Békés Megyei Népújság, 1966. augusztus (21. évfolyam, 181-205. szám)
1966-08-20 / 197. szám
A nézőtér mindig vita- "í"1' porond is, de ennek s régi bölcsességnek igazságát talán még soha nem éreztem olyan erősen, mint a Fügefalevél vetítése utáni beszélgetésekben. „Miért tették nevetségessé az ottani kulturális vezetést?” — kérdezte az egyik néző, mire a másik azzal felelt, hogy neki ez a fajta humor kevés volt, és jobban szeretett volna mulatni: támadóbb kedvű szatírára váltott jegyet a pénztárnál; „hogyan lehet a pornográfiának ilyen reklámot csinálni?!”— kérdezte felháborodottan egy szalmakalapos néni, míg mások éppen a történet túlságosan színtelen, pajzánságtól tartózkodó ízét kifogásolták. Mintha a nézők mindegyike más filmet látott volna. Pedig a film ugyanaz, csak az egymással is vitába keveredő ellenvetések a legkülönféle oldalról támadták. Ma már ez a vita inkább humorával él a köztudatban, hiszen ezekből az ellenvetésekből levelek lettek, melyek különböző lapokban napvilágot is láttak, legtöbbször kommentár nélkül, pusztán a helyzet megmosolyogtató jelzéseként. A jelenség azonban másra is mutat: minden jó műalkotásnak a félreértések kereszttüzében kell formálnia közönségét, itt kell leküzdenie a legszélsőségesebb — és legváratlanabb — előítéleteket. Ma már helytelenítjük azt a hajdani elképzelésünket, hogy elegendő a jó művet a publikum kezébe adni — az máris hatni fog értékeivel, tudatformáló erejével. Kiderült, hogy a publikum előítéleteinek figyelembevétele, és az ellene való eszmei-művészi fegyverkezés nélkül csökken — vagy meg is szűnik — ezeknek a műveknek esztétikai-eszmei hatása is. (Pl. nem nézik meg filmet.) A művésznek — és a kultúra munkásának — ismernie kell azt a közeget, melyben a művekkel hatni akar, hogy előrevivő párbeszédet tudjon folytatni a nézővel, olvasóval, és ne akadjon meg ez a beszélgetés az első kijelentő mondaton. Xj’rre a problémára ke- _ rés és talál — többek között — gondolatgazdag választ az MSZMP Kulturális Elméleti Munkaközösségének nemrég megjelent tanulmánya. „Az irodalom és a művészetek hivatása társadalmunkban.” (Társadalmi Szemle, 7—8 sz.) Megfogalmazódott az a régóta érzett gyakorlati ellentmondás és esztétikai kérdőjel, mely a tudatot formáló művészi szándék és a közönség igénye, előítéletrendszere és befogadóképessége között feszül. A tanulmány világosan felrajzolja azokat a pólusokat, melyek között a szocialista tartalmú műveknek is vitában kell megtalálniuk hatáslehetőségeiket: egyfelől számolniuk kell a szektás jellegű ellenérzésekkel, melyek egy-egy mű részmegoldásait az összmű alaptendenciája ellen akarják fordítani. (A Fügefalevél kapcsán innen kiindulva kérdőjelezték meg a szatírának a maradiságot, a szakértelem hiányát gombostűre tűző magatartását.) A másik pólus — mely a szélesebb közönségigényt befolyásolja — az a kispolgári ízlés különböző formáinak továbbélése. Fenti példánkban a prüdéria. a pusztán szórakozni akarás vagy az olcsóbb jellegű tréfálkozás követeléseiben ez az igény és ízlésforma fogalmazódott meg. A tanulmány helyesen mutat rá, hogy lényegében innen táplálkozik a sznob arisztokratizmus magatartása is, mely pl. ugyanezt a művet, mint „olcsó”, pusztán közönségigényre apelláló alkotást söpörné le az asztalról. A kispolgári ízlésnormák továbbélésének tehát számos változatába ütközünk, kezdve azon a vitán, melyet Somogyi József Szántó-Kovács szobra váltott ki Cseres Tibor Hideg napok c. regényének ellentmondásos fogadtatásáig. A szórakozási igény és a korszerű szocialista müvek között lappangva vagy nyíltabb formákban vita folyik. A művészi közvélemény egy része e két törekvés között elvont ellentétet vél látni: „A közönségnek nem kell az igényesebb, gondolkozást követelő szocialista realista művészet, mert nagyrészt csak szórakozni akar”. Csakhogy ez a vélekedés valami félelem szülte előítélet, s rajta is lemérhető az az igazság, hogy nemcsak a nézőtéren, hanem az alkotóműhelyben is kísért az előítélet. Mire gondolok? Arra a tényre például, hogy az utóbbi két évben a vártnál erősebben emelkedett az igényesebb, gondolkozást és szórakozást egyszerre nyújtó „könnyű műfajú” filmek nézőszáma. A filmgyártás azzal számolt, hogy például a Szélhámosnő vagy a Tilos a szerelem c. filmek fogják elérni a legmagasabb látogatottságot, és kiderült, hogy a néző majd egymilliós többletszavazatával inkább a Tizedes meg a töb- biek-re és a Gyermekbeteg- ségek-re adta le voksát. S ha ez a tény még csupán a szórakozási igény észrevétlen „átrétegeződését” is mutatja, mégis meg kell állapítanunk, hogy maga az „észrevétlenség” is ismertetőjel: nem figyelünk eléggé a valóságos igények formálódására, és nem ismerjük kellőképpen azokat az áramlatokat, melyek a tudat és közízlés alakulásában végbemennek. [VJ i következik ebből a szocialista kultúrát illetően? Annak a gondolatnak igazsága, melyet Bertolt Brecht vetett fel egyik kisírásában: Nem elég felfedezni a valóság titkait: a művész legnehezebb feladata az. hogy ezt az igazságot a művészi forma, probléma- kezelés cselfogásával elfogadhatóvá tudja tenni. Cselfogást kell alkalmaznia — mondja Brecht —, olyan alkotással kell jelentkeznie, mely vermébe fogja a né- zőt-olvasót. Izgalmával, színességével, meseszerűségével lebilincseli és arra kényszeríti őt, hogy most már kövesse is az alkotót a mélyebb társadalmi-gondolati rétegek feltárása felé is. Brecht legjobb műveiben ilyen eszközökkel dolgozott: a Kurázsi mama vagy a Kaukázusi krétakör izgalmas mesefonal mentén varázsolja el a nézőt és csalja a művészi hatás .kelepcéjébe. A publikum izgul a feszült jeleneteken, és alig veszi észre, máris gondolkoznia kell kora, embersége, politikai küldetése felett. Brecht tudta, hogy a lelkiismeret és a gondolat szükséglete olyan társadalmi adottság, melynek csak el kell tudni találni hívójelét — és máris beindul, máris lehet rá hatni. De ehhez az kell — és itt van a brechti gondolat aktualitásának értelme —, hogy kikapcsoljuk vagy éppen hatástalanná tegyük azokat az előítéleteket, melyek a legkülönbözőbb „előképzettségből” eredően, de a néző „szemét” vezérlik. lennek a feladványnak ^ a megoldása azonban még nehezen megy számunkra. Talán ez is az oka annak, hogy szemben az előző esztendő sikeres műveivel — Álmodozások kora, Húsz óra, Tizedes meg a többiek, Gyermekbetegségek — az idei filmévad valahogy még nem tudta beváltani a tavalyiból adódott jogos reményekett Nem sikerült „napirenden tartani” a közéletiség izgalmát, de vele párhuzamosan ernyedt a nézőt „cselfogással” bekerítő művészi módszerek ereje is. A Szent János fejevé- tele pl., mely az év szinte egyetlen „direkt módon” közéleti filmje volt, szürkébbre sikerült, nem találta meg a nézővel folytatandó dialógus kezdőszavait, a szándékában vonzó Ketten haltak meg pedig inkább modorosságával, mint közéleti izgalmával hatott a nézőre. Jórészt csak a Szegénylegények és a Fügefalevél jeleskedett ebben a tekintetben, ezeknek a műveknek sikerült vitát provokálniuk, olyan gondolatot ébreszteniük, amelyek legalább kérdésessé tettek bizonyos ízlésbeli előítéleteket. Ezek a problémák azonban már arról vallanak, hogy a közízlés normáinak átformálása nemcsak for- mai-stiláris probléma, nemcsak a szerkesztésmód és feszültségteremtés „dramaturgiáját” jelenti: a brechti tanácsot nem lehet pusztán a kifejezésmódra korlátozni. A közízlés a művészi közélet, sőt a művészetek köz- életiségének függvénye — akkor is, ha fejlődését más hatások is befolyásolják. Ma viszont úgy érzem, hogy a „cselfogás" technikája inkább ebben a leegyszerűsített mivoltában jelentkezik. A színpadon pl. a „bűnügyi” szerkezetű témakezelés izgalmával, mely a krimi-divat hatóanyagát akarta kihasználni a gondolatok, etikai problémák vonzóerejének fokozására. S ha születtek is ebben a műfajban kitűnő alkotások is — pl. Bágyoni Attila: Botlár-ügy c. munkája vagy Halasi: Ártatlan bűnösök c. darabja — a szerkezet mégis kevésnek bizonyul - a brechti tanács korszerű megvalósításához. Ugyanígy nem tudja teljesen beváltani a hozzá fűzött reményeket pusztán kifejezési stílussal való kísérletezés a filmművészetben: az Orvos halála vagy az Iszony szép filmek, de nem „izgalmasak” a szó mélyebb, brechti értelmében; ami hiányzik, az a nagyobb kihatású konfliktusok közérdekűséget provokáló pátosza. Egyesek éppen a mával behatóan foglalkozó elemző társadalmi konfliktust tartják „kellemetlennek”. „Ne vágjunk elébe...” vagi': „Déliét, hogy a jelenség találó, a probléma igaz, de...” Ennek az előítéletnek párja aztán az a vélekedés, hogy „kár az ilyen közéletileg fontos konfliktusokat színpadra, filmre vonni — úgysem kell ez a közönségnek”. Ily módon viszont éppen azok a gondok maradnak kívül a színpad vagy a film világán, melyek a közönséget hétköznapjaiban foglalkoztatják, melyeknek megoldásán maga is fáradozik. S melyekről felelősséggel szeretne hallani a művésztől. Nem állítható, hogy az ilyen jellegű művek un. közönségsikeres alkotások lennének — de az ízlésformálás, gondolkozásalakítás munkájában. a művészi munka skáláján ennek a pólusnak is jelentős szerepet kellene biztosítanunk. Mert igaz ugyan, hogy a Nehéz emberek c. filmet nem nézte meg annyi néző, mint a Tilos a szerelem c. vígjátékot, de ennek a műnek mégis széles körű társadalmi hatása lett: azok is ennek az alkotásnak problémavilágában kezdtek gondolkozni, akik nem látták a filmet, mert ez a mű közhangulatot teremtett, a közélet egyik alakítója lett, és ilyen áttételesebb formában már vezérelte ■ azok gondolkozását, ízlését, köznapokat figyelő szemét is, —akik idegenkedtek az ilyen stílusú alkotásoktól. Ezért is lényeges az a szemléletbeli változást követelő utalás, melyre az Elméleti Munkaközösség tanulmánya mutatott rá — éppen a valóságos közéletiség, a jó értelemben vett művészi izgalom felszabadítása érdekében. A pártosság fogalmának korszerű értelmezéséről szólva kimondja, hogy szakítani kelj azzal a korábbi nézettel, mely csak a napi politikából, annak szolgálatából akarja megérteni a művészetet. „A pártosság követelménye megkívánja a politikai tudatosságot és a párt politikája iránti felelősségérzést, de nem azonos a napi politikai agitációs jellegű szolgálatának kívánalmával” — írja a tanulmány. Ez a gondolat felszabadító hatással lesz a művészet közéleti érdeklődésére: éppen azzal a szemlélettel száll vitába, melyet az alkotók — elsősorban a kommunista felelősséggel dolgozó művészek — éreztek a leginkább fékező hatásúnak: az átfogó jellegű közéleti tendenciák elemzésének tabujával. S ha itt sikerül tovább folytatni az elmúlt két év művészi fellendülését, sikerül átlépni az átmeneti megtorpanáson — akkor ez az áttörés kétirányú lesz: a közízlés átformálódásának felgyorsulásához és a közéletiség korszerű és művészileg vonzó atmoszférájának kialakulásához vezet. Almási Miklós Hajdik Antal Vázlat Sass Ervin: Két pont a szem két pont a szem vonás az orr arcot formáz a szürke por szája nincsen szava nincsen megverte az ember-isten rajzoljunk egy szájat neki hogy a szívét ott öntse ki legyen szava és öröme élni jött-e félni jött-e vaksi szeme nyíljon tágra e világnak csodájára arca tükrözze a földet s mint ki messzi útról jött meg szürke porból végre egyszer legyen ember legyen ember Rács József 4lmahámozó
