotás rendkívülisége sem valami ismeretlen és varázslatos dolog. Mi mindannyian, széles közönség is aktív részesei — s nem csupán passzív befogadói — vagyunk az alkotásnak, mikor ráhagyatkozva élvezzük azt. Az igazi, bensőleg cselekvő műélvezet, az azzal járó elmélyedés és koncentrálás maga is az alkotás — az újraalkotás — egy formája, amely nem annyira minőségében, mint inkább csak mennyiségében, intenzitásában különbözik az elsődleges alkotói tevékenységtől. Egy mű ténylegesen csak hatásában válik művé s mi befogadóként is részesei vagyunk ennek a társadalmi folyamatnak. A művész ebben az értelemben csupán „megbízottunk”, akit megbízatásának teljesítése erejéig különös tiszteletben tartunk, de egyben olyan képviselőnk, aki egy-egy sikertelen mű alkalmával bármikor „visszahívható”.' A művész nem tőlünk való különbözősége, hanem velünk való azonossága révén művész. Mint ahogy maga a művészet is a mindennapi életből származik. A mindennapi élet át meg át van szőve esztétikai mozzanatokkal; az egyes művészeti ágak közvetítő formái (hallhatóság, láthatóság, nyelv, Bertolt Brecht S mert hare da S a béke még- Levonta hát a És így lett hősi E sorokat egy huszadik évében járó ifjú német írta 1918-ban, II. Vilmos Németországa összeomlásának küszöbén, amikor felbomlott a front, s az esztelen háborúba belecsömörlött milliók már az igazi ellenség, a burzsoá-földesúri világ ellen indultak harcba az orosz proletariátus példája nyomán Európa számos országában. A fiatal költő, megundorodva a vértől és szenvedéstől, csakhamar a müncheni kávéházak gyakori vendége lesz, ahol a kávé illatában a művészeti élet öreg és ifjú generációja is levonhatja a „konzekvenciát”, s a bomló polgári világ illúziót vesztő légkörében csatlakoznak a burjánzó „izmusok” valamelyikéhez, s utat találva vagy tévesztve belevesznek a művészeti élet mindennapjaiba. E Villon-arcú ifjú énekes már ekkor is gúnyos fintorral szemléli nemzedékének „konjunktúra-lovagjait”, és ő maga új, sajátos úton indul el, hogy majd érett művészként befusson a haladó, szocialista irodalom „nagy óceánjába”. Ez az ifjú Bertolt Brecht. Osztályhelyzete (gazdag polgári család sarja), neveltetése (jó hírű protestáns iskolák) egyáltalán nem sejtetik, hogy valaha is eljusson szülőhazája két lángelméje, Marx és Engels eszméinek tudatos hirdetéséig. Polgári pályára készül, orvoshallgatóként kerül ki a frontra, ahol szanitéc. A lövészárkok borzalmai közt döbben rá ez a nagy művészi tehetséggel megáldott fiatalember, hogy a háborút kirobbantó és elvesztő német militarista rendszert örökre meggyűlölje, s egész életét a békének, az embetáglejtés) is a mindennapi élet velejárói. A művészet ebben a vonatkozásban a mindennapi élet szakadatlan folyamatából kiemelt mozzanatok koncentrálása; benne a művész az emberi világ átfogó, sűrített képét teremti meg, a műélvező esztétikai élményben részesül, hogy aztán művész és közönség egyaránt gazdagabban térhessenek vissza átmenetileg „felfüggesztett” mindennapi életébe. IYI űvész és közönség kap- csolatának ilyen értelmezése a közönség társadalmi aktivitásának jogát és kötelezettségét is magában foglalja, A közönség egyre növekvő beleszólását a művészeti élet egyes kérdéseibe, a művek széles körű vitatását nemcsak a művészetek társadalmi szerepe, ideológiai fontossága teszi indokolttá. A művész, a mű és a közönség kapcsolatát merőben esztétikai, művészetelméleti oldalról közelítő elemzés is szükségképpen ugyanehhez a konzekvenciához vezet. A művészet sajátosságainak kifejtésére épülő demisztifikálása, a tudatosítás tehát nemcsak az esztétikai nevelésnek, művészeti ismeretterjesztésnek előfeltétele. Nem lebecsülendő tényezője művészeti közéletünk tá- gabb értelemben vett demokratizmusának is. It négy tavaszon át, jelt sem adott, konzekvenciát, halott. riség felemelésének szentelje. Azonban alighogy eléri írói pályájának első nagy sikerét (Koldusopera, 1928), máris menekülnie kell hazájából, mert az „új, ordas eszme" elűzi onnan, s hamarosan az ő könyvei is ott égnek a kultúrát megcsúfító, szégyenteljes könyvmáglyák lángjaiban. Ám ez a már érett művészben még inkább elmélyíti a fasizmus elleni harcot, s Észak- és Nyugat-Európát bejárva küzd a humanizmusért, a barbárság ellen. Félti az emberi kultúra értékeit, de túljut a polgári pacifisták antimilitarizmusán, s bátran vallja, hogy az emberiség jövője a szocializmus, a társadalmi bajok okozója a magántulajdon. így kapcsolódik össze világnézetében a múlt és a jelen klasz- szikus öröksége. 1941-ben átkel az Óceánon, Amerikába megy, s a hollywoodi filmipar mindenes robotosává kell lennie, hogy élni tudjon. Világnézeti meggyőződése miatt, mikor már a hírhedt hitleri hordák szégyenteljes vereséget szenvedtek, a kezdődő hidegháború első hullámában az Amerika-ellenes Tevékenységet Vizsgáló Bizottság elé kerül, s ismét országot kénytelen cserélni, hogy majd 1948-ban véglegesen otthonra és hazára leljen a világ első szabad Németországában, a Német Demokratikus Köztársaságban, ahol valóra válthatja írói—színházi törekvéseit, megszervezi a világhírű Berliner Ensemble-t. 1954- ben Lenin-békedíjjal tüntették ki az emberiség magasztos ügyének e nagy harcosát. Ki volt hát ő? Költő és író, a nagyvilág vándora, a modern dráma egyik nagy megalapítója. Mindegyikre rákényszerült. Költővé és íróvá késztette tehetsége, vándorlásba hajtotta a szégyenteljes kor, s nagy művészforradalmárrá tette mindig újat kereső, nyughatatlan géniusza. Eldobta a polgári költészet és drámairodalom hazug konvencióit, s ugyanolyan nagy feladatot vállalt magára, mint Bartók a zenében. Egy válságba került kor avult formulákba merevedett, elferdült ízlését akarta visz- szavezetni a művészet ősforrásához. Válságos korban élt, jól tudta, hogy az őszinte művészet nem táplálhat illúziókat, nem hazudhat harmóniát ott, ahol nincs. Már első nagy művében, a Koldusoperában is ezt fogalmazza meg, amikor leszáll a londoni alvilág mélyére, hogy az elvadult lelkek bemutatásával felszínre hozza a nagy tanulságot: „A nagy rablókkal végső nagy csatára készüljetek, ne várjatok tovább.” Az emigráció évei a fasizmus elleni kérlelhetetlen harc jegyében telnek el. Jellegzetes „anyadrámáiban” az anyák sorsában mutatja meg, hogy a fasizmus elleni küzdelemben nem lehet semlegesség (Carrar asszony fegyverei), hogy a spekuláns kalmárösztön a kisemberek millióit sodorja az esztelen háborúba (Kurázsi mama és gyermekei). A háború kitörése előtt írta talán legnagyobb művét, a Galilei élete című drámáját. Ekkor már a pusztító nukleáris bomba gyártása elől elhárultak az elvi akadályok, s Galilei példájával próbált harcolni azért, hogy az új tudományos eredményt ne pusztításra használják, hanem az emberiség javára hasznosítsák, hogy a tudomány ne az embertelenséget, hanem az emberiséget szolgálja. Később írott műveiben is megkapó humanizmusa, meleg emberszere- tete. (Kaukázusi krétakör.) Drámáinak jellegzetes technikai újszerűségei közül csak néhányra hívjuk fel a figyelmet. Egyik legfőbb eleme a brechti színpadi műveknek az elidegenítés. A nézőnek nem szabad illúziókban ringatni magát, hiszen amit lát, az a megvetendő, amitől el kell távolodnia, s keresni a jobbat, a nemesebbet. A színművésztől is a legnagyobb tudatosságot követeli meg ezen a téren, s ez az, anvt mint rendező meg is valósított. Egyéb eszközei is mind sajátosan az elidegenítés eszközei (songok, feliratok, vásári hangulat, didaktikus elv stb.). Tévedés lenne azonban azt hinni, hogy Brecht csak a színpadi technika megújítója volt. Az előbb említett művek is cáfolják ezt. De a nagy írónak más helyen elmondott, leírt művészi hitvallása is. Szerinte nem a forma, hanem maga a mű — eszmeiségével és kifejező eszközeivel együtt — halhatatlan, mert „minden formai újítás a tartalmi fejlődés megvnló- sítása, az általa megszabott feladatok elfogadása nélkül teljességgel terméketlen marad”. A lírikus Brecht is kora egyik legnagyobb költője. Sokoldalúan néz szembe költeményeiben az emberiség sorsával, s válik ezen a téren is nagy tanítóvá. Halálának tizedik évfordulóján még aktuálisabb intelme, mint amikor 1951 - ben megírta Levél a világ művészeihez című figyelmeztetésében a német nép és az emberiség sorsáért való döbbenetes aggodalmát: „A nagy Karthágó háromszor viselt háborút. Még hatalmas volt az első után, és még lakható a második után. Már nyoma sem volt a harmadik után.” Kell-e ennél aktuálisabb figyelmeztető, ha e halhatatlan művészre emlékezünk? Tóth Lajos
