Békés Megyei Népújság, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-07 / 186. szám
Csoór István: Ami az ajtón kívül maradt... Kék melegítőben apró legény kocog az utcán. Teli szódásüveget lóbáz és istentelen hamis hangon fütyül. Csak akkor hallgat el, amikor az igazgató mellé ér. — Csókolom! Gondolatban visszarázza magát a gyerek mellé. — Szervusz! Tovább inai, de a hang utoléri. — Apád? — Mos§a a lábát... A lámpák egyszerre gyúlnaik ki végig az utcán. Az útra széles harangi! fényt vetnek, csak a járda marad árnyékban, ahol a gömbakácok visszatartják a fényt. — Nem félsz, hogy elvisz a bagoly? Ránevet a gyerek, villognak apró fogai: — Nem! Együtt mennek. Kezét a gyerek kócos fejére teszi. — Sikerült a szavalás? Csak a vállát rándítja meg a legény, dorkó-cipője puhán csusszan a járdán és az üveget másik kezébe váltja át. — Hát a tanulás? A hang kacagó. Vígan szalad szét,'nem állítja meg még a kőkerítés vastag fala sem: — Minden ötös után tízest kaptam... — Hűha... Apádtól? S hányat? t — Hatot... A négyesek olcsóbbak... Kicsit csüng az orra, de a kapunál újra felvillan a szeme. — Anyu, suttyomban, minden négyes után adott egy ötöst... A kapunál megállnak. Arra gondol, hogy a gyerekkel együtt bemehetne. Leülne bent a lavórral szemben a zsámldra és valamit mondana Sándornak. Ne vacakoljunk, Sándor... Marha voltam... De így jött ki... Ostya nélkül nyeli visz- sza a gondolatát, keserűnek érzi, mint a kinint. Barackot nyom a gyerek fejére és megy tovább. Fényből fénybe és árnyékból árnyékba lép. A hosszú íróasztal előtt látja magát és a hajlongó Kis- Balogot. Aktákat tol elébe és gyorsan hadaró szóval referál: — Maróné tegnap két órát tekergeti a városban... Szatyorral látták délelőtt tizenegykor... Szaporodik a lógás... Alig érzi a fejét. Súlyos gömb, amit a nap telerakott. Nyújtózkodni szeretne és a párnán a tarkója alá tenni a tenyerét. Nézni a plafont. A töltőtollról lecsavarja a kupakot és odaírja a nevét, Kamut István. A szavak a füle mellett röpködnek, csak azt érzi, hogy a Kis-Balog fújja. — Szüntessük meg a te- kergést... Magánügyben csak igazgatód engedéllyel lehet távozni... Ezt a jogot az igazgató kartárs fenntartja magának. Fütyül a gyerek, lóbázza a szódásüveget. Az apja mossa a lábát, a gatyája szára feltörve és a térdén törülköző. Lehet, hogy újságot olvas, mint a múlt hetekben az előszobában. Pislog apámás ajtó felé és a Kis-Balogmak magyaráz: — Szaval a gyerek... Az iskolában... Ügy húzza fel a vasalt fekete nadrágját a térdén, nehogy púpot vessen. Olvassa tovább az újságot, ami meg-meg rezzen a kezében és úgy ejti le, hogy hosszú sóhaj bukdácsol utána: — Szaval a gyerek... A Kis-Balog az ujjait ropogtatja. Olyannak tűnik, mint a robbanások a dúró- dó jég alatt. — A helyettes nem írhat kilépőt? A fejét rázza Kis-Balog és a szava szigorú: — Csak az igazgató kartárs! A fekete kabátról pihét pöccint le és az íróasztal felé megy: — Ha estig tárgyal? Kis-Balog a vállát rángatja. Próbálja az ujjait ropogtatm, de úgy látszik, kiment belőle a muníció, mert nem dörren egyet sem. Tompítja a hangját és kapaszkodik a hosszú ember füléhez: — Hivatalos ügyben én is aláírhatom... A szemével, öklel Sándor és úgy szól. hogy az ablakráma is megremeg: — A hétszentségnek sem hazudok...! Délfelé zsebre gyűrt par- pírral megy ki és a nyikorgó ajtónak mondja: — Szavalt a gyerek... A gömibakácofeat gesztenyefák követik. Kiboimlott héjukból potyognak a párosra érett gesztenyék. Roppannak a járdán és az igazgató lába elé gurulnak. Kamut István a cipője orrával megcélozza és úgy rúg bele, mint amikor a GYTK- ban játszott a bal szélen, * 0 gesztenye az őrbódéhoz pattant. Lenézett hozzá az éjjeliőr és szívja tovább a pipát. Kavarog a füst, de mire a villanyégőt elérné, szertemegy. Vágási Imre: Bizonyosság Az álom lassan múló fákon falevél s hangszerén a szél zenél Így futok a képek közt mióta megszülettem Felfedtem már gyenge pontjaim a hiperbola szárain Lassul a futás tán ám ittragadok e korban mely gondjaimban izzik mint vérem végtelen ereiben Mellette áll meg az igiaz- giató. Az öreg kihúzza magát, a pipát kiveszd a szájából, a sarkát összeveri és úgy akar jelenteni, mint katonáék- nál. Az igazgató legyint: •— Majd máskor,.. A sötétség szétterül. A kerítés mellett futó lámpasor megvilágítja a fonott kerítés kockáit. A betoncsövek belülről árnyékban maradnak és úgy ásítanak, akár az apró szemű alagutak. Az igazgató gyűrött Kos- suth-csomagból cigarettát kotor elő: — Schiffert? Az éjjeliőr közelebb lép. — Kérdezte... Tegnap is... — Mit? A villanyra néz az öreg és onnan vissza az igazgató simlis sapkájára. — Azt, hogy mikor lépek be...? — Azt... — Várnak? — Schiffert komoly ember... Nem űz gúnyt senkiből... Az igazgató a telep sötétjébe néz, ahova szűkön ér él a fény, de így is észreveszi az összestócolt gerendákat, az avult szarufákat és a cserépléceket. Az öreg is követi tekintettel és mikor visszaérnek a bódéhoz, megszólal: — Korhadtak... — Olyant mutatott pedig, mint a piros alma... , Szív a pipán az éjjeliőr. — Könnyen becsapja az embert... — Nem bírta él a betont.» A cigarettát nem szívja tovább. Leejti a földre és széttapossa. Széjjelmállött a papír, és a dohány összekeveredett a föld és cement porával. — Köti alatta maradt... Az éjjeliőr szava csendes, épphogy elér az igazgatóig: — Csak a lába... Az igazgatóé vág, mint a borotva: — Sánta lett! Köszön és elindult. A fény a simlis sapka alá kerül. Ügy látja az éjjeliőr, kemény a vonás az igazgató arcán. Szikárabb, mint az olyan, amit a mosoly csinál... * Úgy hull a füst, mintha szitán át jönne. A sok ágú csillár csüng a plafonról, a zsinórja elvész a homályban. Meghökken a zajtól és a füsttől. Vissza akar fordulni, de marad. A sarokasztalnál négyen ülnek. Oda is ülhetne, de a másik asztalnál húz maga alá széket. Konyakot rendel kísérővel. A dob olyan ütemben ver, mint a szíve. De úgy érzi, messziről jönnek hozzá a hangok, összekavarod- va. Olyan az egész, mint a folytonos zümmögés. Ha eláll a zaj, lehet, hogy a szíve is megáll. Nem mond tovább semmit. Csak a füst marad, a csüngő csillár és a körbeült sarokasztal. Háttal ül arra. Míg bejött, látta a hosszúnyakú üvegeket, a kék színű szódásüveget, a feketés----------------------------------1-----------------------------------Holl ós Korvin Lajos: Köznapi ballada A gyermekért sírt akkor éjjel, a gyermekért, kit — könnyű szívvel? Vagy nehézzel? — elvetélt. A férfiért sírt akkor éjjel, a férfiért, kit az utolsó fordulóig elkísért. Egy álomért sír hajnalonta, egy álomért, melyért csak tétlenül könyörgött, s el nem ért. bögréket és a félig szíté cigaretták görbére nyomott csikkjeit. A konyak . melegíti. Érzi a. gyomrában a szétterülő melegséget. Másikat rendel, de azt már félretolja. Tegnap még verte a mellét, hogy színjózanul vészeli át az egész ciriburit. Tiszta fejjel és tiszta szóval... A szódát kortyolgatja apró nyeléssel. Később az öngyújtójával játszik. Éléről élére forgatja. Nem hallja a koppaná- sát, csak régi szót, mintha csak a sarokasztaltól kiabálna át hozzá a húsos kezű Zsigmondi. — Én tiltakoztam... Tiltakoztam... Tiltakoztam... A szarufák rosszak... A zsaluzás bizonyította... Műszaki előrelátásom helyes volt... Az öngyújtó élén áll és mutatóujja remeg a fényes kupakon. — Javaslatot tett a régi istálló megvásárlására... Ügy látja, kinyúl Zsigmondi, nem fér bele az öngyújtó sima oldalába, csak a rezdületlen szeme. — Csak magánbeszélgetés formájában... Az öngyújtó oldalán billentyűznek az ujjak. Talpra állítja és figyeli a zenekart. A szaxofonos cékla- piros képpel fújja a szerszáméit és lábával veri a talktust. A dobos kitárult kaiiendületekkel veri a bőrt és a zongorista szájához húzott mikrofonba zümmögd a dalt: — Hazugság volt minden szavad... Hirtelen feláll. Pénzt hagy az asztalon és siet ki. A kilincs után nyúl, amikor az új igazgató a karjába karol és int a sarokasztal felé. — Gyere közénk...' Hz utód fogása erős, kemény. Ujjal mintha gömbvasból lennének. A hangja is telt. Növésre magasabb, derekabb. Kemény dróthajában szikrát vet a fény. — Gyere... Kisebb kan- muri csak... Ismerkedés... Ismer mér mindenkit. Zsigmondit is. Szőke, kopaszodó, húsos. Párnáikat rakott a zsír a keze fejére. Ha beszél, teregeti a karját. Meggyőző, kemény és határozott. Maga körül söpör mindent. Ügy szeret állni tisztán, mint a nyár. Az apróbb cserjével nem törődik. Kibát is ismeri. Hosszú lábai átérnek a másik szék alá. Egy foga hiányzik és az üreg úgy ásít, mint a zongora fekete billentyűje, amelyikről leesett az elefántcsont. Beszéd közben nedvet ereszt és apró fröcs- csenések kísérik szavát. Kis-Balog dobol az asztalon és fenekét sűrűn feni az ülőkéhez. Ügy szeretné, ha sorban állana mindenki, csak akkor mozoghatnak, ha int... | — Gyere, egy feketét legalább... Szembefordul az utóddal. Kicsit billenti az állát, mert úgy akarja, hogy szembekerüljön vele. — Kurucz elvtárs... Kurucz a szavába Vág: nál... Egy konyakot ivott csak. A másikat meg sem kóstolta. Tiszta a feje. A hangja is olyan, amit nem borít hízelgés. — Ma délután hazudtam neked, Kurucz elvtárs... Nem veszd vissza tekintetét. Állja a fekete ember nézését és a szorítására sem szisszen fel. Tovább mondja száraz, koppanós hangon: — Csak azért, hogy egy év múlva úgy járj, mint én... A kávéfőző belesípolt a füstbe és a pohárban bugy- borékoltatta a kávét — Szeretném, ha átugra- nád az árkot... A szorítás enged. Nem húzza magához, de nem is taszítja. Fogja, mint akit nem akar elengedni. — Ügy gondolod, bele- esek...? — Rajtad múlik... — Zsigmondi rólad beszélt... — Tudom.» Tanácsot adott... — Olyan állást akar neked... — Jó szívvel venném, de...' — Ahol érvényesülhetnél... — Schiffert vár... — A kőműves? — Az. A régi mialteros- kanalam még megvan... Az utód kockás zsebkendőt húz élő és törli izzadó homlokát — Mondjad tovább... A kilincs felé nyúl és úgy szól: — Ha két tanácsot kapsz, törd a fejed egy harmadikon is... Nem árt... Lenyomja a kilincset és kilép az ajtón. Mélyet szippant az esti levegőből. Ügy érzi, mintha hideg vízben mosta volna le magát és ennél tisztább már nem is lehet. * ŰZ 3SS70UV nem alszik. Légzése csendes, nem moccan, hogy zajt ne üssön. Lassan matató tenyérrel felé nyúl és az ember kezéhez ér. — Nem alszom... A gyerek ■ is moccan, a rácsos ágy reccsen, mintha sarokkal belerúgott volna. Az ember felé mozdítja a fejét, érezze, hogy a sötétben is arra fordul. — Holnap nem leszel igazgatóné... — Kamut Istvánná leszek... — Anyádékhoz nem visz el a kocsi... — Üj gumikat vettem a biciklikre. gal fekszik. — Ritkábban vacsorázunk vendéglőben... — Mindennap ebédet viszek az állványokhoz. — Átnéznek rajtad az emberek... — Nem! Mindenki Zsonkának hív, mint azelőtt! — Ügy mennek el melletted, mintha csípős füst lennél... — Nem! Téglából ülőkét csinálnak és rossz kabátot löknek rá, hogy fel ne fázzam... Kezével átnyúl és öklével a,z ember tenyerébe búvik. — A zsák hol van? — A konyháiban a régi hokedlin... — Megtaláltad? — El sem veszett. — A fándli? — Beletettem... — A vízmértéket? — Azt is. — A kalapács? — Schiffert ma délután kiköszörülte... Éles, akár a beret va... Ügy érzi, szorítja kezét az ember, lehet, hogy nem is neki szól. — A függő? — Üj zsinórt húzott be.e Schiffert... Sodrottat...1 — Simítok? — Smirglivel megsikáltam... A fát üveggel... — A bakancs? — Bezsíroztam... Üj fűzőt hoztam bele... Ügy szól az ember, mintha mosolyogna: — A svájci? — Kimostam, a lyukat bestoppoltam... Az idén még bírja, jövőre másikat veszünk. Az ember is arrébb moccan. A haja odaér az asszonyéhoz. Nem szól. Csak a haját szagulja és az ajtóra gondol. Kulccsal zárta be. Emlékszik, kettőre fordította. Nem fél, de így szokás. Ami be akar jönni, megtalálja a kulcslyukat is. a téglafalat is és olyan messziről is ide talál, ameddig a szem el sem lát... A gyerek is vitte a szódásüveget. A görbére nyomott csikkek halomba gyűltek. A dob is veri a hangot... Kurucz kockás zsebkendővel törli a homlokát és a régi zsák a régi hokedlin van... Az asszony susmorog és ujjaival az ember tenyerét tapogatja. — Még kemény... Nem töri fel a kalapács... A derekad sem szokott fájni... Nyújtózkodik az ember és még közelebb húzódik az asszonyhoz. — A gyerekkel minden délután elébed megyünk. — A Közértig? — Addig... — Vizet melegítsz? — A piros fazekat telistele... — Megmosod a hátam? — A lábad is... Az ember mellé fekszik és úgy alusznak el, hogy a kulcslyukon nem jött be semmi... A fejét még közelebb viszi az emberéhez. Szagga- — Gyere, majd az aszta j'- tott vibrálós nyugtalanság-
