Békés Megyei Népújság, 1966. június (21. évfolyam, 128-153. szám)
1966-06-04 / 131. szám
1966. június 4. 6 Szombat CSALÁD-OTTHON Ha est elértem, elértem mindent! DÉLUTÁN VAN, a napközi ideje. A békéscsabai 7. számú általános iskola napos udvarán játszanak vagy leckéjüket tanulgatva sétálnak le-fel a gyerekek. Az udvar egyik szögletében középkorú, kopaszodó nevelőt vesznek körül többen is. Egy lányka a karjába csimpaszkodik, s mindnyájan figyelemmel hallgatják Molnár Mártont, kiről az a hír járja, hogy a már-már reménytelenül rosszul tanuló, többszörösen bukottakat is rövid idő alatt talpra tudja állítani. — Mi a hallottaknak a titka? Mosolyogva legyint: — Nincs abban semmi titok. A gyerekek szeretete, némi nevelői tapasztalat és nagy-nagy segíteni akarás — ennyi az egész. Ami a pedagógiai tapasztalat- szerzést illeti, elég korán kezdte. Édesapja tanító volt, tőle otthon első kézből kaphatta az elmélet és a gyakorlat ismeretmorzsáit, s az elemiben is a keze alatt tanult. Sokat ellesett módszereiből, mind-j jobban megkedvelte a „szakmát”] Miskolcon végezte a tanítóképzőt mostani igazgatójával, Zsilinszky Ádámmal, valamint Mosonyii György pedagógustársával együtt. — Legfontosabb itt is, akárcsak orvosi téren, a megelőzés — mondja. Igyekszem megeleveníteni a tananyagot, ezért ahol lehet, összekapcsolom az élettel. EZÉRT TARTOM nagy nyereségnek az iskolatelevíziót, mert az a szemléltetés eleven tárháza. A szemléletes, jó előadás megragad a fejekben. — Ám, ez a segítésnek csupán egyik módja. Hiszen az, hogy valaki miként halad előre az anyaggal, nem kizárólag a tanteAz öreg tanító I j gy zuhogott az eső, mintha dézsából öntötték volna. A hirtelen támadt nyári zápor elől a konyhába húzódtunk, s onnan lestük a bugyborékoló Vastag esőcseppeket. Majd könyvet vettem elő s kis testvéreimtől körülvéve olvastam a csodálatosnál csodálatosabb történeteket hálás közönségemnek — mindenről megfeledkezve. Tizedik évemet töltöttem be, s a békési elemi iskola negyedik osztályát végeztem el azon a nyáron és csak néhány napja kezdődött meg a nagy vakáció. — Elállt az eső, szaladj el, fiam, a pékhez kenyérért — térített magamhoz édesanyám hangja a szomszéd szobából —, mert holnap vasárnap, s zárva lesz a bolt. Kint már ismét ragyogóan sütött a nap, s a nedves fák levelei ezüstösen csillogtak a fényben. A kezembe nyomott koronával tehát elindultam a pékhez, csak úgy mezítláb, ahogyan akkoriban a cipőkopás ellen védekeztünk. Boldogan gázoltam utcánk meleg tócsáit, majd a főutcára érve, a gőzölgő betonon úgy ficánkoltam, mint a kiscsikó. Kezemben görcsösen szorongattam a pénzt, s csak néha-néha nyitottam ki tenyerem, hogy meggyőződjem, megvan-e még? Egy óvatlan pillanatban azonban hiába kaptam utána, csak kiugrott a kezemből, s a betonon keresztül eltűnt a főutca árkában. Nosza utána a vízbe. Térdig gázoltam a langyos árokvizet és két kezemmel túrtam a latyakot, de a pénzt csak nem találtam meg. Magam előtt láttam édesanyám aggódó arcát és kis testvéreim éhes tekintetét. Mi lesz, ha nem kerül meg? Oda az egész heti kenyerünk és keserves sírásra fakadtam. Könnyeimmel szaporítottam a felkavart vizet és lázasan kerestem tovább. A járókelők érdeklődve állottak meg és vigasztalni próbáltak, de én sűrűn hulló könnyekkel váj- káltam a pocsolyában. — Mit keresel, kisfiam? — figyeltem fel egy ismerős hangra. Amint föltekintettem, öreg tanítóm állt előttem a megszokott fekete lüszterkabátjában és az ismerős ezüst nyelű sétabotjával. — A ...a...ko..ro..námat — sze- pegtem zokogva —, be-le-gu-rult az á-rokba és nem ta-lá-lom. — Kenyér nélkül pedig nem me-rek haza-menn-ni — bömböltem. Ekkor az öreg tanítóm hóna alá fogta az ezüst nyelű botját, elővette pénztárcáját s egy csillogó koronát nyomott maszatos tenyerembe. — Itt van fiam, fogjad — szólt jóságosán —, vedd meg a kenyeret, de jól vigyázz reá, el ne veszítsd ismét — s azzal megsimogatva fejemet reszketős, eres kezével, lassan továbbment. Boldogan siettem a pékhez, ahonnan hamarosan akkora kenyérrel tértem haza, hogy ki-ki pislogva mögüle alig láttam az utat. Amikor édesanyámnak bevallottam a történteket, megfogadtam, hogy ha felnövök, kamatostól fogom visszaadni tartozásomat. Cajnos, erre már nem került sor, mert néhány év múlva meghalt az én drága öreg tanítóm, az én Farkas Feri bátyám és örökre adósa maradtam a koronával. Simogató, reszkető csontos kezét azonban azóta is a fejemen érzem, s hálás szeretettel áldozva jó öreg tanítóm emlékének, ez úton rovom le adósságom töredékét. Rácz József Pedagógusnapon Rózsát hoztunk köszöntőnek pedagógusnapra, tudjuk, hogy a tanár bácsi örömmel jogadja. Piros rózsa az örömünk és köszönjük szépen, hogy tanított jóra, szépre, egész hosszú évben. Gondoljon majd szeretettel erre az osztályra, rózsát hoztunk, ez most a szívünk dobogása! remben dől el. Sokat jelent az otthoni környezet. Leginkább azoknak a gyerekeknek kell a. hónuk alá nyúlnunk, akik nehéz családi körülmények között élnek, s szüleik nem értelmiségiek, hanem egyszerű kétkezi dolgozók, akik a legjobb akarattal sem tudnak lépést tartani gyermekeik tanulmányaival. Mondta is egy édesanya: — Egész nap dolgozom. Fáradtan érkezem haza, vár a házimunka, van még két apróságom, azokkal is törődni, ráadásul egyszerű asszony vagyok, hát tessék megmondani, mikor és hogyafi foglalkozzam az én Jancsimmal? — Itt van egy kislány, H. An- nuska, akinek a szülei írástudatlanok. A hattagú család egyetlen szobácskábán él. A lányka kettőből bukott. Felkerestem, őket. — Magára bízzuk, tanár úr. Annus- kát, segítsen rajta — kértek a szülők. A zárkózott természetű gyerekkel szeretettel foglalkoztam. A napköziben mindennap megmagyaráztam a leckék nehezebbik részét, s ha nem ment a padban, hát a táblánál. Azóta megszületett az eredmény, Annuska nem áll bukásra. — UGYE MEGINT azt kérdeznék, mi a titka? Nos, közölnék néhány nevelői „elvet”, „fogást”, mindegy, hogy minek nevezzük, melyek általában ismertek ugyan, de szeretünk megfeledkezni róluk. Gyakran szem elől tévesztjük, hogy a gyerek az gyerek és vele nem lehet merev módszerekkel boldogulni. De arról sem szabad megfeledkezni, hogy ő a holnap felnőttje! Amelyik pedagógus ezt szem előtt tartja, azt tanulói szeretik, tisztelik is. Ha a gyerekek elkerülnek iskolánkból, úgy emlékezzenek rám, hogy „ez a tanár bácsi szeretett minket”. Ha ezt elértem, elértem mindent! Huszár Rezső Új nyár * új fürdőruha DIVATOS SZÍNEKBEN ÉS MODELLEKBEN KAPHATÓ 85,— Ft-tól 296,— Ft-ig 5788 KÖSZÖNTŐ Ezen a napon csendben ülnek a gyermekek a padokban; lélegzetvisszafojtva várják tanítójukat, osztályfőnöküket, nevelőiket. Ezen a napon a legrakoncátlanabb üstöket is simára fésüli a legrakoncátlanabb gyerek is. Feszes vi- gyázzban szónokol az osztály legjobb tanulója, s nem csupán a lámpaláztól akad el a hangja ... Ezen a napon a szülő virágcsokrot ad kisfiának, kislányának. Kertje legszebb rózsáit csomagolja selyempapírba minden szülő, s délfelé a tanári. asztalt elborítják a virágok. Az egész ország virággal gondol a nevelőkre. A nevelőt köszönti mindenki ezen a napon; a nevelőt, aki kint hagyja mindennapi gondjait, aki mindig mosolygósán lépi át osztálya küszöbét, aki otthon hagyja összes gondjait. Az egymillió éve megjelent ember hatalmasat lépett előre a fejlődésben. Tudásával elűzi lassan a hazug isteneket, tudásával az eget ostromolja, tudásával ködös-babonás misztikumokat söpör el. Ez a tudás elképzelhetetlen a pedagógus munkája nékül. Érző emberek vagyunk, közösek gondban, örömben egyaránt. A bennünk levő nemes érzéseket a pedagógus erősíti, kristályosítja; a bennünk lévő önzés rideg jegét a pedagógus meleg szava olvasztja el. ők nyesegetik vadhajtásainkat gyermekkorunkban simogató szóval, kemény szigorral. Intő szavuk felnőtt korunkba ér. Felnőtt fejjel idézzük kedves tanítónk szavait, mondjuk el sokszor: de jó is, hogy akkor szigorú volt hozzám, de ló, hogy nem engedte el gyeplőm szárát. Ezen a napon a pedagógus is elgondolkodik: elmúlt ismét egy év ... a Jóska gyerek milyen nagyra nőtt, valóságos felnőtt ember már ... tavaly milyen rakoncátlan volt a Pista, most meg a legudvariasabb az osztályban . .. Nézi a vigyázzban állók arcát; a meghatottságtól csak homályosan látja őket; érzi a feléje sugárzó szeretet melegét, s elfelejt minden apró bosszúságot, amit néha a magukról megféledkezők okoztak ebben a tanévben is... Mi, felnőttek, akik közül ma is sokan ülünk a padokban esténként, ezen a napon képzeletben visszaszóltunk néhai tanítónkhoz, megfésüljük tüskés gyermekhajunkat, s vt- gyázban állva mondjuk: — A pedagógusnap alkalmával erőt, egészséget kívánunk minden nevelőnek! Ternyák Ferenc Becsületességből példás Fischer Editke csabai kislány a barátnőjével sétált az utcán és vágyakozva nézte a fagyit, aztán a pattogatott kukoricát. — De szívesen megennék egy fagyit — sóhajtotta barátnője felé. De hát nincs most pénzem. — És akkor megpillantották a pénztárcát a járdán. Kinyitották, belepillantottak kíváncsian, találtak egy kis aprópénzt, aztán az egyik rekeszben nagyon sok százforintost. Több mint ezer forintot. Odanéztek vágyakozva a fagyisra, aztán.,. Bevitték a rendőrségre a pénztárcát érintetlenül, ahogy megtalálták. Egy dobozi pedagógus volt a gazdája a pénztárcának és a pénznek, mint ahogy az már az iratokból kiderült. / Egy csokor virág helyett innen messziről ezt nyújtja át pedagógusnapi ajándékként a két gyerek a dobozi nevelőnek és egy csokor jóérzést saját nevelőiknek és a szüleiknek. (fér—ó)
